Talán
a keletről nyugatra húzódó felhők hátán nyargaltam, lehet, hogy a köves
partoldalban lakott a lelkem, vagy tölgyfa voltam; nem emlékszem. De tudom,
hogy jártam arra már sokszor.
*
Kezdetben
nem volt Úr, csak végtelen, boldog vadon. Az Utat az ember építette s én láttam,
amikor karcsú, hajlékony alakja lassan kivált az erdők és mocsarak
rengetegéből.
*
Láttam
a Sindifumum sáncait, falait A folyam vize akkor is tajtékot vetett;
beleszántott a keleti szél messzi pusztaságok jeges üzenete. A tisztek és
katonák barbár módra, durva szőrnadrágba bújtatták fázós tagjaikat s átkozták a
szürke eget és az erőtlen napot, mely nem ad meleget. Lent a Danubius partján
gályák kötöttek ki, dák, illyr és egyéb barbár rabok köveket cipeltek a partra.
A szél felhozta a katonák kurta parancsait, az ostorok pattogását, a dolgozók
bús panaszát, nyögését.
*
Épül
a Nagy Út, mely a Város fórumán született sok évvel ezelőtt s azóta egyre nő,
nyúlik keletnek, északnak...
*
A
nyugati sánc hátán vén centurió állott. Görnyedt hátát nekivetette a bástya
falának, ősz haját arcába vágta a hideg szél, mely gúnyáján keresztül is
megdermesztette didergő testét. De ő nem érzett szelet, hideget: fűtötte a
belső meleg, mely fényes cseppeket hintett a homlokára. Láztól csillogó szemei
mereven odatapadtak a nyugati ég aljához, mely megett Itáliát tudta. Az ajka
remegett. Imádkozott:
„Mars
Isten a Te szolgád voltam: a Tied volt az életem, a vérem és a kardom!
Hűségesen szolgáltalak én is, apám is és apám apái is, akik lovagok voltak és a
Te katonáid. De az én életem immár erőtlen, pislogó kis láng, a vérem elapadt
forrás, a kardom eltompult ócskavas; mit kezdenél az én kis gyengeségemmel Te,
aki az erő és a harc Istene vagy? Bocsáss hát szabadon!
Ládd,
megépítettem az Utat a magam piros vére árán a Te dicsőségedre és a kalmárok,
tizedszedők és pénzváltók hasznára. A Te nevedben embereket öltem, akiket nem
gyűlöltem, országokat hódítottam, amelyekbe sohasem vágytam és városokat
alapítottam, amelyeket sohasem fogok megszeretni. De most, amikor az éveim
elfogytak, mint a lámpásból az olaj, bocsáss el! Engedd, hogy még egyszer
láthassam Itáliát és a Várost, hogy még egyszer érezhessem a római nap melegét,
hogy megpihenhessek...”
Imáját
felkapta a szél, összevegyítette a rabok jajszavával s beledobta semmibe.
Messze nyugaton a lebukó nap sugarai fényes kopjahegyek erdein táncoltak:
Gyrmium felől légiók vonultak: Járták a Nagy Utat. Léptük nyomát jeltelen sírok
szegélyezik, amelyekről nem tud senki csak a rabok és én.
*
Később
keletről jött barna legények táncoltatták apró paripáikat a Nagy Úton. Föld,
jószág nem kötötte őket, akadályt, megállást nem ismertek: Szabadok voltak.
Szilaj büszkeségükben törtek, száguldottak előre, amíg el nem hamvadtak saját tüzükben.
Kacagva
öltek, könnyen haltak. Jöttüket nem áhította, vesztüket nem fájlalta senki.
Csak én sirattam meg boldog, erős életüket.
Ki
tudná őket felsorolni mind, akik felsebezték lábaikat az Út kövein? A kereszt
jegyében keletnek, a félhold alatt nyugatnak vonultak a hadak. De ki tudná
leírni a félhold és a kereszt harcát az Útért?
Valahol
egy veremben porlad a karcsú göndör szaracén harcos a szikár, szőke hajú északi
katonával.
*
Bizony
én láttam Singidumum sáncait, falait láttam a Nagy Út kezdetét, láttam azokat
is, akik járták és azokat is, akik árkaiban nyugosznak.
A
temető végén sok száz egyforma szürke fejfa sorakozik katonás rendben. Előttök
négy kőtáblán négy sors vers:
Hol sirjaink domborulnak,
Unokáink leborulnak
És áldó imádság mellett
Mondják el szent neveinket.
De
én nem tudok leborulni: vállamat hatezer esztendő nyomja. Cél nélkül száguldok
előre. Élet, imádság messze elmaradt mögöttem s előttem csak a határtalan idő
dereng.
*
Az
egyik kis korhadt fakereszten el tudok még olvasni két szót: önkéntes-tizedes:
Őt is láttam, amint a kemény kórházi ágyon hányódott. napégette fiatal arcára
mély rovásokat írt a szenvedés. Átlőtt melle zakatolt, a szeme hiába keresett
támaszt a kopár, csupafehér falakon. Kínlódva, hörögve motyogott. Imádkozott:
„Uram,
Istenem a Te szolgád vagyok. Neked akarom adni az életemet, a véremet és fiatal
karjaim minden erejét. Hűségesen szolgálnálak, mint apám és apám apái, akik
jámborok voltak és a Te híveid. Az életem lobogó láng lehetne, a vérem dagadó
patak a karom eleven munka. ne engedd hát, hogy minden elmúljon bennem, hisz
Téged a szeretet Istenének neveznek!
Ládd,
én nem akartam ezt az Utat járni, én nem akartam a magam piros vérét, kalmárok,
tizedszedők és pénzváltók hasznáért kiontani. Igaz, embereket öltem, városokat
pusztítottam, de nem gyűlöltem őket. biz én szívemben harag sohasem lakozott!
Élni szeretnék Uram és alkotni a Te dicsőségedre...”
Imája
újra összevegyült ezrek panaszával s a lebukó nap sugarai megint csak
szuronyhegyekről pattantak vissza: A Tisza felől ezredek vonultak. Járták a
Nagy Utat. Léptük nyomán a sírszegély.
*
Holdas
éjszakákon néha feljönnek hideg vermeikből az Út halottai. Én ösmerem
valamennyit, de más megijedne a sokaságuktól. Seregük nagyobb minden élők
seregénél. Zörgő csont-öklüket himbálják, üres fehér arcukat nekifordítják a
teliholdnak s panaszosan kérdezgetik:
KIÉRT? MIÉRT?
*
A Nagy Út fehéren kanyarodik az ég
négy tája felé. Szeszélyes fordulatai úgy terpeszkednek a síkságon, mint valami
torz vigyor a Mindenség arcán.
Forrás: Híd, I. évf.
1934. 3. sz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése