2016. okt. 30.

Mentovich Ferenc: A szegény honvéd




(Prechtler Otto után)*

„Irgalmazz – s egy két fillért adj!
Oh, nézzed, inségem mi nagy.
Jó úr! im éhen szenvedek.
Lélekben erős testem beteg.
Nincsen kenyerem – s barátom, atyám
A harc mezején rég elsiratám.”
Koldulva sohajt egy csonka csatár
Pest népe között, hol tétova jár.

„Te naplopó, te hegyke fiú,
Dologkerülő s munkára hiú!
Rest arra is, hogy megemeld süveged,
Fogadd, ime, tőlem ez a felelet.”
Egy dús uraság igy szidja ki őt,
És arcon  üté a kéregetőt.
El messze repül legott süvege,
Ő szégyen alatt majd elsülyede.

S a köpeny is im utána lehull,
Elsápad az úr, majdan kipirul.
Az utca népén sircsendje honol,
Mert a fiunak két karja sehol!
„Bocsáss meg, - eképen esedezett –
Hogy meg nem emeltem a süveget –„
„Bocsáss te, viszonz szégyelve az úr –
S vedd mindenem, ime birtokodul.”

Ujjáról azonnal egy gyűrüt od’ ád,
Csókolva kigyúladt arculatát.
„Jó ifju! ha tán inség keze nyom,
Megosztani jer minden vagyonom!”
Az utcai nép szeme könybe merül,
A bajnok azonban e szókra derül:
„Oh drága hazám! köszönni neked,
Szivembe’ veszem le a süveget.”

*) A bécsi Humorist-ból

Forrás: Hölgyfutár 34. sz. 1849. dec. 22. Bp.

Tóth Kálmán: Népdal





’Hej csikós, hová olly
Szaporán
Azon a tajtékzó
Paripán?’

„Faggyu Misa lánya
Férjhez mén!
A lakodalmára
Megyek én!”

’Ha lakodalomra
Megyen kend,
Utitársul bunkóst
Minek vett?

Minek az a bunkós
Betűzve
Felcifrázott kápás
Nyergébe?’

„Azt a leányt, a ki
Férjhez mén;
Szeretőmül soká
Birtam én;

De elcsábítatott
A szegény,
Elcsábította egy
Gaz legény!

De nem esküszik meg
Ő kelme,
Legyen vele isten
Kegyelme!

Azért viszem én ezt
A bunkót:
Agyonütöm a gaz
Csábítót!”

Forrás: Hölgyfutár 33. sz. 1849. dec. 21. Bp.

Mentovich Ferenc: Emlény-levelek





I.
Nem felejtem én el az időt, amellyben
Legelőbb láttalak, legelőször jöttem
Lelked szépségéhez – ugy tetszett, miként ha
Más világ, más élet nyilnék föl előttem.

Az én életemnek ekkor volt tavasza;
Tündöklő derűben égett fenn az égbolt,
És a föld virágos térség lőn körűlem,
Mellynek közepében zöld bokor szivem volt.

E bokornak édes illatú virágit
Vágyak alkoták és fenszálló remények –
S ekkor mintha madár szállott volna rája;
Megrezdült – s belőle hangok ébredének.

Te repültél rája boldog, szép szerelem!
Örök lakhelyedül lombját fölkeresve,
És megzendült benne titkos epedéssel
Bájos énekednek édes-bús keserve.

II.
Életem tavasza nem volt felhő nélkül –
Megvolt e tavasznak is csendes borúja...
Most, midőn örömnek ünnepét ülöm meg,
Emlékezzem é rád, szerelemnek búja? –

Vissza emlékezem... jőj fel képzetemben,
Hisz te életemre nem jöttél mint gyermek,
Hogy fölvésd szivembe gondtalan kezekkel
Örökre meglátszó betűit nevednek.

Felhőként vonultál éltemen keresztül,
Lassú borongással, halkkal és csöndesen,
Ernyőül szolgáltál, hogy a boldogságnak
Lángoló sugára engem el ne süssen.

Árnyékként borultál éltem hajnalára,
Csak azért, hogy midőn alóla kilépek,
Annál bájalóbban tünjenek szemembe
A körülem elszórt boldog álomképek.

Felhő voltál, de nem kergetett a szélvész,
Nem jöttél kebledben villámot hordozva;
Gyászoló ruhád, a kéjnek, boldogságnak
Rózsaszin fényétől volt megaranyozva.

Forrás: Hölgyfutár 35. sz. 1849. dec. 24. Bp.

B....s F.: Rózsa és viola





Lágy szellő lengedez a
Rózsabokrok között,
Lágy szellő lengedez a
Violaágy fölött.
És egy szép barna leány
Szedi a violát,
És egy szép ifju töri
A tövises rózsát.
’Szép viola, szól a leány,
Jer ide keblemre,
Árva vagy, mint szivem te,
Jól illesz e helyre.’
„Szép rózsa, mond az ifju,
Letörlek én téged,
Arcod mosolygó, vidám,
Szivemen lesz helyed.”
Elmenni készül a lány,
De csakhamar megáll;
Mert hozzája a rózsa
Kedves illata száll.
Elindul az ifju is,
De csakhamar megáll,
Mert hozzá a viola
Kedves illata száll.
’Még egy rózsát’, szól a lány.
„Még csak egy violát,
Mond az ifju, s nem bántom
A kert más virágát.”
Mennek és találkoznak
A tiszta kék szemek.
„Lányka, mond az ifju, én
Violáért megyek;
Mint érezém illatát,
Korántsem sejtettem,
Hogy kebledről száll hozzám,
Hogy már másé legyen.”
’Én, szól zavartan a lány,
Én rózsát keresek;
De már az kebleden van,
Igy hasztalan megyek.’
„Nem, mond rögtön az ifju,
Legyen ez a tied,
Olly bájoló vagy, mint ez,
Te ezt megérdemled.”
A lányka elfogadja,
Mert ő ártatlan még,
S az ártatlanság kedves
Pirja szép arcán ég.
S ártatlanul nyujtja át
A szép violákat,
S szive fáj, mintha onnan
Tépné ki azokat.
Az ifju reszket, midőn
Kezéből átveszi
S e perc éltöknek első
Boldog percét teszi.
Igy a szellő, midőn leng,
És illatot rabol,
Egymáshoz két lángoló
Ifju szivet csatol.

Forrás: Hölgyfutár 35. sz. 1849. dec. 24. Bp.