Messze – habzó tengeren túl –
Messze tájra vitt hajóm;
Távol valék tőled hazám,
Túl, virágzó halmokon.
Hittem, lelek szebb hazára,
Ott, hol éden a világ,
S rózsát terem gyöngyvirággal
Minden bokor, minden ág.
Hol magasba tornyosulnak
Szikla, bérc s a fenyvesek,
És a völgyben lengedeznek
A bús lombú füzesek.
Hol az ős erdők tövében
Vad hyenna szédeleg,
És a liget báj ölében
Szelíd láma kéjeleg.
Hol a villám csattogásu
Kondor edzi körmeit,
S gyémánt tollú kis kolibri
Kéjnek éli perceit.
Hol a pompás városokban
Dús salónok fénylenek,
S a végtelen sivatagban
Vad fajok dühöngenek. –
Hol az őskor műkezével
sok csodáit alkotá,
S a franciák nagy vezére
Hőseit meghordozá. –
Ott is valék, hol Washington
Uj teremtő lett vala;
Hol a békés nemzeteknek
Soh’se megy le hajnala...
Hol csigákbol válogattam
Gyöngyeim dicső sorát,
S csekély gonddal sepregettem
A folyó arany porát.
Hol a kókusz bő levével
Meghüsitém keblemet
És letettem pálmalombok
Enyhelyébe testemet.
S mind e fényes dicsőségek
Puszta sir, rideg magány,
Hogyha a sors bús hazámtol.
Ide s tova, messze hány.
Hazám! édes magyar hazám!
Életemnek mindene,
Értted a nagy pompás világ
Cserébe’ nem kellene!
Rád borulva ugy imádlak
Akkor is, ha könyezesz,
Akkor is, ha szebb jövődnek
Uj koránya tünedez.
És ha egykor életemnek
Éjszakája int felém,
Lelkem leng majd szerette
Hunniám derült egén!
Forrás: Hölgyfutár 37. sz. 1849. dec. 28. Bp.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése