A
tenger kékeszöld tükre misztikusan megvilágítja a távoli rozsdavörös sziklákat.
A haragoszöld sziget körül fehérhasú sirályok bóbiskolnak a szirteken. Messze,
- talán dél felől ismeretlen dallamokat hoz az esti szél.
Hosszan
a kavicsos part fölött fürge, hegyi patak csörgedez, sietve hozza a távoli
hegyek szomorú üzenetét.
A
tenger habjai lassan elülnek, pálmák és fügefák susognak nekik ősmesét; majd
még egyszer rájuk néz a nap lebukó feje.
A
sötétség kicsalja a termekből a muzsikát, lágyan szelíden suhan a végtelen víz
hátán, csábosan szökdelve; utána rohan, száguld, reszket és duruzsol a
csobogás: ismeretlen vizek messziről jövő örök csobogása.
Lapos
kavicsok csörgedeznek lábunk alatt, mind halkabban és halkabban járunk. A
keskeny út szédítő kanyarodóján csendben, nesztelenül közeledünk a holt
városhoz.
A
déli kapun három márványfej világít.
Az
utcák hallgatnak, a házak csendesek némák; a hold kísértetiesen permetez.
Lassan közeleg a templom és nem ég benne az örökégő: ni mintha kripták sorozata
lenne. A halott harangok talán már csak akkor kondulnak meg, ha földrengés
rázza meg őket.
Lassan,
némán tovább megyünk. Lopva mászunk fel a várfal kőlépcsőjén: és csodálatos,
hogy a hold mindenütt egyformán világít. Némán haladunk: hm, egy kanyarodó, -
az alagút, a sziklafalba fúródik. Mi ez? Rég letűnt idők rablánckarikája csüng
a falon.
Talán
Maximilián dobatta ide száműzött rabszolgáit, vagy elátkozott szerzetes imára
kulcsolt ujjai száradtak el rajta. Sötét van, mennyi szerzetes halt..., valaki
imát mormol; nem a víz csobog. Úgy látszik, amott egy csontváz foszforeszkál a
dohos cellában. És ebben a teremben, a hatalmas diófaasztalnál, mintha egy könyvíró
barát kezeibe temetné az arcát. A múltat siratja, vagy talán sárguló kódexet
olvas. Mennyi szerzetes, mennyi rab és csak egy hatalmas császár. Acél
karperecek csillognak csuklóján. Milyen hatalmas boltozatok, milyen óriási
termek?! Itt voltak a bírák; és itt e zord helyen bizonyosan inkvizítorok.
Mennyi templom; - igen, ez a templomok városa. Időnként baglyokat vélünk
huhogni: hallga! – segélykiáltás. De nem. Csak a víz csobog. Továbbmegyünk.
Hiszen ez a fekete folyosó a végtelenbe vezet. És egyre több a cella, több a
rablánckarika, az imádkozó szerzetes és a fénylő karpereces császár; már-már
lánccsörgést duruzsol a víz.
A
baglyok huhogása és szárnycsapkodása erősödik – s a várfal hirtelen lejt.
Szédülünk, már közeleg; ... rögtön belezuhanunk a tenger fekete testébe.
Csillogva
közeleg a végtelen fekete víz: a végtelen halál ring alattunk.
A
csobogás zűrzavarossá válik, s a halott város némán eltűnik a távoli, fekete
ködben.
Lábunk
alatt csörgedeznek a csillogó lapos tengerparti kavicsok.
Lépteink
lassan fogynak: erőnk fogytán van. Agyonfáradtan, verejtékesen menekülünk a
holt város félelmetes emlékeitől.
Halk
vízcsobogás duruzsolva ébreszt álmodozásomból: sápadt arccal és révedező
szemekkel keresem a gyönyörű tengeri alkonyatban Ragusa ősi falait.
A
hold permetező ezüst fényében egymást játszva kergető végtelen hullámokon suhan
a part felé az éjszakai tengerzúgás...
Rejtelmes
meséket duruzsol...
Ismeretlen
vizek, messziről jövő örök csobogása...
Forrás: Híd, I. évf. 1934. 4. sz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése