2018. máj. 19.

Fodor Viktor: A gázlámpák alatt



Dermesztő téli este van.Csikorog
A hó s én hallgatom csendes jaját,
Amint a kegyetlen ember-sarok
Ráfesti piszkos, fekete sarát.

A gázláng sárga fényét veti rá,
Pislog, mint a halotti gyertyaláng,
Mintha e holt fehérség bántaná,
Amelyet beszennyezett a világ.

Egy szőke ifju meg egy szőke lány
Suttog lázas, szerelmes szavakat…
Virág nyilik a tél hideg haván
S tavasz csillog a gázlámpák alatt.

(Forrás: Debreczeni Szemle I. évf. 4. sz. 1912. jan. 21.)

Gáspár Kornél: Jól érzem…



Jól érzem, nem vagyok a régi;
Nem ismernél ma már reám:
Mégis szeretnék
Szemedbe nézni
S rajongni ugy, mint hajdanán.

Szeretnék véled együtt járni,
Mint ábrándos, bolond gyerek,
Szeretnélek még
Olyannak látni,
Milyennek egykor - - hittelek.

(Forrás: Debreczeni Szemle I. évf. 4. sz. 1912. jan. 21.)

Zsoldos László (1874-1926): Vica regénye (könyvismertetés)




Egy szegény fővárosi leány kálvária-útja a regény szüzséje, egy kis vidéki városban, ahova mint vendég kerül le a gazdag rokonokhoz. Borbátvíznek hívják a kis várost, amelynek életét olyan találó színekkel festi meg Zsoldos; vezető alakjait: az elparlagiasodott földesurat, a tanítót, a patikust, az elszegényedett nemes embert olyan pompásan rajzolja ki, hogy szinte kikívánkoznak eme alakok a finom, merített papiroslapok közül, hogy életet vigyenek a színpadra, mint megelevenedett alakjai egy nagyon egészséges levegőt lélegző, erős vígjátéki jelenetekkel tarkított színműnek.

Az esemény gyorsan perdül, alig egykét hét alatt játszódnak le fordulatos jelenetei. Az egész regény átlátszó, mint egy pohár tiszta víz; alakjai minden jót, rosszat hosszabb gondolkodás nélkül cselekesznek, lelki vívódásaikat néhány rövid kikezdésben interpretálja az író, a többit jobbára maguk mondják el. Csupa cselekvés, pezsdülő vér, érző ideg a regény minden fejezete.

A szereplők maguk adnak képet a mondanivalójukkal a kisvárosi felfogásokról, szokásokról, melyekkel szembe van állítva a fővárosi élet, az egészséges kultúrfelfogás.

Zsoldos László nem új ember az elbeszélő irodalomban. Írásművészete kicizellált, meglátási a való élet nagy színjátékában éles szemekről tesznek bizonyságot s bár leleményessége nem feltűnő, kitalálásai nem meglepők: eme új regényét élvezettel fogják végigolvasni mindazok, akik szeretik az egyszerű történeteket. (Sz.)

(Forrás: Debreczeni Szemle I. évf. 2. sz. 1912. jan. 7.)

Pap Gábor: Deák Ferencz emlékezete




Meghalt DEÁK! leszállt hazánk egének
Ismét egy elsőrendü csillaga.
Azok közül – kik vész ölén levének
Nagyok, csak KOSSUTH fényli már maga.
SZÉCHENYI-t honfifájdalom töré meg,
KOSSUTH honában nem maradhata.
DEÁK – KOSSUTH-tól útban eltérőleg –
Köztünk maradt jogot s hazát védőnek.

Bölcs volt DEÁK! ő hozzá föl nem ére
A bárd. A vész elöl magányba tért.
Bölcsen tevé. Halál lett volna bére
- Mint annyi nagynak – honszerelmeért.
Nem táboromnak volt ő nagy vezére,
Más férfit üdvözöltem mint vezért...
A párt – mit ő teremtett – szemben álla
Velem, mégis levert dicsőnk halála.

Uj korszak az, mit fénylő szellemével
Tán századokra hatva alkotott.
A gyászos éjt a honról ő veré el
Teremtve uj – nem ismert közjogot.
Ő szentelé föl tiszta jellemével
A megnyitott alkotmánytemplomot,
S bár oszlopokban van hiány: idővel
Pótohatók több ésszel mint erővel.

Főczélja volt: kivivni a hazának
A szebb, dicsőbb és boldogabb jövőt.
Megvédni a trónt a magyar királynak –
Első magyarrá tenni ujra őt.
Végét szakasztva a sötét viszálynak
Egyitni nemzetet s királyi főt.
Nagy czélja ez volt – a Nagy ezt elérte,
Királya és a nemzet áldja érte.

A szent szabadság gyászba van borulva
E hű vitézért, a ki sírba szállt.
A honfiaknak könye érte hull ma
A fájdalomnak gyászoltárinál.
A nagy talentum eltünt, néma hulla
Az, a mit itt hagy a rideg halál...
S mert nagy halottja van magyar hazánknak:
A pártok is lefegyverezve állnak.

Polgárerénye füzte homlokára
A hozzá illő fényes koronát.
Honának élt, de érte mit se vára,
Önzést nem ismert... igy volt csak DEÁK!
Jellemerőben nem volt nagyobb nála
A jog szent lelke őt hatolta át...
S mit ily nagyoknak a király sem adhat:
Az öntudatban nyert DEÁK jutalmat.

A fény – bármint kerülte – fölkereste,
S e fény saját lelkéből áradott.
Megrenditette nemzetét eleste,
Gyászoljuk a leáldozott napot,
Mely már sír-éjbe szállt: babért a testre
Két nemzet és királyi pár adott...
Királyi hölgynek ajka nyilt imára
Ő érte – könyet ejtve hült porára.

Fénylőbb azóta a király fejéke,
Mert drága gyöngyül ott e köny ragyog,
Pecsét ez arra, hogy való a béke,
Mit ránk DEÁK nagy szelleme hagyott.
Viszálytüzet – mi egykor dulva ége –
Csak ily királyi könycsepp olthatott...
A trón alapja lett vele szilárdabb
S most már zudulhat arra vész – nem árthat.

Nagy volt DEÁK! hatalmas szellemével
Emelt magának emlékoszlopot.
A Fáma szárnyra kelt méltó hirével,
Klió nevének szentelt egy lapot.
Igaz magyar volt Kátó jellemével,
Arisztidünk volt,meg nem halhatott...
Örökre él Ő! mert nagyok jutalma,
Hogy nem fog rajtok a halál hatalma.

Nagy volt DEÁK-unk! tiszta jellemének
Elismeréssel áldozott a hon.
Nagy szellemével Ő volt a szövétnek,
Mikor bolyongtunk pusztaságokon.
Fénylő sugári most már nem vezérlnek,
De tört az út, s mi járhatunk azon.
Nábó hegyén bár elmaradt: beérünk
Kánánba, mert van Józsuánk – vezérünk.

**

Lezárva már a nagy halottnak sírja,
S im messze földről egy kupressz-levél
Elkésve jön. Nagy honfilélek irja
Kiséretét a multnak fényinél.
KOSSUTH lánglelke az, mely igy le birja
Rajzolni azt, mi milliókban él...
Ez a kupressz DEÁK legszebb jutalma,
Ki ily babért nyer: él az, nincs meghalva!

Forrás: Deák-album – Emlékkönyv – Franklin-Társulat Magyar Irodalmi Intézet és Könyvnyomda Budapest, 1876.


Pap Gábor: Gondolatok – Deák Ferencz ravatala mellett


Deák Ferenc eredeti szarkofágja

I.
A haza bölcse halott s bár közjogi műve nem is nyert
Osztatlan tetszést, gyászba borulva sirunk.
A szabad eszmékért lángolt, szép jelleme tiszta
S karczolhatlan volt. Védte hazánk igazát.
Ellene küzdök is tisztelték honfierényét
S most közös áldás leng a nyugovó porain.

II.
Élete nemzeteé s a királyé volt. – Mikor a trón
Fegyvererőn nyugodott: védte hazánk jogait.
Később a trónust ingatták harczi veszélyek
S vész közepette Deák jelleme védte meg azt.
Pályáját a halál berekeszté s a ravatalnál
Együtt gyászolnak nemzete s a korona.

III.
Nemzete oszlopot, a trón védőt veszte Deákban
És a szabadságnak harczosa hullt vele el.
Gyászol nemzete a ravatalnál, könnyeket áldoz
Érte királynőnk... Szép gyöngy koronánkban e köny.
Elve jutalmat nem fogadott soha a haza bölcse –
Mint holtnak megadá azt a királyi család.

IV.
Közjó harczosa volt. Szép s nagyszerü pályafutását
Elvégzé a bölcs s nemzete érte zokog.
Nem keresett fénylő állást soha, sőt kerülé a
Fényt s ime tul a síron fénylenek érdemei.

Forrás: Deák-album – Emlékkönyv – Franklin-Társulat Magyar Irodalmi Intézet és Könyvnyomda Budapest, 1876.


Komócsy József: Deák Ferencz emlékezete




Kit ünnepel a nép oly lelkesedve?
Ki az, kit üdvözölni mind siet?
(Nincs, aki ma kérdésemre felelne:
Hisz’ gyász borit be már minden szivet!)
Varázsáról én magam nem beszélek,
S nagy tetteiről miért szóljak én?
Csak kérdem: hát ti őt ne ismernétek,
Kinek csüggtetek lángtekintetén?

E nagy urak, aranyos szép ruhákban,
Büszkék, rátartók, - mind oly nyájasak:
Üdvözlik őt, gyönyörködvén szavában,
Előtte mélyen, földig hajlanak.
Bizonyára fényes lehet a rangja,
Hogy társaságát vágyva keresik...
- Nem, nem! hisz’ nincs egy rendszalag se’ rajta,
Efélék őt nem ékesíthetik.

Az irástudók meglesik igéit,
Hogy abból történetet irjanak;
Magasztalják, hogy ő a jogra épit,
És oly szilárd a tartalom s alak!
Bizonyára a törvény mesterének
Hinnéd őt, ki „csürni-csavarni” tud...
- Nem, nem! egyszerű tiszta szelemének
Egy utja van csak – egy: az igaz út.

Dús fogatok robognak el mellette;
Mondják: ezek itt a pénzemberek!
Ezüst-arannyal dúsan megterhelve,
Kocsijukból felé köszöntenek.
Bizonyára ő százszor gazdagabb tán,
Arany-ezüstje, kincse van elég!...
- Nem, nem! hisz’ egyszerü polgáralakján
A gazdagságnak szinét sem lelék.

Kiknek kezét a nehéz munka marja:
Munkás, iparos kerül ott elé;
Mindegyiknek kezében van kalapja,
S bizalmasan köszöntenek felé.
Talán ez ember társuk a műhelyben,
Hisz’ ismerős velök mint jóbarát!...
- Nem, nem! Keresni jönnek e szemekben
Egy jobb jövő biztató sugarát.

A földmives nép, aki izzad, fárad –
Nézzétek: hozzá bízva közelit,
Szavát hallgatni, melyből szerte árad
A vigasz, remény, szeretet s a hit;
Megértik őt. Oh hogyne! hisz testvérek:
A haza földjét együtt müvelik...
- Nem, nem! ki hallja e dicső beszédet,
Tudja, hogy ez csak egy bölcstől telik.

Édesdeden csevegve, dalra kedve,
Kis gyermektábor veszi őt körül:
Csókolják kezét, botját emelgetve,
S vidámságuknak szive ugy örül!
Családapa ez ember bizonyára,
Hisz ugy szeretik őt a gyermekek!...
- Nem, nem! mert néki soh’ sem volt családja:
Szivén nem táplált ily érzelmeket.

És mégis... igen! családapa volt ő!
A leghűbb, legjobb, aki szeretett,
Milyet nem szülhet sok, sok emberöltő:
Családul birván – egész nemzetet!
A földmivessel müvelé a földet;
Az iparossal együtt dolgozott;
Ő mindnyájukkal mindig együtt érzett:
Igát, koszorut együtt hordozott.

A gazdagok mellette mind szegények,
Arany-ezüstje bár nem volt neki;
De drága kincse szíve s nagy lelkének
Hazáját, népét szabaddá teszi;
Az érdemrendet nemes kebelére
Királya s népe együtt tüzte fel:
Közbizalom ez dicső jellemébe’ –
Ily „rend” a csillagok közé emel.

Már csillag ő, mindnyájunk édes atyja!
Ki eltávozott s köztünk mégis él;
E népet ő mert soha el nem hagyja;
A hazát látjuk lelke fényinél,
A hazát,melynek elborult egére
Egy szebb jövőnek vivta hajnalát...
Oh jöjjetek mindnyájan ünnepére:
Áldjuk a bölcset, a hon nagy fiát!


Forrás: Deák-album – Emlékkönyv – Franklin-Társulat Magyar Irodalmi Intézet és Könyvnyomda Budapest, 1876.


Szász Károly: Deák sírja




1.
Ki alszik itt e néma sír ürében?
- Röpülj tovább, vándor szellem, ne kérdd!
De járj be minden helyet földön, égen,
Hasitsa zúgó szárnyad át a tért,
Hol egy szem ég a fájdalom könyében,
S oltár előtt hol megtörik könyében,
S oltár előtt hol megtörik a térd,
Hol koszorúkat tesznek szent sírokra
S köny-terhitől hajol a cyprus bokra;

2.
Járd bé a mult s jelen minden határát,
Hol annyi népet elsöpört a vész;
Hol Athén romba dőlve őrzi várát,
S Karthágo dűlt kövén zöld moh tenyész,
Rómáról hirt hol elhaló sugár ád,
S Napoleon nagysága ködbe vész;
Hol nagyjainak Albion pantheont rak,
S szabadság áll őrt Sírján Washingtonnak;

3.
Vedd számba mind a sírokat,melyekben
A hűk, nagyok, jók szive porladoz,
Eget verő gúlákban, vagy jeletlen,
Kiket nagyokká tőn kard vagy koboz;
S míg alszanak koszoruval fedetten,
Örök hir jár el sírjok álmihoz;
Kik, halva bár, emlékök el nem veszhet,
Mert törvényt hoztak, országot szereztek;

4.
S ha lelsz csak egy sírt, annyi millióból,
Melynek tövén nem mer verődni gaz,
Melyen egyetlen könyben sem csalódol,
Mert mindamennyi átérzett s igaz,
A mely előtt nagyság s idő meghódol,
S virági harmatában a vigasz
A kép szürődik szennytelen tisztára,
Hogy dicsfényének nincsen semmi árnya;

5.
Mert a kinek hamvát ott hant takarja:
Nagy volt, midőn letörpült a jelen,
És tört hajót vezetve biztos karja
Révpartra vitte zúgó tengeren,
S míg salakját az örvény fölkavarja,
Ő tiszta, hű maradt s önzéstelen,
S megmentve mind, mit mások eldobának:
Részt sem kivánt a megnyertből magának;

6.
Ki nagyságát nem vér árán szerezte,
Hatalmát nem raká csonthalmokon,
Mi mást kevert, őt naggyá honja veszte
Tevé – „mert néked élni kell o hon!”
De lángszavát, nem lévén fúlánk közte,
A  hatalom sem veheté zokon;
És a jogot, habár fegyver vevé el,
Eszével vivta vissza s jellemével;

7.
Ha lelsz ilyen sírt: hozz egy fűszált róla,
Mit áldó köny, de vér nem öntözött,
S mi odaadjuk érte e sírról a
Legszebbik koszorút ezer között,
A tisztelettől s bútól meghajolva
Mit egy királyné keze kötözött,
Min egy megmentett hon csüng égi hittel:
Ha van szentebb sír ennél, oda vidd el!

Forrás: Deák-album – Emlékkönyv – Franklin-Társulat Magyar Irodalmi Intézet és Könyvnyomda Budapest, 1876.


Ábrányi Emil: Deák Ferencz ravatalánál




Téged siratni nem elég a szem!
Ah! nem elég az ajk tünő sohajja!
Koporsód tája tiszteltebb legyen,
A sziv köznapi panaszát ne hallja;
Borongva szálljon, mint köd a hegyen,
Lelkünk keserve föl a ravatalra...
A nagynak méltó gyászolói lennünk:
Hajoljon földig minden égi bennünk...

Meghalt DEÁK? Oh mondd! mi halt meg benne?
Elméje tán, mely egy világ java?
A sziv, mely itt ver hevülő szivembe’?
A jellem, oly szép, mint a bércz hava
És oly magas, hogy átnyúlik a mennybe?
Az ember rénye, a szónok szava?
Mi halt meg benne? sírját hol veted,
Nem látok mást, csak örök életet!

Meghalt-e az, ki nemzetének élve,
Mint egy test s lélek, azzal összeforrt?
Ki nem lankadva, nem habozva, félve,
Megtanította eszmélni a kort;
Ki az igazság üldözött szivére
Tartotta pajzsát, mely felé a zord
Önkény bakói éles tőrt dobáltak,
És oda állt, hol a vértanuk álltak!

Meghalt-e az, ki szivvel, szóval, tettel
A becsületnek és honának élt,
Ki mint a nyilt ég, tiszta szeretettel
Csüggött hazáján s nem kért soha bért
Egyen kívül: hogy változatlan hittel
Küldhesse föl fohászát a honért...
Meghalt-e az, kit minden szem sirat,
Ki milliók emlékiben marad?

Meghalt-e az, kit nagyban, jóban, szépben,
A merre csak látsz, föltalál szemed,
A ki tovább él és eszmél a népben
Mely most nagyságát sirva érti meg;
Ki oly dicső volt már porhüvelyében,
Hogy mása nincs, ha istenülni megy!
Ő halt meg, ő? Hervadj, idők moha!
A halhatatlan meg nem hal soha!

Nem! míg a földön ember szive dobban,
Lélek rajong és elme fölhevül:
Nem halhat ő meg! Kőben, érczben, szóban
Emléke terjed, véghetetlenül!
Neve: imádság késő századokban,
Alakján szentség glóriája ül...
Most lép a mennybe!...Lebben égi szárnya!
Nincs egyedül már Washington nagy árnya!

Forrás: Deák-album – Emlékkönyv – Franklin-Társulat Magyar Irodalmi Intézet és Könyvnyomda Budapest, 1876.