Vigy el emlékezet... vigy el innen engem,
Első ifjuságom tündérligetébe;
Félek... még egy percig sem enged pihennem
A sötét jelennek rettenetes képe.
Ottan a boldogság fájának árnyában
Megnyugszik tán szűm a vérezésig sértett,
E csendes magányba nem jön el utánam
Rémitő arcával a sötét kisértet.
Nem látom a romot: hireinknek fénytornyát,
Rajt a töréseket a beszakadt boltot
S a dicsőségnek még füstölgő lámpáját,
Mellyet a vihar és a szélvész kioltott.
Nem látom a tengert: a vérnek tengerét,
Mellyen egykét percre magát megmutatta
Nagyságunk hajója – aztán összetörött
S a világ láttára elsülyedt alatta.
Mindezekre talán rózsaszinű fátyolt
Von az emlékezet. El... el ti gyászképek,
Im az emlékezet csöndes holdfényénél
Első ifjuságom szent földére lépek.
Itt vagyok... emlékszem... föllelém a helyet,
Hol számomra első virágok termének.
Innen hallgattam volt a zengő pacsirtát:
Édes énekét a fenszálló reménynek.
Figyelek a hangok édes zengzetére,
Szakasztok kezemmel a bájos virágból.
De, mi az?... mint régen, szivem nem telik meg,
Arcom a boldogság tüzétől nem lángol.
Itt sincsen hát nyugtom! rémitő arcával
A sötét kisértet ide is eljött hát!
Hogy tekintetével szümből elriassza
A vidám örömöt, a félénk madárkát.
Itt sem nyughatom meg!... szüntelen nyomomban
Van e kisértetnek rettenetes képe,
És keserü mérget önt a kéj s gyönyörnek
Szomju ajkaimhoz fölemelt kelyhébe.
*) Szerzőnek sajtó alá menendő költemény-fűzéréből. – Szerk.
Forrás: Hölgyfutár 39. sz. 1849. dec. 31. Bp.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése