Annyi szépségből nem
maradt meg semmi,
Csak a rablókéz barázdás
nyoma.
A körvonal nem az a
drága főn már,
Sem a diadém, a
hajkorona.
Dússötét lomb, minő a
sphinxé,
Ma gyér, fakó. S a
királyi szemek
Tört üvegként egy elmúlt messzeségből
Még felgyúlnak, még
átmerengenek.
Még ő az arc. De már mintáz
a Semmi,
Rakja föl rajt a
mohaszürke színt,
Míg fölmerül egy nap a
sárga puszta
S a homokon a rom. egy
drága sphinx.
Forrás: Napkelet 1. köt.
(1923.) 4. sz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése