Kimondva volt az ítélet felettünk,
Hogy itt hagysz minket, haza atyja Te!
Jól tudtuk, el kell tégedet temetnünk;
Csak azt nem tudtuk, ma vagy holnap-e?
Hogy bölcs tanácsid már hiába várja
A honnak annyi aggódó fia,
Hogy az országnak nincsen már Deákja,
Hajh! mindegyünknek kellett tudnia.
Te is ott voltál nemde, jó királyunk?
Élő halottunkat siratni, láttunk!...
Készülnünk kelle a szörnyű csapásra;
Mégis váratlan ért az s ugy lesujt,
Mint egy világnak összeroskadása,
Hol mentő kart felénk vajon ki nyújt?
Mindenki sir, magába rejtve könnyét;
Ne kérkedjék gyászával senki se.
Halkan emelje e sír szent göröngyét
Bármelyikünknek bucsuzó keze:
Csekély rész jut csak egyre ily keservből,
S leroskad mégis mind a nagy tehertől!
Szép pályabére egy emberéletnek,
Édes vigasz sok mérges nyilakért,
Ha kit kis körben is megemlegetnek,
S rámondják, hogy nemcsak magának élt;
Szebb, hogyha tágasb körben szól dicséret
S elismerés bár hült tetem fölött:
Dicső, ha egy szó, - egy tett közkincscsé lett,
Ha sors áldása vagy csapási közt
Egy láng „szózat”-nak érezzük sugalmát,
Nagy „eszmék”-nek ülhetjük diadalmát.
De hátha egy nagy nemzet örökéltü
Létének füzte hozzá napjait!
Ha annyi sok jelesek közt ez egy hű
Nevével tölti be évlapjait!
Ha büszke Bécs gyászt ölt, versenygve vélünk
Ez egyért, a mit tőlünk irigyelt,
S a külföld részvétjelt küldvén minékünk,
Washingtont, Lafayettet emleget:
Sebzetlenül itt ah, mely sziv maradna?
S enyhülne most, vigasztaló szavakra?
S míg Adriától a Kárpát tövéig
Hullámzik a nép Budapestre fel,
S egy jajkiáltás hangzik szerte végig:
A ravatalnál itt, ki térdepel?
És föl a lépcsőn viszi koszoruját,
S érinti véle halottunk szivét?...
Ő az, ki érti népe minden buját,
S letörli s együtt sirja könyűjét! –
Van-e dicsőbb, mint egy hon atyja lenni?
Hacsak nem: azt hű anyjaként szeretni!
Hol fejedelmek nyujtnak koszorukat,
A polgárkoszoru ott becsesebb:
Mert vajmi ritkán járnak ám egy utat;
S ha járunk mi, az a Te érdemed!
Ki méltón fog majd Téged ünnepelni,
Hozzád hasonló nagy szellem lesz az.
Klió vésűjét kell kezébe venni,
S oly szép lesz mind a mit mond, mily igaz.
Elhangzik addig gyenge szózatom, csak
Jel volt, hogy nem csak a nagyok sirattak.
És majd ha eljön
„egy jobb kor”, a melyről
Le nem tevél
borusabb napokon,
S kikél a mag s a
dús aratás megnől,
A melyet elvetél e
talajon;
Ha semmi álfény nem
heviti keblünk,
Ha férfijellem,
törvénytisztelet,
S a kötelesség hű
érzéke bennünk
Példád nyomán ver
biztos gyökeret:
Akkor leszen csak,
nagy polgár! Tenéked
Magyar földön a
legméltóbb emléked.
Forrás: Deák-album – Emlékkönyv – Franklin-Társulat Magyar
Irodalmi Intézet és Könyvnyomda Budapest, 1876.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése