Szivem értted ég leányka!
Ó, de hányszor esküvém:
Charon ingó csolnakán is
Szellemeddel játszom én!
S hő szerelmem vad morajban
Harcmezőn a vérfolyamban,
S hol a kéjár fölmerül,
Ünnepet csak értted ül.
És te mégis féltesz engem,
S búra szegzed arcodat;
Nappal éjjel egyre vívod
Szivemésztő harcodat. –
S tünde bájú kellemidnek,
Tiszta, szüz erényeidnek.
Nyilt egén a fellegek,
Olly mogorván lengenek!
Nézz a multba, hol Charibdis,
És a bércek éle állt;
Hol a harcok tengerében
Ős hajónk fenékre szállt.
Nézd a sírt – kereszt fölötte –
Mellybe ármány eltemette,
Pártdühével e hazát,
Rá borítva fátyolát.
S én e hazát ezredéves
Küzdterén hogy elbukott,
Hőn imádni elfeledjem;
Mert a láng kihamvadott?
A láng, mellynek üdvsugára,
Mint a nap dicső koránya:
Félvilágon áthatott
S egy szép multat alkotott!
Nem lányka; véle osztom
Még ma is szerelmemet,
Bár veszitsem el miatta
Földi mennyem, üdvemet.
E hon első bús szivemnek,
Tárgya forró érzetemnek;
S azt ha tűrni gyenge vagy,
Gyáva nő -, magamra hagyj!
Vagy ne hagyj el Emma lelkem,
S tűrd, ha csókom osztva már:
Rózsa arcod és a földé,
Melly dicsőbb jövőre vár.
Egy uj világ áll előttünk,
A sors keze őr felettünk;
Int, s a magyar élni fog,
Míg a földön él a jog!
Forrás: Hölgyfutár 30. sz. 1849. dec. 18. Bp.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése