Emma (?): Piroska

A most végéhez siető év szomorú vala, sírtak nemzetek, s könnyeztek egyesek; de a nemzetek halhatlanok, s csak az egyes emberek kétségbeesése halálos...

April utolsó napjaiban szokatlan élénkség uralkodék Pest utcáin, harcosak tarka sorai hullámlottak mindenfelé, rakott és üres társzekerek nehezíték a közlekedést, ágyúk robogtak tompán végig a kövezeten, s kíváncsi emberek tolongtak zajongva és bámulva.

Szinte jól esett a kábító morajból a külváros csöndesb utcáiba juthatni.

Alkalmasint ezt gondolá egy karcsú barna fiú is, kire oly módosan illett a káplári egyszerű zubbony, hogy előre meg lehete jóslani, miszerint a főtiszti egyenruhában sem fogja magát idegennek érezni.

A főtiszti rang pedig bizonyára nem lehete már tőle távol, mert társai gyakran mondogaták neki.

’Endre, aztán kapitány korodban se feledd ám, hogy egy tűz mellett melegedtünk.’

Tehát a szép Endre is menekülni akart a zajtól, azért ügete nagy lépésekkel végig a Soroksári utcán, mert annak csak nem ő volt oka, hogy ugyanazon úton egy csinos leányka is haladott, mégpedig vetélkedő és növekedő gyorsasággal.

Bárcsak ne szerette volna Endre a csöndet, vagy bárcsak ne lett volna Piroska oly szép, és egyszersmind érzékeny; mért nem volt legalább oly közönyös, mint a nyílt ablakoknál dolgozó szivargyártó lányok, kik annyira elmerültek politikai vitatkozásaikban, hogy a szép Endrét még csak észre sem vették.

Piroska kosarat vitt karján, mely oly fehér vala, mint patyolat, s a kosárban oly szép ibolyák voltak, miknél csak Piroska szemei voltak szebbek.

Bárcsak ne vitt volna ibolyákat, vagy bárcsak a szép Endre ne szerette volna annyira a kék ibolyát és – kék szemeket.

Endre utolérte Piroskát és oly nyájasan szóla, mintha éneklő madár hangja zendült volna meg:

’Ejnye húgom, be szép virágot viszesz, juttass nekem is belőle.’

Piroska elpirult, és arcának rózsái ugyancsak illettek szemeinek ibolyáihoz.

„Katona uram vehet majd belőlök ma este a színháznál, ott fogja anyám árulni, de nekem nem szabad eladnom belőlök senkinek.”

’Jól van húgom, fogadd anyád szavát, ne add el virágodat; de emlékül adhatsz nekem egy csomócskát, ezt nem tiltotta meg anyád, szívemen fogom viselni, és szerelmem csókjaival öntözni.’

E szók után egy csomó ibolyát vett ki a kosárból, és Piroska maga sem tudá, miképp lépett azon kis szobába, hol anyjával mély elvonultságban lakott.

Szerelem csókjairól senki nem szóla még neki, azért zavarodott most meg annyira, hogy szemébe is alig mert tekinteni édesanyjának. Pedig mily gondos anya volt ez szegény létére!

Reggel hírlapokat árult, délben ételt hordott néhány boltba, és este virágokat árult a színház csarnokában, míg Piroska otthon kötögete, hogy valamicskével ő is járuljon a háztartás terheihez és veszélyeztetve ne legyen, mert atyja, böcsületes, szegény kézműves már rég meghalt...

Este lőn, s az anya elment virágaival, miután szokás szerint megcsókolá Piroskát, mondván:

’Jól bezárd az ajtót lányom lelkem, és csak nekem nyisd ki; ne feledd, hogy én mindig hétszer kopogtatok...’

Piroska úgy tőn, mint anyja parancsolá, és aztán gondolkozóba esett, hogy ugyan mért szóla neki szerelem csókjáról az a szép harcos?

Kis szobájában kívüle csak kis tükre volt, s ennél fogva csak hozzá intézheté ezen ártatlan kérdést, s a kis tükör derekasan meg is felelt ám. Oly szép kis fehér fogakat mutata neki, hogy mókusnak sem lehetnek különbek, s oly ajkat, oly arcot, szemet, hogy bizony tábornok korában is vígan pödörinthetné bajuszát szép Endrénk, ha ily szépséggel találkoznék.

Hah... kopogás az ajtón... rémültében nem tudá Piroska megszámlálni a kopogást, s megnyitá az ajtót, gondolván, hogy édesanyja jött vissza. Vagy az is meglehet, hogy nem is gondolt semmit, de annyi mindenesetre bizonyos, hogy az ajtót csakugyan megnyitotta...

De ugyan képzelhetni is rémülését, midőn látá, hogy – Endre lép be hozzá. Ijedtében vissza sem birta őt utasítani, és Endre ugyan távozhatott é, mielőtt a remegő ibolyát tökéletesen megnyugtatta volna?...

Endre mindennap eljöve, és Piroska nyugtalansága napról napra növekedett. Örömest szólott volna édesanyjának, de Endre nem engedé, mondván, hogy majd kellemesebben meg lesz a jó asszony lepetve, ha majd ő fog hozzá szólhatni, s megkérheti tőle – feleségül szerelmesét...

Három hét telt el ezen boldogságban.

A két város lakosi rémülésben éltek, Budavár ostroma következtében éjjel-nappal mennydörgének az ágyúk, és Piroska buzgón imádkozék Endréjéért, mert az utolsó ostromban annak is részt kelle vennie...

Piroska az ajtó küszöbén üle, édesanyját várva és Endrére gondolva. Minden ágyúlövés megrendíté szívét, mert hiszen mindegyik azt vérezheté halálra, mivel Endre szerelmes és bátor vala...

Az ajtóhoz városhajdú közelít s Piroska után kérdezősködik.

’Én vagyok’ – mond csodálkozva a szende lány, mert eddig ily emberekkel még érintkezésben nem vala.

A hajdú megfogá kezét, és oly szánakozva tekinte rá, hogy ez remegve bár, de minden tétovázás nélkül követte őt...

Kórházba mentek... Piroska édesanyja azon pillanatban halt meg ott... Budáról átsivító ágyúgolyó zúzta szét mellét... még csak meg sem áldhatá egyetlen gyermekét...

Miképp juta vissza árva hajlékába másnap reggel Piroska, nem tudá, mert csak akkor eszmélt föl, midőn szobájába lépvén, ágyán haldoklót, s körülte harcosokat pillanta meg...

Endre az ostromkor első volt a várban és halálos sebet kapván, kedvese karjai közt kíván meghalni.

Ez óhajtása teljesült, Piroska karjai közt adá ki utolsó leheletét.

És Piroska?

Ha szeretitek őt, ha szánjátok őt, a kedves ártatlan leánykát, úgy kívánjatok neki könyörből halált, mielőbb halált, mert Piroska megőrült! -

Forrás: Hölgyfutár 34. sz. 1849. dec.22. Bp.