Testvérem a betűben, bocsásd meg a hibámat,
Tudom, bűnös vagyok, de ne vess rám követ;
Látod, barátod úgyse tesz mást, folyton hibákat
Reparál, miket megbán és újra elkövet,
Csupa seb teste-lelke, mégis hiába fárad.
Azazhogy... tudniillik... megmondom: attól félek,
Ha a bőröm fehér is... én indián vagyok,
Guiana2 vér foly bennem és meztelen a lélek,
Mit rám egy duzzadtajku ős örökül hagyott,
Lényem ezért oly vad, primitív, suta, félszeg.
Képzeld el nagyapámat. Nem látott sose házat,
Az őserdő legmélyén boldog kacika volt,
Élete nagy piknikjén vidáman lakomázott,
A feje búbján büszkén lengett a tarka toll,
Mint a divat kívánta: erre nagyon vigyázott.
Szóval vadember volt ő, kinek bronzszínű teste
A meztelen szabadság ős fényében ragyog,
Ki gondtalanul dűl le egyet heverni resten
S tán kissé untan, mint kit nem vonz a kék titok,
Mit alkonyatkor bont ki a csillagfátylas este.
A földöntúli élet félelmét nem ismerve
A jövőbe egy bamba pillantást ha vetett,
A természet csapdáin magát keresztülverte
Cél nélkül, de gond nélkül leélt egy életet
S apró sétája végén a halál leteperte.
Boldog tengődésének csak ennyi volt a titka:
Se törvények, se állam. Egy a cél: az evés.
Nem volt vagyona semmi, csak egy nyíl s egy parittya
S egy szines ajkonfüggő, mely örök nevetést
Kényszerít rá az arcra s a szájat tágra nyitja.
Most képzeld nagyapámat, mint társadalmi embert,
Száz erkölcsi kötöttség, ezer praktika közt.
A Rend ezer veszélyt rejt, szegény mozdulni sem mer,
Pénzzel, nyelvvel, formákkal kétségbeesve küzd
És rémülten csak kapkod és bámul sanda szemmel.
Képzeld megdöbbenését az őserdő fiának,
Ki tudta, szép az égbolt, ha kék, a nap, ha tűz,
És most ottan vergődik a vén Aszpáziának,
A kifestett Városnak utcáin ronda bűz,
Zaj, szenny, piszok között, hol nem találni fákat.
Most képzeld el, e durva és alázatos lelket
Magával hogy ragadja egy gyors, nyüzsgő tömeg,
Könyv, ujság, szentbeszédek hogy hatnak rá, hogy tel meg
Szókkal, száz Tant és Rendszert milyen vakon követ,
Hol lelkétől bőréig mindent elárverelnek.
Képzeld: moccanni sem tud, ezer nyüg verte guzsba,
Minden szalon útvesztő, csupa lánc a divat,
Megkötözi a törvény ezer paragrafussal,
Az Isten és a Milreis közt nem talál utat,
A másvilágtól retteg, a rossz varázsa húzza.
Igen, így kell képzelned indián nagyapámat,
Ki, míg ott élt az erdőn, önmaga ura volt,
Aludt, sétált, ebédelt, ha éppen kedve támadt
S mit orrcimpája kedvelt, olyan szagot szagolt –
Szabad lélek, amelynek ma testem rabruhát ad.
Apró és könnyű lélek, mely kis kolibri szárnyon
Egy-egy virág fölé tán éppen hogy felrepült
És mostan varjúként kell, hogy a magasba szálljon
És kémlelve a tájat, amely lent elterül,
Justitia mezőjén egy-egy dögöt találjon.3
A caboclo4 hiába majmolja Európát,
A tupi5 lelkét még nem szelidítette meg,
Eltitkolt lénye mélyén valami szaggató vágy,
Valamilyen hű emlék még mindig ott remeg
S őrzi a holt bozótot és a kiirtott flórát.
Néha én is úgy érzem, hogy kiver a hidegláz
Az őserdő után s hogy a tenger partja vár,
Embernemjárt bozótok emésztő vágya megráz
S mint megnyilt ketrecéből az őrzetlen rabmadár,
Futok a kultúrából, amely számomra fegyház.
Futok lélekszakadva, nem nézve balra, jobbra
S míg elmarad mögöttem a tolongás, a por,
Rohanok, nem hallgatva semmi újkori Jóbra
Ki az utcai zajban az erkölcsről papol
S megtisztulásra buzdít, míg önnön lelke rothadt.
Mint felséges templomba, felszabadulva, végre
Belépek az erdőbe, hol az Isten lakik,
Az ünneplő természet pompája mintha égne,
Villódzó glóriával az ég ragyog, vakít,
S szemem csak őt bámulja, imádja megigézve.
Sem szertartás, sem lelkész, sem oltár - Egy madárkar
Litániázza folyton dalát, hogy élni jó,
Holt itt, hol ott zsoltárként zümmög fel a darázsdal,
A nap aranyport hint szét és tömjént millió
Illatozó virág szór mámorító varázzsal.
Ujjáéledt vadember, ilyenkor pár napig rád
Bízom magam, Természet, hű vallás és barát,
Amerre kedvem tartja, elkódorgok mezítláb,
Csodás árnyat tud adni egy-egy lombos faág,
Öröm az ég, a föld, a fák, minden, szemem amit lát.
Leheverek a fűbe s roppant boldogság tölt el,
Hogy lelkem olyan könnyű, üres és lebegő,
És érzem, míg a testem érintkezik a földdel,
Hogy visz, sodor magával a végtelen idő,
Mint tenger korhadt ágat, mely többé sohse zöldell.
Se gondolat, se érzés... alszik a vágy s az emlék,
Meghalt a nevetséges illúzió, hogy a
Sorsukat idelenn tán akaratunk keverné...
Felejtve a perc, ocsmány féreg, melynek foga
Elrágja életünket s szövi az örök kelmét.
Az erdei magányban szóval mindent felejtek...
Boldog vagyok... Felejtem a szörnyű diplomát...
A kölcsönvett léleknek, mely perről-perre kerget
Kimenőt adok s járok árkon és bokron át
Büszkén, mint aki érzi, hogy könnyű, kis pehely lett.
És a tenger... a tenger... annyi álom tudója,
Mikről magamnak is csak habozva vallanék,
Halkan szólít, folyton hív, hív új találkozóra...
A tenger az nekem, mi a hívőnek az ég,
Elkábít, mint holdkórost a teliholdas óra.
Lásd, Valdomiro, rajtam a kultúra csak festék,
De még az indián ős ott él a maszk alatt,
Ki csak heverne folyton, meg nem mozdítva testét,
Aki még egy ludnál is bambább s vadabb maradt,
Tibiriçá az őse, az istene a Restség.
Elrohanni, bevetni magamat a bozótba,
Az Óceánra szállni egy apró csolnakon,
Ez a vágy kínoz engem már születésem óta,
Ezért tüskés a multam, jelenem, holnapom...
Mert őseimnek éppen én lettem az utódja.
Ime, itt a tényállás, hiány nincs benne semmi,
S most megkérlek, bocsásd meg barátod bűneit:
Levlapot írni nem tud, nem tud vizitbe menni –
De vajjon bűn ez ott, hol a restség ősi hit,
Egy félvad indiánnál, ki más nem tudna lenni?
Hogy komolyan beszéljünk: úgy állunk most mi ketten,
Nincs mentség, mi prózában kimenthetné a sok
Mulasztást, mit, bevallom, ellened elkövettem:
A vers próbálkozik, hol a próza csak dadog.
A barát helyett most a költő hadd fizessen...
(Ford.: Rónai Pál)
Dél-Brazília
számunkra egészen különös világába vezet a könyv; a vérrel, könnyel, erőszakkal
szerzett földek országába, ahol az ököljog a törvény és ahol „aki bírja –
marja” elv alapján rendezik be az emberi életeket. Valóban a szenvedélyek
földje ez, félelmet nem ismerő pionírokkal, illetve brazil kifejezéssel élve
conquisdátorokkal és jaguncokkal, akik az 1900-as években, mint felbérelt
gyilkosok tették nevüket rettegetté. A kakaó-földekért folyó harc a regény
témája és mi, akik jóízűen fogyasztjuk ezt a valóban nagyszerű táplálékot,
megdöbbenve olvashatjuk, hogy milyen veszedelmes gyümölcs, mennyi ember vére
termékenyíti meg földjét az érte dúló harcokban. Szegény munkások és kalandorok
vágyainak netovábbja egy-egy kakaó-ültetvény megszerzése ott Dél-Amerikában,
ahol a pisztoly dönti el nemcsak egyes emberek, de városok életét is. A Badarok
és Horacio da Silveira kegyetlen harcát írja le Jorge Amado, egy nagy erdőért,
amelynek földje nagyszerűen alkalmas a kakaónövény termesztésére. Igen nagy
erővel jeleníti meg előttünk az író a kérlelhetetlen küzdelmet, a szörnyű
nappalokat és a végzetes éjszakákat, amikor szerelmek lobbannak fel, emberi
sorsok teljesülnek be, tragédiák születnek és a halál állandóan jelenlevő
szörnyű bizonyosság. Szenvedély irányítja az emberek életét, a szerelem is
inkább csak ebben merül ki.
