a jóllakottságot, közöny-boldogságot, s halálos megállást,
a betűiszonyt mely mindig dúsan virult itt
e zsíros talajban, hol keresztre feszítve szomjaznak
már remény-fáradt, ifjú-betű-messiások.
Új elvek zászlaját bontottam, s szóltam: előre Testvér!
De intő szavak szóltak: ne menj, a betű itt gúnyfigura,
És remény-tarsolyommal a félúton már megálltam,
mert fajom korbácsától lett véres homlokom...
Ott nem él a lélek, meghal minden mi nem jár haszonnal
még kicsi embrió az „elég” – öreg aggastyán a „még”,
a gyomrok az önzés józan-biztos hídján lépkednek,
az agyak nem kutatnak:minek, miért? –
Mert itt még sosem virult napja a szó és betűhirdetőknek,
az évek egyformán fáradt-hasznos robotba hullanak,
muzsika szól, bor ömlik, fejek nem tépelődnek, - minek?
az emberesze úgyis korlátolt és véges.
A szívnek nincs dala. Itt csak a pénznek van zenéje,
cifra tündérruhában jár lármásan a Fösvénység,
apa fiát, testvér testvért öl meg egy marok földért,
mert jaj, ez a föld tejjel folyó Kánaán...
Viszem fajom átokkeresztjét, s ha leroskadok alatta,
fellármázom a pénzülőkön az élet elzárt szavát,
s ha kacaj és gúny-botokkal ütnek, én mégis viszem,
viszem, hogy lássa mindenki véres homlokom.
Forrás: Híd, I. évf.
1934. 4. sz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése