Eljött a tél, eljött a büszke kényur,
Hogy leigázza a természetet.
A tomboló szélvész volt paripája,
Mellyen megjött, mellyen megérkezett.
És szólt haraggal: erdők fája, bokra!
Mélyen hajolj meg és nyomban levedd,
Mit olly rátartó gőggel, kérkedéssel
Hordasz – a lombot: tollas süveged.
Födetlen fővel állj meg énelőttem,
Ki úr vagyok, a ki parancsolok;
Meglásd különben kiütöm fejedből
Ama fölbokrétázott kalapot.
S te völgy patakja, tévelygő kalandor!
Kinek gyors nyelve szüntelen pereg,
Kinek gonoszról suttogó beszédét
Kiváncsian hallgatja völgy, s berek.
E perc... de nem... e pillanattól fogva
Titokban sugdosódnod nem szabad,
S hogy lassúbb legyen lépteid futása,
Reád teszem e súlyos láncokat.
S ti dalnokok! te csattogány, pacsirta, -
Kik annyi roszat énekeltetek,
Egyetlen szót, avagy hangot se halljak,
Különben majd kitépem nyelvetek.
S te felhő, a lég fekete vitéze!
Ki háborogván gyakran fölvered
A természetnek békességét, csendét,
Jer, add által villámló fegyvered.
Én bátorságban vágyok itten élni
És bátorságban addig nem vagyok,
A míg alatta fekete ruhádnak
Tündöklő pallos – a villám – ragyog.
Elhallgatott a csattogány, pacsirta
Nem nyitja dalra többé sziverét,
A felhő, a lég fekete vitéze
Nem mutogatja fényes fegyverét.
Csupán a szél, a kényur paripája
Tombol, üvölt... s a mint végig szalad
A messze puszták sivatag határin,
Magasan égbe rugja a havat.
Forrás: Hölgyfutár 17. sz. 1849. dec. 3. Bp.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése