Holdvilágos éj van... régen lement a nap...
A csikósok régen haza ballagtanak.
Hova mentek haza? hát egy kis csárdába,
Benézni a csárdás itcés palackjába...
Vigan danolgatnak a szőlőlé mellett,
Boldogok voltak ők, nékik mi se kellett...
Egy pint jó bor, és egy szép lány szeretése
A szegény csikósnak megelégedése.
A csapláros hetyke barna felesége,
Mondják a vidéknek legszebb menyecskéje,
Egyre hozza a bort a víg csikósoknak,
Pedig félre jár már lába igen soknak...
Vidám a tázlári csikósok csárdája,
Csak egy szegény legény búsul a kocsmába’..
Furulyás Jancsinak hiják a legények
Mert mit furulyázni nem tud, nincsen ének...
Aztán hogyan fujja? hogyan cifrázgatja?
Még a vig szivet is majd ketté szaggatja!..
„Ne keseregj Jancsi! igy szólnak hozzája
A vidám csikósok, fujj a furulyába!
Kezd rá Jancsi tudod, azt a te nótádat,
Mellyen megforgattad multkor a rúzsádat.”
Jancsi szomorú volt... hogy is ne lett volna?
Szomorú szok lenni a szerelmes dolga!...
Nem is furulyázott volna hamarjába,
Hanem mert eszébe hozatott rúzsája,
Pörge kalapjához tüzött furulyáját
Elővette... s aztán ráfujta nótáját...
Szomorú, keserves volt az ő éneke,
Ollyan szomorú volt, millyen az élete...
Fujta... soká fujta azt a bús éneket,
Hogy a csikósoknak szive majd megrepedt...
Még a csaplárosné éjbarna szemének
Pilláin is nehéz könycseppek rezgének;...
S ugy nézett Jancsira, ollyan szépennézett,
Mintha ajakáról színi vágynék mézet...
Ámde a mi Jancsink erre nem vigyázott,
Ő Rúzsáján kívül
mást senkit se látott;
S hogy ha rá is nézett, egy vagy másik lányra,
Csak azt mondta, nincs több szép lány, csak Rúzsája!
Oh mert a szerelem tündér boldogsága
Még a szemvilágnak is a sirját ássa!...
Hogy elvégzé Jancsi szivhez szóló dalját,
Pörge kalapjához tüzte furulyáját;
S kiment a csárdából, váltig tartóztatták
A csikósok, kik a furulyát sajnálták;
S hogy ismét visszajő, ez igéretére
Hághatott a csárda földes küszöbére...
A vidám csikósok várták... Jancsit... várták,
De biz őt vagy hat napig sehol se látták!...
II.
Hogy Jancsi a zajos csárdást odahagyta,
Nem nyúlott el csak egy szempillantás rajta,
Hogy megigazítá sárgáján a nyerget,
S elhelyezett nyergén tüstént rajta termett...
És ment mint a szélvész... s porfelleg támadott,
Merre Jancsi szilaj sárgáján vágtatott;
Bő patyolat ünge szélesen lobogott,
És alatta a föld hangosan dobogott...
Nagy volt a szikrázó patkó hangozása,
De nagyobb volt Jancsi szive dobogása...
Örömében dobog a hű csikós szive,
Mert rája boruland nem sokára hive!
Most egy erdőhöz ér... kiválaszt ott egy fát,
És hozzá köti a tajtékzó paripát,
Szépen megereszti a ló terhellőjét
S gyalog megyen látni Rúzsa szeretőjét...
Az erdőnek végén, mint sötét kisértet,
Áll egy helyes tanya... merre Jancsi léptet,
Körüle nagy fehér kuvaszok alusznak,
S mert Jancsit ismerik, reá nem ugatnak;
De ugyan hát arra hogy is ugatnának,
A kit megjelenni minden éjjel látnak?
A szegényre, kinek nem szabad szeretni,
S csak titokban lehet kedvesét ölelni!...
Hogy Jancsi a tanya elejére ére,
Szikrázó szemekkel köröskörül néze.
Ugyan kit várhatott? nem mást, mint mátkáját,
A gazdag számadó egyetlen leányát...
És alig hogy egyszer köröskörül néze,
Már előtte állott kedves szeretője.
Olly szép mint a rózsa pünkösd napján reggel,
Mellynek levelei telvék harmatcseppel!
„Rózsám!” „Jancsim!” ennyit szólának egymásnak,
És a tárt karokba boldogan omlának.
A viszonszerelem édes boldogsága
A gazdag világnak első gazdagsága!!!
Rúzsának szemei könybe lábadának,
Örömkönyűi az ő boldogságának,
Addig tartá arcát Jancsijának arcán,
Míg ez nem kérdezte: „Hogy vagy édes Rúzsám?”
„Hogy vagyok? hát roszul édes Jancsim lelkem,
Mert azt mondta apám, hogy a tied lennem
Nem szabad, és ha nem szabad, hát meghalok,
Vagy mint tört virágszál lassan elhervadok...
Mert ő már másnak szánt, azt mondta, nem neked,
Meg is tiltá, hogy egy szót se váltsak veled!”
Többet is szólt volna szegény, de nem tudott,
Hanem szeretője kebelén zokogott...
Jancsi ezt hallván, a szél majd megütötte,
Megfordult a világ százszor körülötte;
Elesett volna, de összeszedte magát,
S ekép vigasztalta szomorú rúzsáját.
„Ne sirj szép szeretőm! ne sirj te jó lélek!
Enyim lész, nem másé, olly igaz mint élek,
Hiszen a lányt máshoz odadni nem lehet,
Még az apjának se, csak ahhoz, kit szeret,
És aztán csak mondd meg, szép szeretőm lelkem!
Kinek adna apád, hogy ha én nekem nem?
Nincsen ugyan földem, nincsen gazdagságom,
De eltartni ember leszek életpárom!”
„Hiszen tudod Jancsim! kinek adna másnak?
A másik uraság vén számadójának.”
Jancsi hogy ezt hallá, magáról nem tudott,
Csak mint a jégeső, nagyon káromkodott;
Ugy, hogy az ő hangos káromkodására
A lány öreg apja kijött az utcára.
És bár csak úgy lenne, bár maga jött volna,
Ne jött volna vele szörnyű bunkósbotja!
Mint elgondolhatjuk, a két szerelmesek
Az öreg láttára nagyon megijedtek;
Mentegette a lányt Jancsi... mentegette...
De biz arra nem volt érkező ideje...
Mert a mérges öreg botját felemelte,
Hogy majd a leányát eldöngeti vele!
De már ezt a Jancsink sehogy sem engedte,
Bár a mérges apa őt is fenyegette...
A ki mérsékelni nem tudván önmagát,
Vérbe boritotta Jancsink koponyáját...
De a tüzről pattant legény, ki megszokta,
Hogy ok nélkül senki se bántsa őt soha,
Olly méregbe jött, hogy csak a rosz apának
Lebukása vetett véget a csatának...
A szép Rózsi nézte a bús jelenetet,
Nézte... de a szive majdnem ketté repedt...
A zajos lármára a csendes tanyának
Csendszokta lakói mind egybe futának
Volt a ki fokossal – volt a ki baltával –
Szóval mindannyian öldöklő szerszámmal...
Jancsi, hogy ezt látta, okosan gondolta:
Hogyha tovább nem áll, kurucul lesz dolga:
Azért Rúzsájára egy pillantást vetett,
S nem sokára, pihent sárga lován termett.
III.
Felhő kerekedett az előbb kék égen,
Ollyan zivatar lett,
milyen nem volt régen,
Az elsötétült ég az esőt okádta,
S mérgében a tüzes villámokat hányta...
A szomoru Jancsi lován csak ballagott,
Mert tiz lépésnyire aligha láthatott...
Elmulott szegénynek minden reménysége,
Hogy egykor rúzsája leend felesége!...
„Hát ha a számadót ugy fejbe ütöttem,
Hogy ezen ütéssel együtt el is öltem:
Akkor, igy szólt szegény, életemnek vége,
Gyilkolásnak mindig akasztófa bére!
De ha nem is érte semmi az öreget,
A ki elrontotta egész életemet,
Az én Rúzsám!... Rúzsám...” ekkép fohászkodott
S futni vágyó lován lassacskán ballagott...
Mint a teremtésnek összes mindensége,
Olly nagy volt szegénynek szivkeserűsége,
Ő ugyan életét, vagy sorsát nem bánta,
Csak a szeretőjét Rúzsáját sajnálta!...
Hogy is ne sajnálta volna Rózsikáját?
A vidéknek legszebb, és legjobb leányát!...
Megy... maga sem tudja, merre? csak megy... lassan...
Fölötte zúg az ég... s tüz villáma csattan!...
IV.
Míg Jancsi a pusztán ekképen bujdosik,
Szegény szeretője otthon szomorkodik,
Arcának rózsái elhalványodának,
Miként virágai a szél törte ágnak...
Mint a teremtésnek összes mindensége,
Olly nagy volt szegénynek szívkeserűsége,
Ő ugyan szomorú életét nem bánta,
Csak a szeretőjét, Jancsiját sajnálta;
Hogy is ne sajnálta volna Jancsikáját?
A pusztáknak legszebb, jó csikósbojtárját?”
Betegágyon fekvő apját ápolgatja,
S annak szivet metsző átkozásit hallja...
„Illy gaz zsivánnyal cimborálsz leányom!
Kitől mást remélnem nincsen, csak halálom?!
Menydörgött az öreg, - a kit holnapután
Függni láthatok az első akasztófán?!
Rózsi! Rózsi! látod, hova tetted fejed,
Mikor illy zsiványnak igérted a kezed?”
„Hiszen kend az oka éd’s apám mindennek,
Hogy Jancsi tüzbe jött, arról nem tehetett,
Ő csak a türelmét már akkor vesztette,
Mikor éd’s apám őt már fejbe ütötte!”
szólott a jó leány őszinte hangjával,
Melly el vala fojtva könye záporával...
Hogy ezt hallá a vén számadó, mérges lett,
Átkozása dörgő hangjának megeredt,
Tüstént elkergette egyetlen leányát
Utra adván neki csak – apai átkát!...
Szegény Rúzsának a szive majd megrepedt,
Midőn hallotta és látta mind ezeket,
De eltartóztatván magát a sirástól,
Bucsut vett röviden kőszivü apjától...
Eltántorgott a kis háznak ajtajából,
Megátkozva lévén tulajdon apjától.
Szivfájdalma erőt vett a jó leányon,
Alig volt kissé tul a számadó házon,
A sötéten rémes erdőnek előtte,
Az elájulásnak fájdalma elérte...
S ott, hol eső esett – s közbe közbe dörgött,
Az ártatlan pórlány nyugalomra dűlött;
Láz álmábol néha fel és fel ébredett,
Mert az eső halvány arcára csepegett...
S ekkor millyen nagy volt a víz csepegése,
Olly nagy volt a szép lány szeme könyüzése!
Végre megállott az eső – és a szép leány
Nyugodtan feküdt a boldog álom karján;
Olly jól aludt, mintha palotában volna!
Pedig hol volt szegény? egy tüskés bokorba.
V.
Hát a szegény Jancsi merre jár bujában?
Cél nélkül csavarog a hosszu pusztában...
Körösztül a kövér buzavetéseken,
Maga sem tudja, hogy ugyan merre megyen?
Már a nagy tanyákon delet harangoznak,
S más napja, hogy szegény sárga lován ballag;
De evvel ugy látszik, ő semmit se gondol,
Mert mindig a puszták közepén csatangol...
Néha belé néz a játszó délibábba,
S azt gondolja, látók* vannak a nyomába...
Ekkor sarkantyut ád izzadó lovának,
S van dolga illyenkor a szegény sárgának!
A jó isten tudja, merre van ménese?
Mellyet mint csikósnak őrzeni kellene?
Merre fekszik az a barátságos tanya?
Hova akkor nézett be, ha korgott hasa?!
A mi Jancsink ezen nem töri a fejét,
Nagyobb fába vágta ő bele fejszéjét...
Bár csak ne ugy volna, abban törte fejét,
Hogy folytassa eztán nyomorult életét!
„Zsivány leszek, zsivány! így szólott magába’,
S örült, hogy ez ötlet jutott az agyába!
Az öreg számadót földre teritettem,
Tudom, hogy ez egyszer ezt én nem jól tettem,
Mert biz ezért, hogy ha engem megfognának,
A vármegyés urak le is huzatnának,
Aztán azt mondják, hogy Statáriom volna,
S ekkor furcsán van a szegény legény dolga!
Másodszor: csikóim, miket reám biztak,
S mellyek kezem alatt szépecskén felhiztak,
Két napja nem láttam – s tudom, hogy azóta
Volt vele a szegény legényeknek dóga!
Ezen szolgálatbol engem elkergetnek,
Zsivány leszek! máskép nem is élhetekmeg!”
Jancsi, a bus Jancsi ekképen busongva,
Midőn már alatta kiállott a lvoa;
Azért beereszté lovát a vetésbe,
Ő meg lefeküdt volt a vetés hüsébe...
Éhes is, álmos is, volt a szegény Jancsi,
De, hogy semmije se vala falatozni,
A buja vetésnek árnyékos hüsébe
Gondolkozása közt az álom elérte...
Szép cifra subáján lassan szunnyadozott,
Csak álma közt néha „Rúzsát” kiáltozott...
Nem csoda, hogy szegény arrol álmodozott,
Kiről, s kiért egész napon gondolkozott.
VI.
Este volt már, midőn Jancsi felébredett,
S hasának korgása fenhangon megeredt,
Azért tüstént felült jóllakott lovára,
S lóháton megállt az ölmagos buzába..
Ugyan kit vár Jancsi? talán szeretőjét?
Nem biz! most kezdi el zsivány mesterségét!...
Lehuzza kalapján a pörge karimát...
Nyeregkápájából kiveszi fokosát...
Ugy áll mint a cövek a magas buzába’
S várva várakozik akadó prédára...
A buzában alig fél fertályig állott;...
Hintó robogást és lódobogást hallott...
A magas buzából már már ki is rohan,
Midőn nem messzire tőle puska durran...
Nem kellett neki több... ő oda vágtatott,
Honnan a puskának lövése hallatszott...
A hol négy,
fegyverrel ellátott, legények
A hintóban ülő egy
urral küzdének;
Kinek a kocsisa az előbben szólalt
Puska golyójátul egyszerre szörnyet halt...
Nézett már most Jancsink!!!... volt is mit látnia!
Látta, hogy itt bizony nincsen komédia,
Azért a kezében forgó fokosával
Ő is bele szólalt a kemény csatába...
Hogy meglátták Jancsit a küzdő zsiványok,
Ők reá bámultak – ő pediglen rájok...
Látták, hogy Jancsi is szegény legény féle,
Helyt adtak hát neki a küzdés körébe.
„Csak segits cimbora! igy szóltak hozzája,
Te is részt fogsz venni a gazdag prédába!”
Az egy úr pedig a hintó belsejében,
Látván, hogy már öten vannak ellenében,
Bádgyattan folytatta régtartó küzdését,
Végképen elvesztvén élte reménységét!...
Ekkor fölemelte Jancsink a fokosát,
S egy ütéssel földre teritett egy zsiványt...
Azután a többi három hogy azt látta,
Hogy Jancsi a legfőbb zsiványt már levágta,
Elbámultak... hej de százszor jobban féltek,
Futásban keresték vészben forgó éltek...
Vágtatva szaladtak... küzdeni nem mertek,
Mert látták, hogy Jancsi ugyan helyre gyerek...
A ki a helyett, hogy nékiek segitne,
Fő cimborájukat más világra küldte...
Hogy a három zsivány cimbora elfutott,
Az úr a hintóban szólani se tudott...
Mert milly nagy volt előbb a szomorúsága,
Olly nagy volt öröme mostan, s bámulása,
Jancsi csikósba, a ki előtte álla,
Életét megmentő védangyalát látta,
Azért mihelyt kissé kipihente magát,
Ekép hangoztatta Jancsihoz a szavát:
„Édes fiam, a ki megmentetted éltem,
S életemmel együtt temérdek sok pénzem,
Illik, hogy jót tegyek megmentőmmel veled.
Azért mondd meg nekem, fiam, mi a neved?”
„Tekintetes uram! Jancsi lassan szólott,
Mert betört fejéből sürü vér bugyogott,
Nem azért mentettem meg az úr életét,
Hogy most én vegyem el ismét pénze felét;
Én az urat csupán azért mentettem meg,
Mert láttam, négy ellen, hogy egy nem küzdhetett...
Én is zsiványságra adtam ma fejemet,
Mert fel nem tarthatom máskép életemet,
De olly gyáva, tudom, hogy soh' se leszek,
Hogy három pajtással támadjak meg egyet;
Én csak a hintóra majd akkor támadok,
Ha én magam leszek, ott meg négyet látok!
Azért menjen az úr most isten hirével,
Látom semmi baja, éljen szerencsével!”
Jancsi urasága, az volt a hintóba’,
Igy keverte magát a csikóssal szóba:
„Látod édes fiam! én ugyan tégedet
Nem láttalak soha, s igy nem ismertelek,
Hanem jó szived van, jövel ménesembe,
Ott belőled, hidd el, ügyes csikós lenne...
Tegnap egy csikósom ménesem otthagyta,
Lépj annak helyébe, fiam, szolgálatba!
Furulyás csikósom őrizte
egykoron,
Annak bérét neked én duplán megadom!”
„Ejnye! igy szólt Jancsi, megörülve ennek,
A nagyságos urat nem is ismertem meg.
Hiszen én volnék az a Furulyás
Jancsi,
A ki ménesétől elment csatangolni!”
„Te vagy Jancsi??? már most látom a képedet,
A ki megmentetted kedves életemet,
Ugy szemedre húztad pörge kalapodat,
Hogy ki nem vehettem bizony az arcodat. –
Te jó fiú voltál! neked bajod lehet,
Hogy hir nélkül oda hagytad ménesemet...
Hanem ezt az isten maga úgy akarta,
Mert máskép az urad itt feküdnék halva!
Azért édes Jancsim, mondd el a bajodat,
Én bennem találni fogod orvosodat;
Jövel, foglalj itten a hintóban helyet,
Ugy is a mint látom, vérezik a fejed!”
Helyet foglalt Jancsi, nem ugyan magáért,
Hanem Rúzsájának a boldogságáért,
S míg a hintót maga lassacskán hajtotta,
Jó uraságának esetét elmondta.
Jancsihoz most igy szólt, az ő urasága:
„Nekem szivemen van Rúzsád boldogsága,
Azért, ha akarod, én mindent megteszek,
Hogy Rúzsáddal holnap összeesküdjetek!”
Jancsi örömében szólani sem tudott,
Hogy örül majd Rúzsa? azon gondolkozott.
Nem törődött semmit feje vérzésével,
Nem gondolt elhagyott csikó ménesével,
Megvan szeretője! megvan a Rúzsája!
Megvan a Jancsinak teljes boldogsága!!!
Már a fő tanyához igen közel voltak,
Midőn az erdőből sóhajtást hallottak.
„Eredj Jancsi! így szólt kedves urasága,
Nézd meg, ki fekszik itt az erdő nyilásba’?”
Képzelhetni Jancsi fájó bámulását,
Midőn a fekvőben meglátta Rúzsáját,
A ki haloványan ott feküdt a füben
A vizes erdőnek mindjárt közelében...
Hogy Rózsi meglátta kedves Jancsikáját,
Mindjárt elfelejté volt szomorúságát
Talán érezte, hogy kedves Jancsijába’
Életét visszadó védangyalát látta...
Jancsi száz csók után kedves szeretőjét,
Kinek elbeszélte idejötte végét,
Hálás urasága elébe vezette
S annak kérelmére hintóba ültette...
A hol Rózsi öröm, záporkönyűk között
Elbeszélte ide, hogy miért költözött?
Volt egy kis sirás is, de volt ám több öröm,
Hiában ugy van az „Örömmel az üröm.”
Most már a számadó-főtanyához értek,
S bámulva az ajtó nyilására néztek,
Mert a ki a házból sirva ép’ kijöve,
Rózsi apja volt, ki leányát kereste...
A kis ütleg, a mit Jancsi neki oszta,
Nem betegité le, sőt eszére hozta,
Mert megtanulta azt: hogy a szerelemnek
Gátot avagy gáncsot
milly hiában vetnek!!!
A nap szépen feljött, s olly ragyogón nézett,
Mintha örülne az apa örömének,
A ki szép leányát keblére szorítá,
S zápor módra örömkönyűit hullatá...
Ekkor az uraság okosan igy szóla:
„Egy jó számadónak igen sok a dolga,
S mivel Márton gazda! kend már igen öreg,
S a számadóságnak nem felelhet jól meg:
A számadóságot ezen mai napon
Furulyás Jancsinak a kezébe adom.
És kend, mivel jó volt, mint számadó szolga,
Sirjáig tőlem a fizetésit húzza,
De ezt kend csupán csak tőlem akkor kapja,
Ha leányát s Jancsit tüstént összeadja.”
Az öreg nem hagyta sürgettetni magát,
Ráadta a párra apai áldását;
Nem volt vége hossza az ő örömének,
Különösen pedig egy pár gyermekének.
Hogy ha az örömnek szikrái volnának:
Lángban kellett volna égni a pusztának.
VII.
Vigan fúj be Jancsi hársfurulyájába,
Hogy ne fujná vigan a lakodalmába?
Ugy elszépitgeti, ugy elcifrázgatja,
Hogy a vén számadót is táncra ugrasztja...
De most csak egyszerre a furulya hangja
Ugy megszakadt, mintha ketté repedt volna,
Mert megjöve Jancsi hálás urasága,
S vele Félegyháza fekete bandája...
Most Jancsi eldobja hársfa furulyáját,
S elkapja derekon szép karcsu Rózsáját,
Egyet lejt vele... és urának átadja,
Kivel Rózsi táncát szemérmesen rakja.
**
Vigan folyt le Jancsi gazdag lakomája,
Másnap számadóné vala már Rúzsája,
Ő meg, ki a pusztát minden vésztől ójja,
Tázlár pusztának a
gazdagszámadója!!!
*) Hajdúk
Forrás: Hölgyfutár 31-32. sz. 1849. dec. 19-20. Bp.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése