Kovács Sz. Zoltán: Mesél a hatodik emelet...

(Egy darab élet)

Az itt következő történet annyira jelentéktelen, hogy talán nem is volna szabad leírnom. Hasonlít majd az egész egy gyorsan összekapkodott, szögletességekkel túlzsúfolt naplójegyzetre. Közlésénél egyedül csak azt hozhatom fel mentségül, hogy jellemző ránk, a fővárosba tévedettekre, akik azt hittük, hogy ott aztán igazán szabad az út a szociális és szexuális megismerésekhez.

*

Beiratkoztam az egyetemre. Most lakást keresek. Útközben fölpillantottam egy magas palota legfelső ablaksorára. Itt jó volna lakni. Micsoda kilátás tárulhat mindenfelé. Ugyan hányadik emelet lehet? Egy, kettő... épp a hatodik. Otthon azzal váltam el, hogy kiveszek egy hatodik emeleti kis szobát. De hátha nem kiadó. Megkeresem a bejáratot. Érdekes. A hatodik emeleten üresen áll egy kis szoba. A megegyezés gyorsan megy. Másnap már utazótáskáim is fönt vannak. A szoba kicsi, egyszemélyes. Éppen megfelelő. Úgyse fogadok látogatásokat. Ugyan mit lehet tudni. Hátha egy koleginica... Csak az a kár, hogy lepattogzott már a festék a falról. Újra kellene festeni -, de hát diákembernek erre nem telik. Épp jó alkalom az önálló munkára. Úgyis avval a szándékkal jöttem el hazulról, hogy mindent a magam erejéből. Persze, bemeszelem. Egészségesebb és világosabb lesz. És hat majd azokra a bizonyos petróleum-szagú rovarkákra is, amelyek olyan nagy elterjedtségnek örvendenek a fővárosban. Másnap már oldom a meszet. Kalcium-oxid plusz H₂O egyenlő Kalciumhidroxid. Lúg. Mar, jó lesz vigyázni. Zöld szemüveget veszek föl, nehogy a szemembe csöppenjen a lecsurgó lé. Estére kész vagyok. Igaz, az előadást elmulasztottam, de hát ez is kémia. Másnap kora hajnalban fölkelek megnézni, hogy fehérlik-e a meszelésem. De nem fehérlik. Lepattogzott. Az ötödik kilogrammnál rájöttem a meszelőművészet titkára. Másnapra vakítóan fehér a fal. De vakítóan fehér a padló is. Fél centis réteg. Kultiválom a padlósúrolást. Kár, hogy itt fönt nincs vízcsap. A házmesterhez kell leszaladgálni a lifttel. De így még érdekesebb. Kisgyerek koromban lifteztem utoljára. De csak egyszer a városházán. Akkor is kitettek félúton. Most liftkulcsom is van. Huszonöt dinárért vettem a ravasz házmestertől. Nincs benne munkásbecsület. Zsarol. Pedig így mészpettyes kék munkásruhámban hasonlítok is rá. Ahogy fölfelé indulok, kinyílik a liftajtó. Egy fiatal hölgy lép be. Mesebeli alak. Mesebeli közelség. És mégis... Csak most érzem, milyen messze van egy kopott munkásgyerek egy ilyen előkelő, csupa-selyem csodától. A negyediken kiszáll. Látja, hogy nézek utána és mosoly fut át az arcán. Én búsan megyek föl a vödörrel. ez tehát az első nő a hatemeletesből. Jó kis találkozás. Biztosan lány. Olyan alakja volt. Újból nekifogok a munkának. Kezem kisebesedik a mésztől. A kutyafáját, pedig vegyész vagyok. Végre kész a szoba. Saját patent-záram van az ajtón, magam fűrészeltem ki a könyvpolcokat, levezettem a villanykörtét, gyorsforralót készítettem. Egészen kedvemre való minden. Az az előérzetem, hogy évekig fogok itt lakni. Csoda jó érzés az önállóság. Az én házam – az én váram. Csak még a várkisasszony hiányzik. Egész este a liftbeli Elérhetetlen jár az eszemben.

Másnap délután megérkezett az első látogató. Egy újságíró barátom. Nézte a kezemet és nevetett: „Kellett ez neked?” „A munkásviszonyokat tanulmányozom” – feleltem. Ő derűsen válaszolt: „Én pedig téged tanulmányozlak már régóta. Akarsz erről a témáról egy kis bölcseletet? A te életed az irodalomra, mégis az én irodalmam az élet. Te az irodalomért élsz, én pedig az irodalomból. Látod, ilyen élhetetlen vagy mindenben. Emlékszem, amikor az a szőke után bolondultál. Nem bírtam az időben egy életrevaló verset se kapni tőled, csak csupa limonádét. Akkor is csak azért nem értél el semmit, mert irodalmat csináltál nem pedig életet. A szívet ma ki kell hagyni a szerelmi játszmákból, ha nem akarsz veszíteni.” Azután atyáskodva megveregette a vállamat, cigarettára gyújtott, végül megnyugtatott, hogy bolond ember vagyok, és fölkelt. Kikísértem a lépcsőházig. Ahogy a szobámba visszatértem, még elhagyatottabbnak éreztem magam. Beesteledett. Künn jeges szelek száguldanak és az ablakom megremeg. Van még néhány darab fa a bádogkályha alatt; begyújtok. Ahogy a tűz pattog és besugározza arcomat, már nem fázik annyira a lelkem. Gondolatok özönlenek agyamba. Írni szeretnék valamit arról, amit a duruzsoló bádogkályha mesél.

Ilyen bolondságokat kapcsolnak össze a rímek:

... A tűz pattog, a tűz mesél

Valahol sok szerelmes él

A szív ott forr, nincs ott komor,

Üres gyomor, nyomor, nyomor...!

Úgy érzem, mintha valaki mellettem ülne az ágy szélén. Az az elérhetetlen álomkép a negyedik emeletről. De nem szabad beszélni, nem szabad megtörni a bádogkályha halk meséjét. Tudom, hogy képzelődés az egész, mégis föladom magamnak a kérdést: Mi lenne, ha most nyílna az ajtó és belépne ő avval a feledhetetlen mosolyával, amit a liftben felejtett nálam. Hiszen nincs olyan messze a hatodik emelet a negyediktől. Hátha ő is olyan elhagyatott, mint én. Hirtelen kopogás. Fölugrom a kulccsal. Sietve csikordul a zár. Az álomkép helyett az egyik szomszéd arcát ismerem föl. Alázatos hangon gyufát kér. Begyújtom. A hatodik emeleten ugyanis minden közös. Odaadom a gyufámat és közben magától adódik az interjú. A szomszédom foglalkozására nézve kőműves. Júniusban még ott volt az egyik új palota építésénél. Akkor jól keresett. Még küldött haza is az anyjának. Vasárnap is dolgoztak kétszeres bérért. Késő estig tolta a talicskát a felvonó alá. Néha még villanyfénynél is folyt a munka. Szemmel láthatólag nőtt ki a palota a földből. Az volt az élet – mondja elábrándozva. – Kár, hogy csak három hétig tartott. Azóta nincs munka. Nappal a munkabörze előtt ólálkodik, este meg a vasútállomás körül, hátha akadna egy utas, akinek a kezéből ki lehetne rimánkodni a bőröndöket. Már két napja nem akadt. Pedig már unja a böjtöt... A lakás is komisz – folytatja aztán. Itt most heten laknak egy szobában. Mind munkanélküliek. Heten a hetesben, nevet keserűen. Bár volna még egy üres szoba, ahova éjjelre is be lehet lógni. Hej, boldog lehet az, aki kinyújtózva alhatik -, szól végül és már indul is a hetes felé. Ennek hiába kívánnék jó éjszakát...

Én még sokáig ébren forgolódom. Nem hagy aludni ennek a hét nyomorgó embernek a sorsa. Azután ismét a liftbeli leány mosolygó arcát látom. Milyen furcsa is ez, hogy én szerelemre vágyom, amikor másoknak még kenyér se jut.

Másnap, ahogy felébredek, kissé elszégyenlem magam. A leányról álmodtam minden bolondságot. Hirtelen kiugrok az ágyból. Derékig lemosom magam hideg vízzel, gyorsam magamra rántom a ruhát, cipőt. Átnézem füzeteimet és már rohanok is az egyetemre. A lift éppen útban van. Sietni kezdek lefelé a lépcsőn. De a negyedik emeletnél mintegy gyökeret ver a lábam. Ott áll a tegnapi ismerős. A megvalósult álomkép. Csodálkozva tekint rám. Én köszönök. Mosolyogva néz végig. Megismert. A lift piros jelzőlámpája elalszik, és már ismét együtt vagyok vele a szűk kis fülkében. Egy levegő ölel át bennünket, már az is valami. Előveszem a liftkulcsomat és már süllyedünk is lefelé.”Én elvesztettem az enyémet” – szólal meg ő váratlanul lágy, bársonyos hangján. Én készségesen adom át a magamét. Még füllentek is hozzá, hogy nekem kettő van. Így talán könnyebb lesz elfogadnia. Ő kedvesen köszöni, és ahogy a liftből kilépünk, úgy érzem, hogy egy szál már összeköt bennünket.

Az egyetemen nem találom a helyemet, elfelejtek jegyezni, folyton csak rá gondolok. Mikor látom megint?

Pár nap múlva elhatároztam, hogy levelet írok neki. A pontos címét már tudom, bár a nevét nem.

Megkérdezem a házmestertől. Ő bőbeszédűen mindent elmond. Többet is, mint kellene. Szavaival egymás után tépi szét az álmaimat. „Jó kis nő az –meséli. – Legújabban egy tiszt jár hozzá éjjelenként. Ennek külön liftkulcsa is van, nem tudom, honnan szerezhette.

Én lesújtva tántorgok ki a házmestertől. Mintha fejbe ütöttek volna, úgy gyalogolok föl a hatodikra.

Fölérve kibámulok a szobám ablakán. A napfény szikrázik a háztetőkön s a kanyargó folyón, de az én lelkembe gyászos árnyék költözött. Alighogy megszületett, már el kellett temetni ezt az ifjú bolond szerelmet.

Odébb rúgom a kis rozsdás bádogkályhát és az ágyra vetem magam. Megérik bennem az elhatározás. Hadd nyújtózzék ki végre a hetes számú szoba hét munkanélkülije.

És még aznap este fölmondtam a hatodik emeleti kis szobát.

Forrás: Híd, I. évf. 1934. 4. sz.