Oh szeény megromlott s elfogyott magyar nép’
Vitézséggel, névvel, hírrel vagy igen szép;
Kár hogy tartatol úgy,m int senyvedendő kép,
Előmenetedre nincs egy útad is ép.
Kedvelt, böcsült véred lett csúfoltságossá,
Szablyádnak bő zsoldja nagy olcsóságossá,
Megcsorbúlt nemzeted változott korcsossá,
Neved ékessége nagy útálatossá.
Föld reménségére felnevelt urfiak!
Szemétre vettettek, úgy mint köz tyúkfiak,
Zsirokkal hízódnak az idegen fiak,
Hozzád nem külömbek mint az ördögfiak.
Hazádnak szép vége mindenütt csonkán áll.
Sereged szép száma fogy, romol s szállton száll:
Inséged nő s árad, véled egy ágyban hál,
Bő étkeid helyett rakódik apró tál.
Ki szánhat? bánd magad, nyomorúságodat;
Mert nézi, nem érzi az csak romlásodat:
Aki építhetné te szép országodat,
Könnyen múlatja el csak záloglásidat.
Sem pénz jószág mostan, s méltó árrú posztó,
Nem indit, hogy szolgálj, megszükült az osztó;
Csudáld, hogy minden rend nem kóborló s fosztó,
A nagy orv mert kicsinyt szörnyebb felakasztó.
Oh kedves nemzetem, hazám, édes felem!
kivel szerelmetes mind tavaszom, telem:
Keseregj, sírj, kiálts istenedhez velem;
Nálad, hogy szeretlek, légyen e vers jelem.
Forrás: A régi magyar
költészet remekei – A legrégibb időktől Kisfaludy Károlyig 75-76 old. – Bp.,
1903.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése