A
görög „tragikus triász” második tagja a sors kegyeltje volt, vagy – ahogyan
Szerb Antal mondja – az istenek és az emberek kedvence. Az isteneké, mert
jómódban és jó egészségben közel száz esztendőt élt, s még inkább, mert költői
ihlete, Shakespeare-hez, Goethéhez vagy a mi Arany Jánosunkhoz hasonlóan, az
idő múlásával nemhogy apadt volna, de késő öregkoráig újabb és újabb
forrásokkal gazdagodott. És kedvence volt az embereknek is, akik egyéniségét
éppúgy szerették, mint költészetét: az athéni drámai versenyeken, ha új
darabokkal jelentkezett, majd mindig őt rangsorolták elsőnek, csak ritkán
szorult a második és egyszer sem a bukást jelentő harmadik helyre. A közkedvelt
drámai költőre több ízben fontos állami tisztségeket ruháztak, halála után
pedig hérósznak kijáró tiszteletet szavaztak meg neki.
Athénban
született, nagyjából egy időben a demokratikus rend megszületésével. A
görög-perzsa háború, a Dareiosz felett aratott marathóni (490) és a Xerxész
ellenében kivívott szalamiszi (480) diadal gyermekkori emlék maradt számára. A
háborút követő évtizedekben érett férfivá, akkor, amikor Athén Periklész
vezetésével nem csupán a politika, de a kultúra területén is nagyhatalommá
nőtte ki magát. Olyan nagyhatalommá, amelyet a tragédia színpadán Aiszkhülosz,
Szophoklész és Euripidész, a komédiában Arisztophanész, a történetírásban
Hérodotosz és Thuküdidész, a filozófiában a szofisták, Szókratész és a fiatal
Platón, a képzőművészetben az athéni Akropoliszt mesterművé álmodó Pheidiasz
fémjelez. S ámbár öregkorát beárnyékolta a szülővárosa és Spárta között majd
harminc esztendőn át dúló peloponnészoszi háború (431-404), a sors abban is
kegyes volt hozzá, hogy az athéni fegyverek kudarcát, szeretett városának
verségét nem kellett megérnie.
Hiába
volt a sors kegyeltje, az istenek és az emberek kedvence Szophoklész,
életművében lépten-nyomon gyötrő kételyeket sorakoztat, az emberi lét eredendő
törékenységéről és fenyegetettségéről vall még akkor is, ha hősei netán
győztesen kerülnek ki a drámai konfliktusokból. Az istenek akarata és szándéka,
úgy látja, kifürkészhetetlen, az ember vakon, tévhiedelmek közt botladozik,
törvényei a jog és az igazság helyett esetleg a durva önkényt szentesítik;
jónak és ésszerűnek képzelt elhatározásai megannyiszor romlást és pusztulást
okozhatnak, vélt makulátlansága és feddhetetlensége nemritkán bűnös iszonyatként
lepleződhetik le – de éppen a létnek ilyen veszedelmeivel szembenézve nyernek
elbukó hősei tragikus nagyságot és méltóságot.
Hosszú
élete során mintegy 120 darabot írt, melyek közül, a sok – zömmel papiruszon
előkerült – kisebb-nagyobb töredéket leszámítva, teljes terjedelmében mindössze
hét maradt ránk: a Trakhiszi nők, az Aiasz, az Antigoné, az Oidipusz király, az
Élektra, a Philoktétész és az Oidipusz Kolónoszban. Valamennyi az ötvenedik
életévét már maga mögött hagyott Szophoklész alkotása.
Az
Antigoné (Kr. e. 442) (versmértéke: a párbeszédes részekben hatos jambus, a
kardalokban változó lírai metrumok) Thébai mitikus uralkodóházához, a
Labdakida-családhoz fűződő mondakör egyik epizódját dolgozza fel. Labdakosz
fia, Laiosz – így szól a történet – jóslatot kapott, hogy fia meg fogja őt
ölni, és saját anyját veszi majd feleségül. Laiosz kitéteti ugyan a csecsemő
Oidipuszt, hogy ez be ne következhessék, de a pásztorok megmentik, s a jóslat
idővel pontról pontra teljesül. Az igazi szüleiről mit sem tudó Oidipusz, mikor
férfivá serdülve Thébaiba tart, odafelé menet egy szóváltásból támadt csetepaté
során halálos sebet ejt az éppen arra kocsizó Laioszon. Miután legyőzi a
Thébaiban garázdálkodó szfinxet, és a polgárok Laiosz helyett hálából őt
választják királyukká, a megözvegyült királynéval – azaz tulajdon anyjával –
köt házasságot. Az igazságra évek múltán maga Oidipusz derít fényt (ez a tárgya
az Oidipusz királynak), s szemét büntetésül önkezével vájva ki, élete hátralévő
részét száműzetésben tölti. (Utolsó napjáról szól az Oidipusz Kolónoszban.)
Fiai, Eteoklész és Plüneikész, úgy határoznak, hogy felváltva fognak uralkodni
Thébai fölött, de mert Eteoklész a neki szabott idő lejártával sem adja át a
trónt, Polüneikész szövetségeseket toboroz, és hadsereg élén vonul Thébai
ellen. A védők végül is visszaverik az ostromlókat, a két viszálykodó fivér
azonban a harcok során egymás kezétől esik el. A királyi hatalom legközelebbi
férfi rokonukra, Oidipusz sógorára, Kreónra száll – itt indul az Antigoné cselekménye.
Az
Élektra (Kr.e. 420 körül) (versmértéke: a párbeszédes részekben hatos jambus, a
kardalokban változó lírai metrumok) a trójai háború köré fonódó mondakörből
merít. Az előzmények messzire, közvetlenül a háborút megelőző időre nyúlnak
vissza. A Trója ellen készülő görög hadsereg már egybegyűlt Aulisz kikötőjébe,
de a fővezér, Agamemnón megbántotta Artemiszt, s a haragvó istennő akaratából
beállt szélcsendben a hajóraj vesztegelni kénytelen. A jóslatok az istennő
kiengesztelésére Agamemnón egyik leányának feloldozását követelik. A vezéri
kötelességei és apai érzelmei között őrlődő Agamemnón hosszas tusakodás után
magához hívatja Iphigeneiát, akit fel is áldoznak Artemisznek – és a tüstént
feltámadó szélben a sereg most már vitorlát bonthat Trója felé. Míg a görögök
Agamemnón vezénylete alatt tíz nehéz esztendeig Priamosz városát vívták, otthon
a hadba vonult király felesége, Klütaimnésztra csalárdul Aigiszthosszal
osztotta meg a hitvesi ágyat. Ez a kapcsolat olyan szorossá vált, hogy a kélt
szerető a háborúból diadalmasan hazatérő Agamemnón orv meggyilkolásától sem
riadt vissza. Halálra keresték az akkor még csecsemő Oresztészt is, Agamemnón
egyszülött fiát, hogy a trónnak ne maradjon várományosa, de őt nővére, Élektra
még idejekorán a nevelőjére bízta, és messze, hű barátok között rejtette el.
Ettől fogva a leány csak apja emlékének élt a szülői házban. Anyja és
Aigiszthosz leplezetlen ellenszenvvel bántak vele, de ő sem titkolta kettőjük
iránt táplált érzelmeit: sem mélységes gyűlöletét, sem azt a forrón dédelgetett
reményt, hogy a hazatérő Oresztész bosszuló kardja egyszer majd lesújt rájuk –
így tűnik fel, a várakozásba már-már belerokkanva, a nevét viselő tragédia
elején.
A
két darabnak nem kevés hazai megszólaltatója akadt. Az Antigonét egyebek közt
Csiky Gergely (Budapest, 1880), Csengery János (Kolozsvár, 1919),
Trencsényi-Waldapfel Imre (Budapest, 1950), az Élektrát Csiky Gergelyen és
Csengery Jánoson kívül Devecseri Gábor (Budapest, 1950) ültette át magyarra. Az
utóbbi darab honi befogadása terén azonban , már jóval korábban, úttörő
szerepet játszott Bornemissza Péter Élektrája (Bécs, 1558), amelyben
Szophoklész görög szövege eredeti és jelentős mű rangját megütő átdolgozássá
formálódik.
ANTIGONÉ
Főbb szereplők:
Antigoné és Iszméné, Oidipusz leányai;
A thébai vének kara;
Kreón, Thébai frissiben trónra lépett királya;
Haimón, Kreón fia, Antigoné vőlegénye;
Teiresziasz, Thébai jóspapja;
Eurüdiké, Kreón felesége.
Történik Thébaiban.
Antigoné
feldúltan újságolja Iszménének az új király, Kreón hirdetményét: a város
védelmében elesett fivérük, Eteoklész számára díszes temetést rendelt el,
viszont parancsba adta, hogy másik, ugyancsak elesett fivérük, Polüneikész, aki
a támadó csapatokat Thébai ostromára vezette, megbélyegzésül maradjon
temetetlen, őt szigorúan tilos elföldelnie bárkinek. Antigoné előbb igyekszik
rávenni Iszménét, hogy temessék el fivérüket együtt, de mikor nővére, bár szíve
mélyén egyetért vele, a király törvényerejű parancsára hivatkozva elzárkózik
ettől, felháborodva jelenti ki: akkor hát nélküle, egyedül adja meg
Polüneikésznek a végtisztességet.
A
két leány távozása után bevonuló kar az ostrom epizódjait idézi fel, és
lélekben már részint a győzelmi ünnep dionüszoszi mámorára, részint a győzelem
eredményeképp várt békés és nyugalmas életre készül. Ekkor lép ki palotájából
az Eteoklész halálával trónra került új király, Kreón. Trónbeszédében, röviden
áttekintve az elmúlt néhány nap viharos történésein, uralkodói alapelveit
foglalja össze: legfőbb értéknek a város javát tekinti, s a közérdeket
mérlegelve tesz különbséget ellenség és barát között. Ebből az alapelvből
fakadt temetési rendelete, melynek betartása, figyelmezteti a kényszeredetten
bólogató kart, nekik is kötelességük. Alig hangzanak el szavai, futva jön a
Polüneikész holtteste mellé kivezényelt strázsák egyike. Riadtan,
ötölve-hatolva vallja be, hogy valaki, jelképes temetésül, porréteggel hintette
be a tetemet. Kreónt elfogja az indulat: mindig sejtette, hogy ellenlábasai
vannak a városban, bizonyára ők vesztegették meg a tettest, hiszen nincs a
pénznél nagyobb úr. Mielőtt távoznék, fenyegető hangon azzal küldi vissza az
őrt, hogy saját érdekében mihamarébb kerítse kézre parancsa megszegőjét.
A
kar az emberről kezd elmélkedni, melynél nincs különösebb lény a világon: nagyszerű
felfedezéseket tesz, csakhogy ezeket aztán ki jóra, ki rosszra használja; ők
azonban csak a jóra és szépre törekvőket tekintik polgártársaiknak. De már jön
is újra az őr Antigonéval, s nem minden sajnálkozás nélkül adja tudtára a
palotából kihívott Kreónnak, hogy Polüneikész holtteste mellett érte a leányt,
amint éppen síri áldozatot mutatott be. Antigoné elismeri tettét, s annak
indítékára is magyarázatot ad: Kreón nemrég kihirdetett parancsával szemben,
bár tudja, hogy büntetésül halál vár rá, az istenek örök, íratlan törvényeinek
engedelmeskedett. S mikor Kreón a szemére lobbantja, hogy nem tett különbséget
szülővárosának védelmezője és támadója között, egyetlen tömör mondattal
rekeszti be a vitát: „gyűlölni nem, szeretni csak születtem én”. Közben elővezetik
Iszménét, akiben a gyanakvó király Antigoné cinkosát sejti. És csakugyan,
Iszméné most már, nővére mellé állva, a tettet is, következményét is vállalná,
de a testvéri közösségvállalás szándékát Antigoné azon nyomban és ridegen
elutasítja. Kreón értetlen dühvel vezetteti el a leányokat, s maga is visszatér
a palotába.
A
kar a történtekben az egész Labdakida-házra, az Oidipuszra és családjára
nehezedő ősi átok hatását véli fölfedezni. Zeusz örök és végtelen hatalmáról s
vele szemben az ember esendőségéről beszél, külön is kiemelve az emberi
vakságot: a hiú reményeket, melyek éppen azt láttatják jónak, ami valójában
rossz. Haimón jön, Antigoné vőlegénye. Kreón a palota előtt fogadja, s
igyekszik neki megmagyarázni Antigoné elítéltetését. A leány nyíltan
szembeszegült a parancsával, tehát büntetést érdemel, hiszen mit szólna a nép,
ha a vérrokonával kivételt tenne; de különben is, ő a király, ezért akaratának,
lett légyen jogos vagy jogtalan, mindenki köteles engedelmeskedni. Haimón fiúi
tisztelettel azt tanácsolja neki, venné figyelembe apja mások tanácsát is,
annál inkább, mert a város közvéleménye titkon Antigoné mellett van. Kreón
felcsattanva, ingerülten tiltakozik. Az apa és fia közt kibontakozó heves
szópárbaj végén Haimón azzal a nem is igen burkolt fenyegetéssel rohan el, hogy
ha a király foganatosítja Antigoné halálos ítéletét, ő is végez magával. Kreón
némileg megdöbben ugyan, s a kar tanácsára szabadon engedi Iszménét, Antigoné
iránt azonban hajthatatlan. parancsot ad, zárják a leányt egy sziklaodúba, ahol
majd éhhalál lesz a sorsa. A kar ezúttal a szerelem hatalmán gondolkodik el,
mely családtagok között is ilyen indulatokat és viszályt tudott támasztani.
Antigoné
nehéz szívvel indul utolsó útjára. A kar – tettét szépnek, bár a józan mértéket
meghaladónak minősítve – könnyek közt próbálja őt vigasztalni Antigoné azonban
nem annyira a rajta esett jogtalanságot fájlalja, hanem azt, hogy fiatalon,
hajadon lányként kell megválnia az élettől, nem lehetett feleség, nem lehetett
része az anyaság örömeiben, s hogy barát nélkül, magányosan néz szembe
sorsával. Kreón türelmetlenül sürgeti szolgáit, hogy vigyék már a leányt
kiszemelt sír-börtönébe, s miközben Antigoné lassan eltűnik a szem elől, a kar
tagjai Danaé, a Dionüszosszal szembeszálló Lükurgosz és Phineusz két fia –
csupa király és királyi sarj – példáját idézik, akiket sorsuk mind börtönbe
kényszerített.
Teiresziasz,
Thébai vak jóspapja közeledik. Kreón kérdésére, ugyan mi újságot hozott,
kertelés nélkül szemébe mondja az igazat, amibe Kreón is beleborzong: rossz
hírei vannak, a jósjelek egybehangzóan és egytől egyig riasztóak, és mindez
azért, mert a király nem engedte illőn eltemettetni Plüneikészt. De bárki
hibázhat, ő is jóváteheti még tévedését, csak tiltó rendelkezését oldja fel.
Csakhogy Kreón kezdeti megdöbbenése ellenére makacsul ragaszkodik rendeletéhez,
és már régi hívét, Teiresziaszt is a képzeletében élő ellenpárt hazug,
lefizetett ügynökének tekinti. Lekicsinylően vágja oda: neki ugyan mondhat
Teiresziasz, amit akar. Az agg pap mondja is: a jósjelek értelme és üzenete az,
hogy az elföldelni tiltott Plüneikészért és az igaztalanul halálra ítélt
Antigonéért hamarosan saját gyermekei egyikével kell fizetnie. Kreón bénultan
áll, mialatt Teiresziasz távozik. Eddigi fölénye és magabiztossága egy csapásra
szertefoszlik; a kartól kér tanácsot, mitévő legyen. A vének sürgetésére, még
vívódva ugyan magával, de nekiindul, hogy eltemesse Plüneikészt, Antigonét
pedig kiszabadítsa sziklabörtönéből. A kar most imába kezd: a Thébaiból eredő
istenhez, Dionüszoszhoz esengenek, jöjjön közéjük, hozzon tisztulást a bajba
jutott városra.
Hírnök
érkezik. Körülményesen kezdi, Kreón balsorsáról és általában a szerencse
forgandóságáról beszél, mígnem a kar türelmetlen kérdezősködésére a
sajnálkozása mögött meghúzódó okot is tudtul adja: Haimón halott. Eurüdiké,
Kreón felesége, aki a palotában felfigyelt a szóváltásra, szintén odasiet, s a
hírnök az ő jelenlétében fog hozzá részletes beszámolójához. Kreón és kísérete
eltemette Plüneikészt, aztán valamennyien Antigoné kiszabadítására indultak, de
a leány, mire a sziklabarlangot elérték, már önkezével vetett véget életének. A
holt menyasszonya mellett zokogó Haimón láttukra kardot rántott, előbb apját
igyekezett megölni, s mikor ez nem sikerült, maga ellen fordította a fegyvert –
ott lehelte ki a lelkét előttük, haláltusájában is Antigonét ölelve. Az anya,
Eurüdiké meg sem várja a beszámoló végét, visszarohan a palotába. És már jön az
önvádtól mardosott, hol esztelen rendeletei, hol gőgös hajthatatlansága miatt
magát ostorozó király, karjában Haimón holtteste. A palota előtt azonban újabb
csapás híre várja: öngyilkosságot követett el Eurüdiké is, utolsó szavaival
iszonyú átkot mondva rá, Haimón gyilkosára. Az amúgy is porig sújtott Kreón
most véglegesen összeomlik. Már tudván tudja, hogy minden szörnyűségért egyedül
ő felelős, tovább élnie céltalan, örömöt számára csak halálának napja hozhat.
ÉLEKTRA
Főbb szereplők:
Oresztész nevelője;
Oresztész és nővérei;
Élektra és Khrüszothemisz, Klütaimnésztra és a meggyilkolt
Agamemnón gyermekei;
A mükénéi nők kara;
Klütaimnésztra, hajdan Agamemnón felesége;
Aigiszthosz, Klütaimnésztra szeretője;
Püladész, Oresztész barátja és kísérője.
Történik Mükénében.
Oresztész,
nevelője és Püladész társaságában, a mükénéi királyi palotához érkezik. Itt
vette át őt Élektra kezéből nevelője még annak idején, mikor Agamemnónt
meggyilkolták, hogy Püladész atyjának védelme alatt felnevelhesse. Évek hosszú
sora után ide tért vissza most, mert Apollón parancsba adta: bosszút kell
állnia Agamemnón gyilkosain. Oresztész terve az, hogy nevelője előre megy, és
halálhírét költi a palota lakói között, ő és Püladész pedig áldozatot mutatnak
be Agamemnón sírjánál, aztán maguk is elindulnak a palotába, kezükben egy
hamvvederrel, mely – ezt fogják mondani – Oresztész földi maradványait
tartalmazza. Még beszél, mikor a palota kapujánál egy leány jelenik meg.
Oresztész maradna (talán Élektra az, ötlik fel benne), de nevelője
figyelmeztetésére, hogy az áldozat előbbre való, mindhárman távoznak.
A
leány csakugyan Élektra, aki egyedül, magában vívódva kiáltja világgá megölt
apja miatt érzett olthatatlan fájdalmát és azt az izzó gyűlöletet, melyet a
gyilkosok, Klütaimnésztra és Aigiszthosz iránt táplál. Könyörög az alvilági
istenekhez, hogy végre segítsék hazatérni a bosszuló Oresztészt, mert ő már nem
bírja tovább. A bevonuló kar, indulata jogosságát nem vitatva ugyan, mégis
csillapítani igyekszik. Hiábavaló a gyötrődés, érvelnek, hiszen apjának nem
adhatja vissza az életet; jobban tenné, ha belenyugodna a sors rendelésébe,
mint nővére, Khrüszothemisz, s ha Zeuszra bízná, mikor küldi Oresztészt haza.
Az idő gyógyítja a sebeket, várjon hát türelmesen, s bármily iszonyatos volt is
a gyilkosság, dacos gyászával ne ingerelje a hatalom urait. Élektra azonban
hajthatatlan marad, érvnek érvet szegez, utoljára is azt kiáltja, hogy nincs
becsület a földön, ha a gyilkosok nem nyerik el méltó büntetésüket.
A
szenvedélyes párbeszéd után a leány már nyugodtabb hangon sorolja mindennapos
sérelmeit: Aigiszthosz és főként anyja gyűlöletét, a megvető szidalmakat,
amiért apját gyászolja, a dühödt acsarkodást, ha Oresztészről kerül szó, akit ő
mentett ki a kezeik közül, s akit már-már reményét vesztve vár szüntelen.
Maradhat-e ember fia ilyen körülmények között józan és megfontolt? Maradhat-e
valaki is a gonoszság fertőzetes légkörében tiszta? A kemény szavak hallatára a
kar aggódni kezd, Élektra azonban megnyugtatja őket, hogy Aigiszthosz nem
tartózkodik a palotába, épp elment valahová. A nők, nekibátorodva, az Oresztész
felől kapott hírekről faggatnák a leányt, de Khrüszothemisz érkezése véget vet
a kezdődő beszélgetésnek. Khrüszothemisz szelíden korholja nővérét: egyetért
ugyan vele, mégis, hasztalan háborognia; ő, hogy szabad lehessen, inkább
szemlesütve fejet hajt a hatalmi szó előtt. Akkor viszont, mondja válaszul
Élektra, tulajdonképpen cinkosa a gyilkosoknak, s nemhogy segítene neki, aki
kész bosszút állni Agamemnónért, hanem még gyáván vissza is tartaná.
Khrüszothemisz végső érvként nővére tudomására hozza anyjuk és Aigiszthosz
nemrégiben született elhatározását, hogy mihelyt Aigiszthosz hazatér, Élektrát
világtalan börtönbe vettetik – mindhiába, Élektra dacos elszántságát ez a
fenyegető hír sem rendíti meg. Érvei hatástalanok maradván, Khrüszothemisz
indulna tovább. Anyjuk küldi engesztelő áldozattal Agamemnón sírjához, mondja
nővére kérdésére: rossz előérzetei vannak, mert éjszaka volt férjének árnyképét
látta. Élektra kérve egy-egy hajfürtjét, s könyörögjön apjuk szelleméhez:
keljen oltalmukra, éltesse a bosszuló Oresztészt, hiszen biztató jel, hogy
anyjuk álmában ijesztő rémlátomásként jelent meg. És Khrüszothemisz,
titoktartást kérve a kartól, azzal az ígérettel távozik, hogy úgy fog
cselekedni, ahogyan nővére a lelkére kötötte. A kar pedig már a bosszú, az
igazságtétel közeledtét reméli, borúsan emlékezve a Pelops utódait sújtó ősi
átokra s annak gyászos következményeire.
A
palotából kilép Klütaimnésztra. Meglepi, hogy Élektrát ott, a palota előtt
találja, s nyomban nekitámad: Élektra szüntelenül ő, az anyja ellen vádaskodik,
közben szava sincs az apjáról, aki leányukat, Élektra nővérét, Iphigeneiát
áldozta fel csupán azért, hogy a görög sereg végre elindulhasson Trója felé.
Csakhogy – vág vissza Élektra – Klütaimnésztra korántsem Iphigeneia miatt
érzett bánatában ölte meg Agamemnónt, hanem Aigiszthosz kedvéért, tehát önös és
alantas indokból. Bárcsak módja lett volna rá, hogy bosszúra nevelje ellene
Oresztészt! Ha anyja úgy véli, hogy ő neméhez és korához nem illő módon él és
viselkedik, igaza van, de a rossz példa mindig rosszat szül. A meddő vita
abbamarad, Klütaimnésztra az oltárhoz lép, és imában kéri Apollónt, hogy éji
látomását az ő javára, ellenségeinek pedig vesztére fordítsa. Ekkor érkezik oda
a nevelő. Előbb kurtán közli Oresztész halálhírét, aztán Klütaimnésztra kérésére
hosszú történetet tálal fel arról, hogyan utazott Oresztész a delphoi
versenyjátékokra, hogyan győzött minden versenyszámban, s hogyan érte a
kocsiverseny során az életét kioltó baleset. Klütaimnésztra alig-alig titkolja,
hogy a hír nem gyászt, inkább megnyugvást keltett enne. Élektra, aki minden
reményét veszni érzi, már csak a halálra gondol, mikor pedig anyja a nevelőt
vendégszeretőn a palotába invitálja, a kar részvevő-vigasztaló szavaira csak
épphogy figyelve, keserűen siratja halottnak hitt öccsét.
Visszaérkezik
az áldozni indult Khrüszothemisz, és lelkendezve újságolja, hogy a síron
áldozat nyomaira és egy hajfürtre lelt. Mi mást jelenthetne ez, mint azt, hogy
fivérük járt ott, tehát él, hazatért? Élektra komoran foszlatja szét nővére
reményeit Oresztész nemrég hallott halálhírével, s igyekszik rábeszélni, hogy
helyette most már ők ketten teljesítsék be a bosszú művét apjuk gyilkosán,
Aigiszthoszon, hiszen úgy gyötrődés és megaláztatás helyett örök dicsőség lesz
az osztályrészük. Khrüszothemisz esztelen vakmerőségnek tekinti a tervet, női
mivoltukat, gyengeségüket hozza fel ellenérvül. A karral együtt intené
Élektrát, tanuljon meg végre alkalmazkodni, és ne lázongjon tovább, de Élektra
válaszul csak annyit mond: akkor egyedül, nővére nélkül kell bosszút állnia.
Mikor Khüszothemisz egy utolsó, heves szóváltás után riadtan siet el, a kar
meleg szavakkal méltatja Élektra töretlen, halált is megvető ragaszkodását az
igazsághoz.
Oresztész
és Püladész most érnek a palota elé. Élektra fogadja őket, s mert eleinte
ugyanúgy idegent lát Oresztészben, mint az őbenne, zokogva veszi át a
jövevényektől az öccse állítólagos hamvait tartalmazó urnát, ám a kialakuló
beszélgetés során a két testvér végül is egymásra ismer. Könnyes örömmel,
boldogan ölelkeznek össze, újraéledt reményeinek lázában Élektra szinte magából
kikelve, önfeledten ujjong. Oresztész többször is figyelmezteti, legyen óvatos,
gondoljon a rájuk leselkedő veszélyekre, különben is, a nagy feladat még
előttük áll. Élektra lassan már ocsúdik a boldogság mámorából, de, noha a
palota kapuján kilépő nevelő kemény szavakkal rója fel nekik, miért
késlekednek, régi kedves embere láttán megint túlárad rajta az öröm. A nevelő
azonban határozott: itt az idő, Klütaimnésztra egyedül van otthon, most kell
cselekedniük. Ő tehát, oldalán Oresztésszel és Püladésszel, elindul be a
palotába, Élektra kint marad az oltárnál, hogy Apollón pártfogó támogatásáért
esedezzen. A kar már a bosszú könyörtelen teljesedését várja.
Az
események gyorsan peregnek. Felhangzik bentről a pengéktől átjárt
Klütaimnésztra jajszava. A feszülten figyelő Élektra tüstént újabb csapásra
biztatja öccsét, s kisvártatva, kezükben véres karddal meg is jelenik a kapunál
Oresztész és Püladész. A testvérek csak néhány szót válhatnak, mert közeleg a hazatérő
Aigiszthosz. A kélt barát ismét a palotába húzódik vissza. Aigiszthosz, akihez
már eljutott a szóbeszéd, hogy a nemrég érkezett idegenek Oresztész halálhírét
hozták, legelső szavával utánuk érdeklődik, mihamarébb azok szájából szeretné
hallani a számára örvendetes újságot. Bent vannak a palotában, mondja színleg
szolgálatkészen Élektra, még Oresztész hamvvedrét is elhozták. A kapu kitárul,
és Aigiszthosz gyanútlanul belép, de a gyászlepel alatt nem az urnát, hanem
Klütaimnésztra holttestét találja. Egyszeriben rádöbben, hogy kelepcébe
csalták, hogy mindennek vége; könyörögne, csak néhány szót hadd szólhasson még,
a bosszúszomjas Élektra azonban ennyi haladékot sem ad. Oresztész belökdösi
Aigiszthoszt a palotába – ugyanott kapja Oresztész kezétől a halálos döfést,
ahol egykor ő gyilkolta meg Agamemnónt. Sok kín és szenvedés után Oresztész
végre kivívta maga számára a szabadságot, kommentálja az eseményeket a kar.
(Forrás:
77 híres dráma 17-28. old., Móra Könyvkiadó 1993.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése