Börcsök Erzsébet (1904-1971): Gábor búcsúja

Ott, ahol a Tisza vize már sárga, iszaposan locsog és a fehér arcú kis házakban sokféle nóta hallik, ott, ahol a meleg nyárban sárga és bordó georginák nyílnak a kis kertekben és az augusztusi határban minden dűlőszélen kókadt fejű tányérrózsák bólognak, odavalók a mi fiaink.

Úgy kezdték, mint a többi gyerek. Kergettek ők is cserebogarat a meleg, párás esti legelőkön, lövöldöztek ők is bodzafa puskával s kölyökkoruktól fogva úgy úsztak a Tiszában, mint a csík. Végighancúrozták otthon az elemi osztályokat, szamárfülessé nyűtték a kis és nagy olvasókönyveket s évről-évre nehezebb feladatok kerültek a krajcáros irkákba. Sáfrán tisztelendő, a falu s a gyerekek ráncos homlokú, öreg barátja néha bekukkantott ezekbe az iskolákba, kedvvel ült be az iskolapadba egyik-másik nebuló mellé. Könyve, irkája mellé könyökölt, zsörtölődött vagy tréfálkozott, s míg a gyerek kacagott vagy izgult, hogy a tréfásnak tűnő kérdésekre megfeleljen, éberül figyelt.

- Semmi sem lesz belőled, édes fiam – rökönyített mindegyikre.

De kopott, szürke reverendája azért nemsokára fel-felvillant a házuknál, vagy az utcán jártában behajolt a kerítésen és magához intette az udvaron álldogáló szülőket.

- Aztán nehogy itthon tartsák a gyereket, taníttatni kell!

Így válogatódtak ki a városi iskolára. Néha szűk diáktermése volt a kis Tisza-menti falunak, máskor bővebb. A mi diákjaink mire felsőbb osztályokba kerülte, ötre-hatra apadtak. S járták, mint a többiek, akik nekivágnak a vigasságokkal, szomorúságokkal tarka diákéletnek, mely mindig akkor legkedvesebb, amikor már emlék.

A falu előtt eleinte „Urbánék fia, Zomboriéké, Molnáréké...” voltak, de valahogy az évekkel átformálódtak a gyerekek. Már egyforma kedvteléssel néztek utának, már találgatták, tervezgették mindannyian: ebből ez lesz, másikból az, a Gábor gyerek sokat ér s a kis Zombori Pistából talán még ügyvéd lesz és így lassan a „mi fiaink” lettek.

Érdekes képet mutatott a vasúttól a faluig vezető útjuk évről-évre, ahogy örömet, fényt, hangosságot hozva jöttek haza karácsonra, húsvétra, pünkösdre. Futóversenyeket a havas csapáson, birkózásukat, rosszaskodást. Később nóta lett a szívük kinyilatkoztatója, a magasra nyúlt rozson vagy a tavasz szagú herésen átcsapva dalolva üdvözölték a falut, amikor a vakációra érkezők elé már nemcsak egy-egy repeső szívű asszony szaladt ki a ház elé, hanem kinyílt sok lányos ablak is.

Fújták a füstöt titokban és nyíltan, s álldogáltak a templom előtt vasárnai szagos miséken a lányokra várakozva.

Az öreg tisztelendő mise előtt többször berendelte őket a parókiára, vagy esti sétáján, ha valamelyik ház előtt apadon fellelte őket, közéjük telepedett.

- Halljuk, mit tudtok?

Folyt a versengés vidáman, diákosan. Az öreg bólogatott, mosolygott.

- Jól van, látom már. Valódi nyeletlen bicskák vagytok penge nélkül.

Máskor selymán lecsapott.

- Láttatok-e már lyukas kalapot karima nélkül?

- Nem! Nem!

- Nahát, ez a felelet az volt.

A gyengébbek elhullottak az alsóbb osztályokban. Azután nem volt szabad megtorpanni. A mi diákjainkra nehéz idők jöttek, elejétől végig fenyegetett ez a lehetőség. Nem a tehetségben volt a hiba, sem a kedvben, hanem a megfordult, ingadozó világban, mely ezer bizonytalansággal rémített.

Először otthon maradt az egyik diák, másik évben a másik. A középiskolát már csk hárman végezték, kettő előbb a harmadik utána következő évben. A kis csoport bizakodott, reménykedett. Egy évet pihentek, vártak jobb esztendőre s ekkor kettő újra elmaradt.

A falu öreg pásztora homlokán mind erősebben szaladtak össze a ráncok. Ha megállt a szülőkkel beszélgetni, megrekedtek biztatásai. Csak sepergette kopott, szürke reverendáját, mintha örökké port érezne rajta. Szinte látta, mint rakódik észrevétlen az ú tmenti gyepre, házakra, emberekre, hogy lassan mindent belepjen és annyi szép, jó törekvést eltemessen. Majdnem könyörögve ragadott megy egy-egy szülői tenyeret.

- Nem szabad mindnyájunknak lemaradni!

Fejüket rázták.

- Nem lehet, tisztelendő úr, nem bírjuk... Nehezen is tanulnak a fiúk, mikor nem magyarul megy az iskola. Minek költsünk hát, tisztelendő uram?

- Igaz, igaz. Minek?

- ... hogy szaporodjanak a félben maradt emberek? Itt vannak a többi tanult fiúk állás nélkül, jövő nélkül. Mi lesz ezekkel?

Az utolért küzdött már, akiben legjobban bízott. Gábor maradt meg reménységnek. Egyedül ő került főiskolára, de már ő is ingadozott és ingadoztak a szülők. Kibírják-e?

Elmúlott valahogy az első félév, sok tépelődés előzte meg a másodikat. Rákövetkező nyárra lemondtak.

- Hiába. Nem lehet... Szegények vagyunk, nem érdemes...

Gábor pártján egyedül az öreg tisztelendő maradt. Mintha lelkéből lelkedzett fia lett volna, harcolt érte.

- Nem engedem. Ezt a fiút nem szabad derékbatörten hagyni.

Ajánlóleveleket írt, lelkesítette, rábeszélte.

- Nem hagylak, fiú! Vétek volna. Lehet, nem így godoltad, de mi lennél itthon? Nem engedem, hogy elkallódj. Felvétetlek a szemináriumba papnövendéknek.

Elment a kérvény. Ha felveszik, szerencsés, ha nem, marad, int a többi várni, várni, sután, miközben a drága idő mindennap múlik, foszladozik.

Folyt a tétlen nyár, mint az előző nyarak és folyt a bohó legényélet melynek vígságát akkor sem lehet elvenni afiataloktól, ha minden olvalról kilátástalanságok keserítik. Nagyokat lubickoltak a Tiszában, s a csónak fenekén elnyúlva bronzpirosra süttették a bőrüket. Estefelé, mikor lanyhult a meleg, a szekerek, csürhe csordapora lerakódott a gyepre, útmenti gyalogbodzákra, nekik akkor virradt. Jöttek a séták, udvarlások egy-egy lányosház előtt. Jöttek a készülődések a mulatságokra, iddogálások, kártyacsaták, vagy vég nélküli csavargások a Tisza-parton.

Folydogált rendes kerékvágásban a nyár. Gábor kérvényéről mind kevesebb szó esett. Nyilvánvalónak látszott, nem vették fel. Járt a fiúkkal, ugyanolyan hévvel rendezte a mlatságokat, ugyanolyan hévvel udvarolt s hajnal felé ugyanolyan elbúsult, ábrándos legényszívvel bandukolt haza.

Ezen a délutánon is, mint mindennap, pajtásaihoz készülődött a rendes összetalálkozásra. Készülődése közben jött a templomszolga a hírrel. Válasz érkezett. Elszorultan sietett a plébániára. Ott nyitott levéllel várátk.

Este lett, mire kijött. Az angyali üdvözletet már elharangozták. Az utcákon meggyérültek a járókelők. Gondolkozott, merre menjen. Arca piros volt és meleg az elmúlt izgalmak után. Szemeiben fájó, egyben boldog fényességek villogtak. A jó öreg „Safi” – ahogy maguk közt becézték – csaknem írt, mikor a levelet átadta.

- Fiam mindig papnak szántalak. Hiszem, hogy jó pap leszel. Majd... majd visszajössz egyszer a mi népünkhöz, és átveszed majd az én helyemet.

Hová menjen az örömével, szívét árasztó érzéseivel először, melyek felemelik, egyben észrevétlenül új szomorúságot fektetnek rá? Haza talán, hogy megörvendeztesse szüleit vagy a cimborákhoz előbb? Tévetegen, részegen indult el. Az utcán végig nyitott ablakokkal lélegzettek a házak. A Tiszáról hűs áram szöiött a falura. Hosszúkat lélegzett az esti levegőből, s mámorosan fürösztötte arcát a felszabadult, megtisztult esti áramlatban.

Lassan lépkedett a fellocsolt járdán. Számolta, simogatta a házakat. Itt keresztanyja lakik, itt Péter bácsi. Be kellene szólni. Hogy összesapná a kezét a Maris néni. „Jézusom, igazán pap leszel?” Borboláéknál világos ruhákat látott villanni a kertben. Lánykacagás csapódott ki. Talán Zombori Pista nevetteti őket. Meglassult és figyelte, Annuska köztük van-e? De csak a kis fekete hajú Borbola-lány betyárkodott a nénjével. A Maca! Hogy tudja ez rakni a táncot, mint akinek tűz és a bokáján. Mélázón mosolygott. Sajnálni fogja-e, ha elveszti legkedvesebb csárdástáncosát?

Mind lassabban lépkedett és mindjobban elnehezült a feje, ahogy egy ismerős házhoz közeledett. Az ablakok itt is szellőztetésre tártak. A hosszú pad hívogatólag fehérlett a ház előtt. Sok szép este zajlottak itt le beszélgetések, nóták játékok. Ide gyűltek a fiúk, s Annuska barátnői. Ugyan hol lehetnek most a fiúk? Biztosan várják a „Pávában”, billiárdoznak vagy kigyalogoltak a vasútra, a nyolcórás vonatkoz. Lézengenek a peronon cigarettázva szokásuk szerint, tétlen, örök várakozással. Szerencsés. Az ő várakozása a mai nappal megszánt. Ő már innen elmegy. Elmúlnak a nekibúsult ábrándok, a tétlen csavargások. Felakadozott a lélekzete kitártan. Nem hiába tanult. Sikerült. Ember lesz.

Miért fogja el hát a szomorúság, mikor az ismerős házhoz ér? Az ablakhoz támaszkodott, melynek annyiszor dőlt a párkányához, míg belülről egy mosolygós szőke lány könyökölt. Halkan kopogott, majd várt egy kicsit, hogy nem mozdult a szobamegerősítette elrekedt hangját és beszólt a nyitott ablakon:

- Annuska!

A kertből jött fel hívására. Apró, koppanó léptekkel szökött át a szobán és kihajolt hozzá.

- Mi újság, Gábor?

A fiú tovább fogta a kezét a kézfogásnál. Sápadtan nézett fel hozzá, hogy az mégegyszer megkérdezte:

- Mi újság, Gábor?

Furcsa szorongás fogta el. Szemei még mindig arcát keresték.

- Annuska én elmegyek...

A lány keze megrebbent a kezében.

-A parókiáról jössz?

- Igen.

- Akkor felvettek.

Bólintott.

Az est elfátyolozta előle Annuska arcát, de a sötétben is érezte, mint görbül lefelé a szája és a pillák ájult szomorúságba árnyékolták orcáit.

- Annuska... – akarta vigasztalni akaróan.

Hangjának mintha mágneses ereje lett volna, húzódott a lány feje hozzá, s mintha nagyon fáradt volna lehanyatlott a párkányra.

Ha a fiúkkal mlatságok után végig éjjelizenézték a falut, hogy várta Annuskáéknál a kis fényt, a redőyök résén elcikázó gyufalángot. Boldog volt, ha megvilágított kezét láthatta, vagy karjából egy darabkát. Most itt volt szárnyatörten mellette, most, mikor éreznie kellett, hogy igazán a szívében volt és nem vigasztalhatta. Csak fogta kezét csuklójánál fogva, paskolta tenyeréhez, simogatta meghatottan. S homlokához szorította a kis kezet, de eljön az idő, mikor már homlokához sem emelheti.

- Mikor indulsz?

- Öt nap múlva Gákovón kell lennem

Nyárillatot sodort az este. A folyóról hangok jöttek, halászok ladikáztak. Az árokpartról tücsökcirpelés mélázott, susogó faágak meséltek s Annuska lehullott szőke fodros feje szinte arcát érte. Csak az ígéretek estje ily meseszerű és ő már nem ígérhetet semmit.

Hogy örülnek majd a szülei és örülni fognak a pajtások, egyedül Annuskának kell szomorúságot okozni. S a vádló, mély lánytekintet átölelte az estet, a vágyakat susogó Tisza-parti éjt, mely annyi lánynak oly sok szépet ígér. Érezte Annuska száján a vádakat, elyekkel felkúszott a jót-rosszat elosztó mindenséghez, mintha mondaná:

- Csak énhozzám kegyetlen az Isten.

És ő nem mondhatott semmit, csak simogatta mégegyszer a haját, az arcát, kis kezeit, míg Annuskában a búcsú fájdalma viaskodott. Sírássalküzdve szöiött fel a helyéről és kezeit kiszabadítva elfutott az ablaktól.

Gábor egydül maradt az üres ablaknál.

- Annuska, Annuska...

Nem jött vissza. A nyitva maradt ajtón léghuzat nyargalt a néma szobán keresztül. Tovább botorkált.

Nem papnak készült, de tudta, hogy jó pap lesz, mert szívében szívós munkavágy és kötelességérzet feszült. Érezte, hogy nemcsak az ő becsülete forog kockán, hanem az egész kis Tisza-parti magyar falué.

Az utolsó napig kijártak a Tiszára. A pajtásokkivitték a lányokat is. Felladikáztak a Holt-ágig, ahová a víbe boruló fűzesek árnyékába tündérrózsákért jártak nyaranta, vagy a falu elportyázó kacsáit hazazavarni.

Hínár és békaszag úszott a levegőben. A vízről megzavart szúnyogok, csillogó szárnyú színes szitakötők lebbentek el. A fiúk úszva ugrálták körüla csónakot és hordták garmadába a rózsákat. Tele lett velük a ladikalja. Annuska karján súlyosodott a csokor s Gábor még mindig hordta karjára a legszebbeket, a legmesszebb nyílót, mintha mindegyik a szíve lett volna. Mintha a virágokkal akarná megengesztelni, mintha minden rózsa, minden szomorú tekintet azt kérdezné:

- Mit adjak még, mikor már semmit sem adhatok?

Annuska pedig legjobb szeretett volna a fehér virágok közé esni. Nem gondolta volna, hogy ily súlyos lesz ez a szerelem és a földig húzza, mikor le kell mondani, el kell búcsúzni tőle.

Még egy mulatság volt a Pávában. Gábor táncolt, mint mindig, vidáman, legényesen. Táncolt Annuskával, egyik lánnyal, másikkal és hajnalfelé, mint máskor mindig-mindig, Annuskával. Szünetekben összeültek a fiúkkal, mint máskor. Húzta a cigány, magasra csapott a nóta. A kórusból szíveket ölelősen csengett ki az a lelkes fiúhang, hogy könnybe futott némely asszony szeme is.

- Hogy éppen ennek a melegszemű, nótás gyereknek kell papnak menni!

Hajnalban elszontyolodott kis társaság gyűlt össze a Tisza-menti kis állomáson; a hajnali vonatra várakoztak. Sokan kikísérték. Rokonok, ismerősök, fiú- és lánypajtások. Ölelték, csókolták. Már a vonat lépcsőjén állt. A fiúk megilletődötten ismételgették:

- Írj! Írj!

Benne borongott a szóban a maguk borongása. Igen, írj onnan, ahová mi már nem juthatunk. Mi már itt maradunk a mi poros fészkünkben és leszünk azok, amik apáink voltak. Talán nem is lesz oly szomorú itt. Majd mellénk húzódik valamelyik falubeli kislány és küszködünk, dolgozunk, mint apáink.

A hajnali hűvösség miatt vagy a közös elszontyolodásban egyik-másik fiú és lány közelebb húzódott egymáshoz. Gábor kélpzeletében összefonódtak a párok. Maca Zombori Pistával, Józsi Molnár Etelkával és a többiek is mind tudja körülbelül. Csak Annuska állt egyedül. Tekintetével egyre őt simogatta. Nem tudott megválni ettől a lánytól, aki tőle olyan sokat várt. Elfátyolozódott a nézése, s szinte a saját szívétőlkérdezte:

- És te? Kire fogsz te várni ezután?... Ki lop majd helyettem muzsikát az álmodba és kire fogsz gondolni bohó lányszíveddel, ha a fiúk májusfát állítanak az ablak alá?

Indulásra fütyültek. Messze kihajolt a lépcsőn, úgy kiáltotta:

- Isten áldjon meg...

Gábor szeme előtt összefutott a kép. Ingott a vonat. Kalapok lengtek, kezek integettek.

- Szervusz Gábor! Írj!

Összefut a kedves arc, szétfolyik a fehér lányalak. A vonat távolodik. Szemei már messze néznek. Mintha mégegyszer át akarná élni régi életét... a Tisza-parti sétákat, az estéket Annuskáéknál,a mulatságokat, borozgatásokat a Pávában, s a hajnalig tartó, nekibúsult csavargásokat. Kitárta a karját, mintha meg akarná ölelni a falut, az ismerősöket, a víg cimborákat és Annuskát... Mintha örökre magába akarná zárni az arcukat. Hiszennemcsak az ő jövője után megy, hanem a falu becsületét akarja megmenteni. Ezért mond le Annuskáról, szabad életéről... Fel kell áldoznia vágyait, terveit az összesekért... A kötelességérzet erősebb az ifjúság érzelgősségénél.

Szeméből még csurognak a könnyek, de lelklében tisztulnak, oldódnak a fájadalmas válságok. Mintkét karját kinyújtja a vonatablakból és úgy kiáltja:

- Isten áldjon meg mindnyájatokat!... Visszajövök!

Egy új ember utazik, új célok felé.

Forrás: Híd, I. évf. 1934. 5. sz.