In memoriam 1863.
február 16.*
Tavaly, levélhulláskor, régi adósságom
törlesztettem. Mint a zarándok indultam el Orosházáról a határba,
Szentetornyának és magammal vittem egy szobrász öcsémet, akit kioktattam, ki
lett légyen az rövid földi életében, akinek sírjához most lelkem egész
kegyeletével elindulák. Hol hatalmas port tapostunk, hogy a színes avar zörgött
saruink alatt.
Mögöttünk kocsi jön. Mikor elér, megáll és
meginstál az öreg paraszt, ülnénk fel, szívesen visz. Nem így akartuk, de a jó
szívvel ajánlkozót se lehetett megbántani. Csöndes, szép szava, figyelmessége
elárulta, hogy Justh Zsiga kedves népéből, a nazarénusokból való. Hát még mikor
megtudta, hogy mi járatban vagyok, hogy a „drága, boldogult kis urunk” barátja
messze földről csak azért jött el a pusztaságba, hogy pár percig egy fehér
márványkereszt tövében álljon meg s aztán forduljon visszafele az apostolok
paripáin…
Jó negyedórát szekereztünk vele. Kérdeztem a
régiekről. Emlékezett mindenre, mindenkire. Puskás Lídia él, ott lakik a
szomszédságába, nem fog rajta az idők vasfoga, még most is szemrevaló szép
asszony. A Czombos István három gyönyörű legényfiát gyászolja, kettőt orosz
föld, egyet – a legkisebbet – a Monte St. Michael kőtörmeléke temetett. A Zana
István két hete halt meg. „Hát tetszett ösmerni, persze, persze, hiszen még
süvölvény legény volt, örömét lelte a világi vigasságban és színházat is
játszott a kis urunk kedvéért. Később megvilágosodott és megtért. Nagyon
szerette az Úr, sokat szenvedett ebben
az életben. – A Szentiványi Jóskát tetszik kérdezni? Él még az, de már nem a
régi nyalka gyerek, rongya sincs már a szép libériának… Most is ott él a
tanyán, béres a zsidó bérlőnél…”
Megmozdult a szívem, hát találok még ott valakit
a közvetlen környezetéből és éppen azt, aki lefogta a haldokló szemeit. Nem
fogadtuk el a felajánlott ozsonnát, a falu közepén leugrottunk a szekérről és
nekivágtunk az útnak. Alig ösmertem ki magam, a százesztendős nyárfák, jegenyék
barbár módon kipusztítva. A csonka gyökértörzsektől úgy búcsúztam, mint egy-egy
lelkemnek kedves régi emberemtől.
Hát még a kastély! Kerítése árva romokban.
Nyesetlen utak, összedőlt filegóriák, félig a földbe temetett csonka szobrok, a
piros muskátlis rundelláknak nyoma sincs. Pusztulóban minden. De jó is, hogy
embert se látok és nekivághatunk a bozótnak, tudom a járást, megtalálom a
sírköveket. Besüppedt, virágtalan halmok. Csak az ő márványkeresztjét futja,
öleli a borostyán. A tábláját, az egyetlen szóval, ami rá volt vésve, „Fuimus”
– ellopták. Csupa sivárság minden, - jobb is lett volna nem látni…
Előkapdásszák az ólak közül Szentiványi Jóskát.
Toprongyos, rosszul táplált öreg ember cammog elé. Erről se hinné senki, hogy
valaha a párisi lányok, menyecskék kacsingattak rá. Zsigának volt a belső
cselédje, bizalmasa, tótumfakja. Kérdem, megösmer-e? Jól rám néz és nemet int.
nem is csoda. Harminc esztendeje is van, hogy nem látott. Aztán megmondom neki,
hogy ki vagyok. „A kicsi úrfi, lelkem!” és alig tudom meggátolni, hogy meg ne
csókolja a kezemet. Aztán szóbeszédből felépítjük a régi boldog világot. Nagyot
nézett volna valami nem bennfentes, mikor hallotta volna, mint emlegetett,
hibátlanul mondva a neveket, ez a vagabundus alak külországi hercegasszonyokat,
világhíres-neves írókat, tudósokat. Nagy szóbeszédben odaérünk az oszlopos
tornáchoz… Jóska, ballagva mellettem, egyszerre megtorpan és rám néz. „El sem
tudom hinni, hogy itt van az úrfi, a temetés óta nem járt itt senki fia…”
Mindenütt rendetlenség, lezüllés. Percekig se ő,
se én nem tudtunk szólani. „Nem a régi világ van itt úrficskám! Még a kegyelmes
úr is élt, mikor árendába adták a birtokot, azóta felé se néznek. Pláne amióta
Aradon oláh világ van. A sok drága holmit mind behurcolták a városba. Nem
méltóztatik itt már semmire se akadni a boldog időkből, - ha csak magamat nem
prezentálom”, viccelt az öreg, de kicsordult a könnye…
Mégis bementünk a házba, az „öregek”-ébe. Sírni
való ízléstelenség tobzódott. Az ősi antik bútorok helyén rossz vásári holmi, a
színpompás szőnyegekén rongyok… A bibliotékában, ahol a drága koporsó feküdt,
förtelmes szecessziós ányszoba.
Jóska kulcsokat zörget. Menjünk át a
„legényházba”. „Ott lesz ám csak nagy szomorúsága, ifiuram!” A benyíló, a két
szoba, ahol Zsigának otthona volt, most magtár, szerszámkamra, majdnem
szemétdomb. A régi, fehérre lakkozott faburkolatot őrli a szú… Hát ez volt
valaha a fejedelmi pazarsággal és a tudós connaisseur ízlésével berendezett
meleg fészek? A „studio”!? – Csukott zsaluk mögött, alig látni a félhomályban.
Pókhálók cafrangjai között porlepett képet találok, a légypiszoktól alig
látszik. Megösmerem. Ott lógott a pipázóban, a régi lithográfia „Kazinczy
meglátogatja Kisfaludyt Sümegen.” Ezer emlék éled bennem. Úgy ahogy
megtisztogatom és elnézem soká, úgy, mint mikor István bátyám magyarázta
rendre, hogy kik azok a deli uraságok. „Ezt a képet szeretném.” – „Tessenek
elvinni, úgyis a szemétre kerül, mint a többi, a zsidóné nem bánja.” – „Azt úgy
nem lehet, hanem kérje el s aztán adja be Orosházán a patikába, onnan elküldik
nekem.” De ráakadtunk Jean de Néthy, Bunny fotográfiájára, azt mégse hagytam ott,
neki kedves kezek rótták arra a meleg ajánlás betűit…
Melegen szorítottam meg Jóska kezét búcsúzóra.
„Hát még én is kérdeznék egyet-mást, ifiúr, vagy hogy is tiszteljem már az
urat? Tessék már valamit beszélni, hogy vannak a régi ösmerősök? A Feszty úr! A
Hubay úr? A Hegyi Aranka nagysága, A Minka méltósága? A Laci báró? A
nagyeőriek? A Forgáchék? Meg a Malonyay, a Pekás, a Bródy?” Csudálatos
memóriával rendre kérdezte, ki nem hagyott egyet is.
Lemenőbe volt a nap, előttünk még hosszú
kilométerek útja, hát csak rövidre fogtam a felelet. Feszty, Mednyánszky, Hegyi
Aranka, Malonyay, megtértek már oda, ahol Zsiga van. A nagyeőri majoreskót
Galíciában ölte meg egy buta muszka golyó. Az egyik Forgách szintén meghalt.
Czóbel Minka most is Anarcson. Bródy olyan legény, mint volt. A Pekár azóta
nagy úr, miniszter lett. – „Már megbocsásson úrfi, de ezt mégse hiszem el…” –
mondta naivan, kétkedő pislantással, sunyin mosolyogva…
Még egyszer visszanéztem az elvadult parkba. A
nap utolsó sugarai beletűztek a szemembe, talán azért csordult ki a könnyem?...
Búcsúzkodtam… Ide se jövök többet! Hogy összeomlott a gyerekálombeli kacsalábon
forgó aranyos, tornyos, tükrös tündérkastély…
*
„Imádta a
titokszerű fenséges erőt, mely a ki-
magyarázhatatlan
minden, s amely előtt csak
leborulunk,
anélkül, hogy megérthetnők.”
„Nincs
halál, csak élet, - élet volt, van és lesz.”
„Az
életben a nyugalmat szerette, a végest
ma, - a
végtelent holnap.”
(Fuimus.)
A kilencvenes évek elején Strobl mester
epreskerti műterme, az a szép görög templom és romantikus kertje volt a pesti
„széplelkek” rendes találkozó helye. Gyakran járt ott az öreg József királyi
hercegünk és fenséges hitvese (akkor mintázta a művész a „Laci gyereket”, a
kisjenői erdőben tragikus véget ért „szép és nagy reményt”), az orleansi
hercegi pár, Csáky Albinné, a két legszebb és legmagyarabb grófkisasszony
Széchenyi Hanna és Alice (őt Toldi Piroskájában tette örökre élővé a bronz),
Szápáry Ilma, Lónyay Margit, a Pejacsevics-lányok. Szóval a társaság
színe-java. Komoly művészi viták folytak a nemes atriumban, szellemes, bohó
tréfák a romok között.
Ott ösmertem meg Justh Zsigát.
Valami síremlék mintájához álltam. Görög
ruhában, félig csupaszon. Göndör hajamat olajág-koszorú szorította körbe. nem
vett figyelembe, afféle professzionátus modellnek vélt: csak a mester velem
váltott barátságos szavaira vette észre tévedését és azt nagy kedveskedéssel
ütötte helyre. Estére már kivitt a szigetre vacsorázni.
Kevés embert szerettem, csodáltam jobban, mint
őt. Alig tanultam valakitől többet, szebbet, mint tőle, akinek szkeptikus
mottója volt: „valahogy csak lesz, sehogy sohase” és akit mégis belül a
legnagyobb tűz, a remeket alkotás lángja hevített…
Nyolc könyvet írt: Gányó Julcsa, Fuimus, Pénz
legendája. Káprázatok, Delelőn, Művész szerelem, Páris elemei és a Puszta
könyve, melyet Polignac Melchior herceg, - congeniális és intim barátja, -
fordított franciára. (Erről írta Eugéne Marbeau a „Le charme de
l’histoire”-jában: „Távolság és idő hézagokat hagynak és tanulmányozni egy
idegen faj életmódját, melynek polgárosulása más körülmények létezésével ment
végbe, majdnem egyenlő a történelem megírásával. Justh Zsigmond könyve
bizonyára nagy tetszést aratott korunkban, amely annyira vágyik a nem ismert új
behatásokra; a munka hódolat a nagy, szép Magyarországnak, melynek nemcsak
erőteljes nemzetét, hanem saját magának jellemét is olyan találóan ecsetelte.)
Nyolc könyv csak, de mind örök életű. Szinte már klasszikusak.
Mérhetetlen hálával kell mindig rágondolnom. Ő
volt az, aki először fogott kézen és vitt, hogy bekukkantsak a nagyvilágba.
Ámulva-bámulva nyitottam kerekre nagy és kíváncsi gyerekszemeimet és akkor
mindenből csak azt láttam, hogy mindenki mindenütt bálványozza őt.
Már a külseje, megjelenése a nem mindennapi
emberre vallott. Fajmagyar neczpáli őseit a XII-ik századig sorolhatta, de
szlávosan szőke volt. Sovány, vékonycsontú, finom emberpéldány. Olyan, mint egy
stilizált Van Dyck kép, amilyeneket az én Willy Geiger barátom föstögetett
Madridban. A feje, selymes hajával, akkor divatos szőke szakállával, valóságos
Krisztusé. Érdekes, hogy mikor Antocolsky herceg, a nagynevű orosz szobrász
mintázta, egy oszlopfőn ülve, ugyanakkor egy pandantját is elkészítette
remekének, ugyanabban a pózban: egy faunt, s a fej azon is Justhé. Nem lehetett
megmondani, melyik a jobbik portréja.
Justh Zsiga feje a legfinomabban megrajzolt fők
egyike volt, melyet valaha a teremtő alkotott. Kék szeme csupa lélek és ez a
lélek olyan földi köntösben, amely számára a legméltóbb. A lélekteli szem csupa
szemlélődés, megfigyelés és kékségének valami zománcot ad a melankólia. Egész
lénye, mint a mimóza, rendkívüli tiszta érzékenység. Ami jellegzetessége volt
az embernek, az volt a jellegzetessége az írónak is. Írásaiban, regényeiben az
új, Nyugatról jövő irányok első úttörője lett. Mint a verselésben Czóbel Minka.
koruk egyiket se értette meg: a későbbi fejlődésben aztán a fundamentumrakókat
elfeledték..
Univerzális műveltsége, sokat utazván: figyelt,
tapasztalt, lett látóköre, roppant nyelvismerete, nagyúri modora révén felette
állott kora tollforgató mestereinek. Tanítványai, később divatos írók, az ő
tudásának kincsesládáját tele marokkal lopták meg. Ma őket jobban ismerik.
Justh szerencsés volt, nem kenyérért és boldog nem muszájból írni. Ha
dolgozhatott, az neki különös lelki gyönyörűség volt.
Élni két világban élt.
Páris volt az eleme, Szentetornya a magyar
lelkiösmerete…
*
Párisi háza volt az első szép, ízlésteljes,
művészi otthon, melyet láttam. Talán kicsit túlzsúfolt, de érthető, mert
mindent szeretett és semmitől se tudott megválni, aminek lelke van. Az őt
környező dolgok pedig mind művészkezek remek alkotásai. A legkisebb, a
legjelentéktelenebb is. Amint lelki kérdést csinált a ruhája és az alkalomnak,
tónusnak megfelelő nyakkendője megválasztásából, olyan ízléssel válogatta
íróasztalának csecsebecséit vagy rendezte el töméntelen vázájában a virágait.
A barátait szintén ugyancsak megrostálta. Sokan
ösmerték, sokan éltek közelében s használták ki őt. Ezeket „embereim2-nek
nevezte, baráti köre exkluzív volt, oda nehéz a bejutás. Ruppert C. W. Buny és
A. C. Ewels angol festők, Antocolsky, Taine, Pitt, egy hollandus író, Vacaresen
Helén, a bukaresti poéta lány, aztán Jean Berge, Saillaide, Leopold Savine,
Camill Ducet, Juliette Adam, Sarah Bernhardt s a párisi társaság akkor
legünnepeltebb kedvence, Jean de Néthy, egy magyar származású rendkívül szép és
talentumos hölgy – Némethy Emmy -, aki nagyanyja,, Schäffenburg-Attems grófnő
révén, Anastasius Grünn atyafiságából való volt. Ez a fiatal leányka kiváló műfordító,
Petőfit, Reviczkyt az ő révén ösmerték a franciák. Magyar barátai a három korán
elhunyt és zseniális mágnásfiú: Batthyány Géza, Csáky István és Széchenyi
grófok. Milyen nagy terveik voltak a nobilis leventéknek, hányszor hallgattam
elbámulva, megszédülve a magyar jövőbe vágó beszélgetéseiket. Aztán Prielle
Kornélia, Czóbel Minka, Büttner Bob, gróf Forgách Istvánék, Fesztyék, Hubay
Jenő, gróf Vay Péter, Mednyánszky Laci, Jászai; - vádolták is, hogy intimusait
inkább a felső tízezrekből válogatja. – Ez mégsem volt egészében igaz, de ha
ott az elfinomult légkörben inkább talált szellemrokonokra, az természetes, de
hogy a név, a születés nem minden
volt előtte, azt legjobban jellemzi pár szava a kétségbeesett Reviczky
Gyulához, mikor az megtudta, hogy csak egy tót szolgáló törvénytelen magzata s
a Reviczkyek gőgös hada tiltakozott, hogy az ősi nevet viselje.
„Dobd oda nekik a nevet, válassz magadnak mást:
azt tedd halhatatlanná!”
Páris legelzártabb palotái: a Polignacok
hotelje, Mathild hercegnő háza, comtesse Diane szalonja, Sarah Bernhardt termei
tárva álltak előtte. És nemcsak hogy passe-par-tout szerzett ide, ahova hogy
eljuthasson, Rubikonokat kellett átlépnie, de megkülönböztetett és kegyelt
alakja lett a társaságnak.
legjobban Diane grófnőnél érezte magát. Nemcsak
mert ott várta őt baráti köre, de mert ott a múlt századvégi Páris szellemi
életének legkiválóbbjai: Prudhomme, Jules Lamatre, Hennes, Boisjoslin, Montonn,
Eduard Hervé, Ulbach, Desrosne, Jean Airard, Borgab voltak a vendégek. Aztán vonzotta
a három legszellemdúsabb parisienne: Mme Daudet, Bernhardt és Adam. De főleg a
ház úrasszonya…
A grófnő korának első asszonya. Hotelje egy
múzeum. Kincses bútorok, álomszőnyegek, csodás bronzok, Correggiok, Memlingek,
Hobbemák, Delacroix-k, Guillaumettek az antik brokáttal bevont falakon és
faragott állványokon. A grófnő társasága osztályozva volt. Minden hétfőn vagy
nyolcszáz embert fogadott, ezek egynegyede már hivatalos volt a hónap első
péntekjének estélyeire, minden pénteken már csak ötven lett beinvitálva, hétfőn
csak húsz ebédelt nála, amikor Sully Prudhomme ült a főhelyen és szemben vele,
fekete bársonyban, drága csipkékkel, nyakán egy keskeny vérvörös szalaggal,
csudás szép nyakát és vállait bámultatva a háziasszony. Ezeken a
petit-dinereken mindig ott találjuk Zsigát.
Nemcsak asszonynak volt kiváló és különös
példány a comtesse, de írónak is. „Maxime de la vie”-je a legpompásabb,
legelsőrangúbb gondolkozó fő könyve. Káprázatos, szinte wildei szellemesség és
életfilozófia.
„Nem félek az Istentől, ha mindent tud.”
„Amit valakinek mondunk, az a fele sem annak,
amit tőle eltitkolni igyekszünk.”
„Fájdalmunk csak untatja azt, akit el nem
szomorít.”
„Aki egy házasságot összeboronált, az rendesen
egy ösmerősét áldozza fel egy barátjának.”
„Ha el akarod űzni az unalmasokat, untasd őket.”
„A szellem játszhatja a szívet, de a szív nem a
szellemet.”
„A nagy szellemek az életben úgy keresik
egymást, mint a honfitársak a külországokban.”
„Mi a kacérság? Ígérni és azt nem állani,
eldobni és visszatartani.”
Ezernyi ilyen szellemszikra pattant ki ebből a
fényes asszonyi elméből. Képzelhetni,m ilyen érdekes és értékes volt egy ilyen
hétfő esti szellemi szócsata. Goncourtok pennájára való. Pótolhatatlan
veszteség, hogy ő, - mint azok, - nem vezetett naplót. A gall esprit
quintessenciájának maradandó emléke lett volna. Az intimus fehérasztal mellett
„a percnek áldoztak mindent s a percet lehetőleg olyanná kívánták tenni, aminő
még addig nem volt”. A legegzotikusabb, bűbájos szellemvirágok nyílása volt.
Természetes, hogy embernek kellett lenni a
talpán és a fejében, aki ott helytállott. Justh pedig tökéletes ember…
*
A legízletesebb pezsgőnek is csömör a vége.
Ilyenkor menekült Párisából, a Nagyalföld
pusztájára, csöndes Szentetornyára.
Az ősi kúria, a hatalmas jegenyék, a vadvirágok
a gyopárosi réten, a ház mesemondó ósdi bútorai, de főleg a parasztjai tiszta
egyenes értelme és szólásai vonzották.
Az öreg kondorosi bojtártól tanulta az élet
mottóját: „valahogy csak lesz, sehogy sohse volt” és mindhalálig használta
levélpapirosán s egyéb apróságain.
Velük, köztük élt. Ösmerte őket kívül-belül. Ezt
„Gányó Julcsá”-ja mutatja meg legjobban. Élt annak minden alakja, magam is
szemtől-szembe láttam őket.
Egyik szenvedélye volt velük színházosozni.
Parkjában, Isten szabad ege alatt, öreg fák, bozontos bokrok voltak a természet
adta dekorációk. A gyepen a nézőközönség. Nyári alkonyatkor játszottak a
válogatott lányok, legények. De nem a falusi műkedvelők kedvelt és obligát
népszínműveit, hanem – klasszikusokat. A régi görögöktől – Moliéreig. Nem
beléjük nyomorítva, hanem az értelmükre bízva. Egy – talán a legjobban és
mindenkit meglepően sikerült – előadás színlapját őrzöm:
SZENTETORNYAI
KÖRSZÍNHÁZ
Augusztus 16-án
A KINCS
Plautustól
S Z E M É L Y E K :
Élvezet – Puskás Lidia
Inség – Kis Rozi
Charmides – Éliás József
Lesbonikus – Czombos
István
Callicles – Zana István
Megaronedes – Czombos
Mihály
Philto – Kulcsár Pál
Lysiteles – Györgyi
József
Stasimus – Rajki István
Sycophanta – Máté Lajos
Kezdete 5 órakor
Kétkezi munkások, dohányos gányók olyan előadást
produkáltak, hogy a meghívottak és hozzáértők szeme-szája elállott.
A „legényházban” elfoglalt szobái az igazi,
vérbeli gyűjtőre vallottak. Indiai útjáról mesés bronzokat, álomszerű
fátyolhímzéseket hordott össze, egy múmiát kedvelt virága, a piros muskátlik
erdeje vett körül. Könyvtára nagy ízlésű kötésekben, csupa remek, válogatott
munka. Ott töltöttük a pihenés óráit.
Ha épp társaságra vágyott, telegráfozott
Párisba, Londonba, Pestre, a Nyírségbe és menten ott termettek, akik szerették,
akiket szeretett.
Életmódja, étkezési rendje a már megszokott
franciás volt. A pazarul terített ebédlőszoba hatalmas asztalát nagy
vendéglátások idején úgy ültük körül, ahogy a néha kolozsvári cigányprímás, aki
Londont járt a vigasságos walesi herceg gavallériájából s mesélte: „egy király,
- egy cigány…” A szellem princei mellett egy-egy tanyai paraszt. Worth
remekének szomszédságában ünnepi, ezüstpitykés kék mándli, a new-bondstreeti
frakkok között nagyvirágos, suhogós selyem viganó, nehézrojtos nyakbavetős
kendő. Tíz óra múltán engem – a gyereket – aludni küldött. Asztalbontás
virradóra volt. – Nem egyszer, mikor a cécó végén elcsendesedett a ház és már
egy vendégszobában se égett a gyertyavilág, besurrant hozzám, felköltött, a
cipőt hónunk alá szorítva, harisnyás lábbal osontunk végig a folyosó kőkockáin
s a kert mögött könnyű bricska várt és Czombos Jóska röpítette a paripákat, ki
a Gyopáros kellős közepire. Leterített medvebőrök, pompás italok, illatos
cigaretták vártak. Hanyattfeküdve lestük a hajnal pirkadását, az első
pacsirtaszót és élveztük a füstjeinkkel szálló vadvirágok mézes illatát.
Azután messziről odacsendült az Orosházáról
kiparancsolt öreg Purcsi szordinós muzsikája. Zsiga két kedvenc nótája: „Ki
tanyája ez a nyárfás…” és „Már én többet kocsislegény nem leszek…”
A legszebb órák elmúlt életemben…
*
Páris volt életpezsdülése. Tornya a nyugodalma,
Budapest egy közbeeső szürke stáció.
A potemkini városnak nem volt szellemi élete.
Amit a francia szalonnak nevez, ahol a szellem, a születés, a mód, a rang, a
munka találkozik, arra a magyar fővárosban nem talált. Egy-két jó órát csak a
Váci utcai Korona kávéházban tudott tölteni, ahol az írók tanyáztak. Neki a
„grande vie” kellett…
A múlt század elején a Karacsok, Vitkovicsok, Méreyek,
Gyertyánffyak, Gyöngyössyek, Fáyak, Csapók úri házának fehér asztalánál
találkozott a magyar renaissance. Főleg Fáy Andráséknál. Nagyszerű képét adja
ennek egyik versében az ifjú Zichy Antal:
„… Fáy András háza
körében
Mely a Szívesség s a
Múzsa tanyája vala,
Ó igen, ott láttam
legelőször a Szózat íróját
És a komoly Bajzát, s
Toldyt, a műszeretőt,
És a kemény Kont
költőjét, s Gaált, aki híressé
Tette Peleskét, meg hát
az öreg Szemerét,
Elsőt tán, ki meleg
keblére ölelte Petőfit,
S mindig sírni tudott
lángeszű verseinél!
Ott termett a „Fóthi
dal” is; és hány szép, nemes eszme
Lőn elhintve s erős
karra emelve legott.
Megfordult ott Széchenyi
is, Kossuth s a hazának
Akkor is oszlopa már, a
haza bölcse: Deák.
Schodelné egy dalt
zengett el, Lendvayné tán
Egy verset s követte
Egressy vagy Megyeri…”
Azután a szervilis Petrichevich-Horváth, majd a
hatvanas években Hajnalka (Rózsaági Antalné), aki Dumast és Marie lányát látta
vendégül egy olyan fényes estély keretében, melyet évekig emlegettek, Csekonics
grófné, Pulszky Ferencék, De Gerandóék, Blaskovich Miklósné próbálkoztak. Aki
leghivatottabb lett volna a közkedveltség és becsülés révén, Prielle Kornélia
asszony, nem élt nagy társaséletet, irtózott a tömegtől. Károlyi György gróf
özvegye, Hollósy Kornélia és ha itthon volt a bajor király kegyeltje Bulyovszky
Lilla, mutattak ugyan fel némi eredményeket, de az ő szalonjuk élete se volt
hosszantartó. Még legtöbb eredményt a Wohl-lányok, Stefánia és Janka értek el.
Házukat szívesen látogatták: Liszt Ferenc, Haynald, Arany János, Rosti Pál, Szerdahelyiék,
Eötvös, Kemény Zsigmond, az Ábrányiak, a Pulszkyak, Falk, Bókay,Tóth Lőrinc,
Vámbéry, Gyulai, Lévay, Hollánék, Beksicsék s a fiatal generáció. De ez se volt
az igazi, Wohlék maguk nem adtak fényt, csak a vendégek aranyozták az ő
hajlékukat. Beniczkyné is akart valamit, de belebukott a sok kanapé-kérdésen.
ha egy író főrend volt vagy ordó díszítette, csak azt tessékelte ahhoz az
asztalhoz, ahol v. b. t. t-ék szürcsölték a teát…
Zsigát a pesti társasélet sivársága,
mesterkéltsége, szegénysége kétségbe ejtette. Lámpással keresett valakit, egy
dámát; neve, szelleme, összeköttetései, műveltsége, tapintata a maga úri
házánál megteremtse a magyar szellemi élet központját, ahová mindenki örömmel,
szívesen megy. Előbb a szellemdús Veres Pálnéra gondolt, ahol már rendes
otthona volt a „kis akadémiának”, de akinek helyzete mégsem mindenben fedte
Zsiga kívánságait. Végre rátalált. Gróf Csáky Albinné Bolza Anna grófnő
személyében. Aztán szétrepültek a városban az első aranyszegélyű, duplacímeres
kartonlapocskák, az invitációk. A fényben ragyogó Andrássy úti palotácska
termeiben ott volt mindenki. Mágnások, honatyák, írók, festők, szobrászok,
tudós professzorok, muzsikusok, színészek és világszép asszonynép. Csak a
legfontosabbat nem lehetett ott találni: a kedélyt. Pedig az úrnő csupa tapintat
és leleményesség volt. Idegenek álltak szemben idegenekkel. Egy Jókai,
Mikszáth, Benczúr, Berzeviczy, Falk, Rákosi vagy főrendek, vagy politikusok
lévén, könnyen találtak társaságra. Vámbéry, Hubay, Popper, Strobl, Perotti
rendjeleikkel jól dekoráltak, hogy megkülönböztetettebbek legyenek. A többiek –
szép nevek, igaz talentumok -, csak úgy lézengtek a szobák során, vagy egy-egy
komájukkal diskuráltak. Még néhány főszerkesztő az ambiciózus öregurak
társaságában, vagy a sportújság redaktora a fiatal gavallérok között csak
lavírozott ideig-óráig. Láttuk Zsigán, hogy bántja a kudarc.
A grófné s Justh – még két vagy három rout után
-, szomorúan látták a koraszülött, gyönge csecsemő-ábránd kimúlását.
Azóta néhány gazdag és kulturált lipótvárosi
úriház asszonya egy-egy időre valahogy nyélbe ütötte a dolgot. Ma már csak
shimmy kell…
*
Zsiga nagybeteg lett. Pusztult a tüdeje.
Egyiptom után a Riviérán keresett gyógyulást. Tudta pedig, hogy vége van…
Csak az szomorította, hogy mennyi témája van
megíratlan.
Cannesban halt meg 1894. október 9-kén.
És harmincnégy éves volt!
Ott ült a nyitott ablaknál, puha takarókba
burkoltan – ahonnan annyiszor csodáltuk a tenger játékát -, lent üde, rózsás
angol misszek, „az élet tavaszai” hajigálták a teniszlabdákat, fel-felkacagtak
hozzá és egy rakett pajkosan röpített be az ablakon egy magnólia-virágot… Arcán
mosolygás és a hindu „máles” kifejezése…
A formás, puha kezek dobta virágok egy haldokló
ölébe estek és pár perc múlva már a zokogó Szentiványi Jóska kérges tenyere
fogta le örök álomra a két kék szemet…
Most sokszor álmaim drágán kísértőjét.
*
Piros volt a temetési végtisztesség. Csupa piros
muskátli minden koszorú, kifosztva az üvegház s a falubéli viskók ablakai.
Piros selyem a koporsója. Márványszobor feküdt benne és úgy mosolygott, ahogy
csak a márvány tud mosolyogni.
Nyolc daliás parasztlegény vitte a
szentmihálylovát. Az ő legkedvesebb aktorai. Nyolc lány, talpig fehérben,
citromba szúrt rozmaring-ággal a kezükben, ment a koporsó két oldalán. A
„vőfélyek” és a „nyoszolyólányok”. Mindnek pergett a könnye. Jóska alig bírta
vonszolni magát; a menet élén a gyászfátyolos keresztet vitte…
Oda ásták mély sírgödrét, ahol a színháza
állott. Épp a kellős közepére. Soha annyi „lapátos embert” (ami békési
temetésen a legnagyobb megtiszteltetés jele), ott volt minden férfiember a
szarvasi tanyáktól a csákói pusztákig…
Később a megtört szülők egyszerű fehér
márványkeresztet emeltek tetemei fölé.
Ötletemre, páran még csatlakozva, akciót
kezdtünk, hogy Tornyán emléktábla, esetleg szerényebb szobor hirdesse az ő
emlékezetét időtlen időkre…
Jókai, Czóbel Minka, gróf Forgáchék, Feszty és
Jókai Róza, báró Kempelen Farkas, Strobl szívesen lettek segítő-társak.
Zsiga édesapja, az öreg, vak Justh István,
levelet íratott hozzám:
„Igen tisztelt Öcsém Uram!
Igen meghatottak minket hozzám intézett becses
sorai, melyben értesít, hogy szeretett boldogult Zsigmond fiam emlékét oly
nagyszerűen megörökíteni szándékoznak. Fogadják ezért leghálásabb
köszönetünket. Ezen tervről értesültem már a lapokból, különösen a Makói
Hírlapból, de nem tudtam, való-e a hír? Nem lehet valami kedvesebb szülőkre
nézve, mint az, ha gyermeküket ily kitüntetés éri, azért fogadják még egyszer a
résztvevők és elsősorban igen tisztelt Öcsém uram, forró, hálás köszönetünket.
Ide mellékelve küldöm a kívánt beleegyezést. Arra kérem egyúttal, szíveskedjék
engem időnként működésükről tudósítani. Mi október közepén téli szállásunkra,
Budapestre megyünk. Én egy éve betegeskedem, de nem vagyok fekvő beteg. Őszinte
tisztelője
Justh István s. k.”
Mellékelve:
„Alulírott a legnagyobb örömmel, sőt hálás
kifejezésem mellett adom beleegyezésemet arra, miszerint buzgó irodalompároló
lelkes honfiak és honleányok által boldogult szeretett fiam. Justh Zsigmond
emlékének megörökítése céljából tervezett emléktábla és szobor
pusztaszentetornyai birtokomon, mint boldogult fiam születése helyén s ahol
műveinek legnagyobb részét is írta, elhelyeztessék és felállíttassék.
Pusztaszentetornya, 1896. október 10.
Neczpáli Justh Istvánné s.k.”
Előttünk: Henczély Károly, közs. tanító, ifj.
Kontsek Pál, bérlő
Pusztában elhangzott szó lett Czóbel Minka
lelkes felhívása.
Emléktábla, szobor ma sincs…
Talán megmozdul a „Társaság” szíve?
Nemrég Zsigáról beszélve, a nemes ifjú Geiszt
Gazsi adott rá pár ezer koronát.
Olyan szívesen átadnám a szent és szép
örökséget, rátestálnám a lelkes terv kivitelét valakire, aki – fiatalabb nálam…
*
Pár héttel a temetés után Justh Gyula meghívott
néhányunkat, válasszunk valamit emlékül a drága barát hagyatékából. Tárva állt
előttünk a dúsgazdag ifjú kincsesháza.
Én szerényen két ezüst kézelőgombot választottam
és kértem. Meg is mosolyogtak érte.
Azért akartam ezt, mert láttam, hogy
leggyakrabban viselte és mert tudtam a históriáját: azokból a szűzmáriás ezüst
húszasokból készült, melyeket Kossuth először veretett és maga ajándékozott
volt Zsiga nagyanyjának.
Arcképe mellett őrzöm az egyiket. A másik
valakié Pozsonyban, aki nekem egykoron legkedvesebb volt az egész világon…
*
Mikor Wohl Janka házánál utoljára gyűlt össze a
társaság, már nem csak a meghívottak és választottak előtt nyílt meg az ajtó. A
kedves, meleg otthon. Licitációra gyűlt össze a közönség. Jóbarátokat kegyelet,
hiénákat az üzlet hozott oda. Szegény, negédes kis Janka, talán a sírjában is
megfordul, ha meglátja, micsoda vegyes a társaság az ő szép, gondos
birodalmában!
„Egy Krisztus-fej! Gipszből!”
Halálos csend. Azt hittem, verekedni, tülekedni
fognak érte.
Annyi jóbarátja volt ott, meg lekötelezettje
Justh Zsigmondnak, tisztán szerénytelenség lett légyen, ha én aspirálok rá…
Öt forint először… másodszor… harmadszor…
Torkomat fojtogatta a sírás, feljajdulás…
Egyszerre előlép a háttérből jó Hubay Jenő uram,
nagyobb summa bankópénzt dob az asztalra, indul kifelé a szoborra, - de közben
megvetéssel néz körül és végigmér szempillantása egypár ficsúrt,
irodalmároskodót, álbarátot…
Illő kegyelettel őrzi ma is Margit-rakparti
palotájában az „értéktelen” gipszfigurát, Strobl mestertől…
Sidney Carton
(* Ma hatvan esztendeje
született a Békés-megyei Szentetornyán, a lombos park közepén álló ősi kúrián
Justh Zsigmond, a magyar Turgenyev.)
Forrás: Napkelet 1. köt.
(1923.) 4. sz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése