Eszemen vagyok... látom az eget
S az égnek fénylő csillagtáborát,
Jól hallom a lövöldözéseket
S a katonákkal küzdő nép zaját...
Föl, föl, hisz van még bennem annyi vér,
Hogy egy szuronynak ellentállhatok!
Megpróbálom... fölállok... ah mit ér?...
Ugy reszketek, miként a nyárlevél.
Fekvőhelyemre visszaroskadék,
A sír von már magához engemet...
Fejem szédül... olyan nehéz a lég...
Oh adjatok nyugalmasb fekhelyet.
Vigyétek roncsolt testemet haza,
Hadd pihenjek meg háznépem között,
Ez a fal itt, szomszédomnak fala...
Vigyétek roncsolt testemet haza!
Kis ablakunkban a mécs ott lobog,
Ott várnak nőm és apró gyermekim!
Mért nincs erőm, mért nem kiálthatok,
Hogy sietnének hozzám kedvesim?!
Még rájok adhatnám áldásomat,
Még sorba csókolhatnám csöndesen...
De érzem, érzem egy két pillanat...
Le fogja csukni kékült ajkamat.
Bal oldalomban, itt szivem körül
Nyitott halálos útat a golyó,
És mellemre hágott kegyetlenül
A zürzavarban egy katonaló.
Régen foly vérem... ám hadd folyjon el
Az utczának hideg, kemény kövén,
Mintsem tovább vesződjék e kebel
A szolgaság kínos gyötrelmivel!!
Hah! mily vad lárma csapta meg fülem!
A küzdő nép szabadságot kiált...
És fut a bérgyilkos reménytelen...
Kivívta a nép régi szent jogát...
Szakadjatok föl, oh szakadjatok
Szabadságért égő sebek!
Kitörtek lánczaikból a rabok...
Én itt magamban... vígan – meghalok...
Forrás: A szabadság lantja 1873 –Költemények az 1848-49-ki
függetlenségi harcz idejéből – Kolozsvár 1873.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése