2018. máj. 19.

Lévay Endre (1911-1985): Vízcsobogás (Dubrovnik, 1932.)




A tenger kékeszöld tükre misztikusan megvilágítja a távoli rozsdavörös sziklákat. A haragoszöld sziget körül fehérhasú sirályok bóbiskolnak a szirteken. Messze, - talán dél felől ismeretlen dallamokat hoz az esti szél.

Hosszan a kavicsos part fölött fürge, hegyi patak csörgedez, sietve hozza a távoli hegyek szomorú üzenetét.

A tenger habjai lassan elülnek, pálmák és fügefák susognak nekik ősmesét; majd még egyszer rájuk néz a nap lebukó feje.

A sötétség kicsalja a termekből a muzsikát, lágyan szelíden suhan a végtelen víz hátán, csábosan szökdelve; utána rohan, száguld, reszket és duruzsol a csobogás: ismeretlen vizek messziről jövő örök csobogása.

Lapos kavicsok csörgedeznek lábunk alatt, mind halkabban és halkabban járunk. A keskeny út szédítő kanyarodóján csendben, nesztelenül közeledünk a holt városhoz.

A déli kapun három márványfej világít.

Az utcák hallgatnak, a házak csendesek némák; a hold kísértetiesen permetez. Lassan közeleg a templom és nem ég benne az örökégő: ni mintha kripták sorozata lenne. A halott harangok talán már csak akkor kondulnak meg, ha földrengés rázza meg őket.

Lassan, némán tovább megyünk. Lopva mászunk fel a várfal kőlépcsőjén: és csodálatos, hogy a hold mindenütt egyformán világít. Némán haladunk: hm, egy kanyarodó, - az alagút, a sziklafalba fúródik. Mi ez? Rég letűnt idők rablánckarikája csüng a falon.

Talán Maximilián dobatta ide száműzött rabszolgáit, vagy elátkozott szerzetes imára kulcsolt ujjai száradtak el rajta. Sötét van, mennyi szerzetes halt..., valaki imát mormol; nem a víz csobog. Úgy látszik, amott egy csontváz foszforeszkál a dohos cellában. És ebben a teremben, a hatalmas diófaasztalnál, mintha egy könyvíró barát kezeibe temetné az arcát. A múltat siratja, vagy talán sárguló kódexet olvas. Mennyi szerzetes, mennyi rab és csak egy hatalmas császár. Acél karperecek csillognak csuklóján. Milyen hatalmas boltozatok, milyen óriási termek?! Itt voltak a bírák; és itt e zord helyen bizonyosan inkvizítorok. Mennyi templom; - igen, ez a templomok városa. Időnként baglyokat vélünk huhogni: hallga! – segélykiáltás. De nem. Csak a víz csobog. Továbbmegyünk. Hiszen ez a fekete folyosó a végtelenbe vezet. És egyre több a cella, több a rablánckarika, az imádkozó szerzetes és a fénylő karpereces császár; már-már lánccsörgést duruzsol a víz.

A baglyok huhogása és szárnycsapkodása erősödik – s a várfal hirtelen lejt. Szédülünk, már közeleg; ... rögtön belezuhanunk a tenger fekete testébe.

Csillogva közeleg a végtelen fekete víz: a végtelen halál ring alattunk.

A csobogás zűrzavarossá válik, s a halott város némán eltűnik a távoli, fekete ködben.

Lábunk alatt csörgedeznek a csillogó lapos tengerparti kavicsok.

Lépteink lassan fogynak: erőnk fogytán van. Agyonfáradtan, verejtékesen menekülünk a holt város félelmetes emlékeitől.

Halk vízcsobogás duruzsolva ébreszt álmodozásomból: sápadt arccal és révedező szemekkel keresem a gyönyörű tengeri alkonyatban Ragusa ősi falait.

A hold permetező ezüst fényében egymást játszva kergető végtelen hullámokon suhan a part felé az éjszakai tengerzúgás...

Rejtelmes meséket duruzsol...

Ismeretlen vizek, messziről jövő örök csobogása...

Forrás: Híd, I. évf. 1934. 4. sz.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése