Itt hát az óra, melly dúlt életemre
Vég gyáfzt borít, s örök bút hoz fejemre;
Mert Téged elragad,
Ah keblem megfzakad!
Jaj nem derülhet több öröm már bús egemre.
De Kedves, ne zokogj; mert bár az irígy
Sors boldogságunk feldúlta is így,
S nem enged Téged ölemben:
Azt a rózsa-kötélt nem tépheti-el,
Melly hozzád kapcsol nefelejtseivel,
Míg egy csepp vér foly eremben.
*
Hogy nem lehet holtig véled maradnom,
S forró karodból így el kell fzakadnom,
Hidd: e kínengemet
Még jókor eltemet;
De úgy is édes lefz Te értted éltem adnom.
Vedd végcsókom azért, és fogd-be vele
Hű lelkem, Tefzívem drága fele;
Szünjék-meg végre nyögésünk. –
Légy boldog – nefelejts -, hordozzon az ég,
Ott egymást látjuk valahára mi még,
Hol mindég tart ölelésünk.
Forrás: Uránia Nemzeti Almanach 1. évf. – Esztergom, 1828.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése