Volt egy idő, midőn legyőzhetlen
Hirvágy támadt nyugtalan lelkemben;
Célhoz értem általad te bájalak,
Ismer a világ, mióta láttalak,
Bárhol legyek, tüstént összebúnak s csendes
Hangon azt suttogják: e fiu szerelmes.
Volt egy idő, a midőn végképen
Kiholt minden vallás kebelemben;
Beszéltem véled, s ez időtül fogva
Hitem fáklyája ujra meg van gyujtva;
Hiszek istent, - olly szép lelket, mint a tied,
Csupán mindenható isten teremthetett.
Volt egy idő, mellyben lelkem szomja
Kincsek után olthatatlan vala;
Egy kézszoritás kedves lányka tőled
E kinzó vágynak örök véget vetett:
Lehet most előttem arany, ezüst, gyémánt,
Meg fogom azt vetni gyermekjáték gyanánt.
Csupán az kell még, hogy szeress engem,
S bezárom a sorssal számvetésem.
De te félsz tőlem lányka, pedig szivem
Istenemre a legrosszabb épen nem;
Mert lásd, rágódtak már a gonosz emberek
Eleget e sziven, s tőle egy sem – halt meg.
Forrás: Hölgyfutár 26. sz. 1849. dec. 13. Bp.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése