Michelangelo Buonarroti: Csak én égek...

Csak én égek tovább, ha már kioltott

a földön minden sugarat a nap.

Mást gyönyör vár, rám fájdalom szakad,

s a földre rogyva sírok és jajongok.

(Ford.:Rónay György)

Michelangelo lelki problémája

Hol eltakart hegyeknek orma,

Sziklák ölén a völgybe szállva

Jöttem kőágyban hánykolódva

Zajgó panasszal a világra.

(Frey CXXV; Th. 100)*

Michelangelo, aki egyik költeménytöredékében boldognak mondja a lelket, mely eljutott oda, ahol az időnek nincs többé múlása (Beata l’alma ove non corre tempo, Frey LIX: Th. 75.), jól érezte azt is, hogy a művész alkotása fölött időnek és halálnak nincs hatalma. (I’ ’l so… c’ all opra il tempo e morte non tien fede, Frey CIX, 92; Th. 112.) Vágya és érzése nem csalt. Ő valóban eljutott oda, ahol megszűnik az idő. Az ő jelentősége nem ismer időt. Az időtlen nagyságok sorába emelkedett; mértéke csak önmagában rejlik. Megrázó szubjektivizmussal tele művészete oly magasságokba emel, honnan az emberi létet, annak küzdelmes heroizmusát és fájdalmas tragédiáját a maga egészében tekinthetjük át. Hatalmas hegyóriás, melynek ormai fölött egyaránt tombol a nap tiszta fényözöne s a villámterhes felhők vészes sötétsége.

Vulkanikus, titáni természet, kinek lelkében minden érzés emberfölötti méreteket öltött. Ezeknek az érzéseknek az emésztő tüze ég minden verssorában; ezeknek az érzéseknek a mázsás súlya nehezedik rá minden alkotására. Heves vérmérséklete és lobbanékonysága a végletekre praedestinálta. Folytonosan féktelen hevületek között hánykolódik. Egy-egy érzés egész valóját lángba borítja, fölperzseli. Maga vallja meg, hogy úgy tudott örülni és szenvedni, mint senki más: „… az én fájdalmamnál nagyobbat ember soha nem érzett,… viszont a gyönyörben nálamnál senki se volt és nem is lesz boldogabb.” (Frey XV; Th. 30.) Ez a fokozott idegérzékenység a nagy lelkek istenadománya, kik a lét legnagyobb mélységeit és magasságait járják. Az örömre és fájdalomra való fokozott fogékonyságban Goethe is a kegyelem tényét látta:

Alles geben die Götter ihrem Lieblinge ganz,

Die Freuden die unendlichen, die Schmerzen die unendlichen ganz.

Michelangelo lelkében azonban az öröm csak ritkán tért be. Annál sűrűbben keresték föl a szenvedések. Vergődve mindjobban alámerül a fájdalomban. Midőn 1564. júniusában Firenze legnagyobb fiát fejedelmeket megillető gyászpompával nyugalomra helyezte, a San Lorenzo templomát betöltő sokaságban aligha sejtette valaki, hogy a félelmes, isteni mester, aki bölcsejében az örömmel is jegyet váltott, tengernyi fájdalmat és keserűséget vitt magával a sírba. A II. Gyula pápa síremlékének félben maradt Rabszolgáin még érezzük a viharzó víziók ihletében égő lélek vad mámorát, utolsó alkotásain ellenben mintha minden vésőcsapása már csak megtört lelke fájdalmát tetézné. (Krisztus sírbatétele, Firenze, Dóm és Palestrina; Pieta, Róma, Palazzo Rondanini.) Már 1520 táján megrázó sorokban panaszolja el mostoha végzetét:

Midőn már rég kihúnyt a napvilág,

Én egymagam izzón égek tovább;

Elnyujtózom s hol más kéjjel pihen,

Nekem nem jut csak könny és gyötrelem.

(Frey XXII; Th. 51.)

Ez idő tájt még megkísérli, hogy olykor baráti körben lerázza magáról „búskomor őrületét”. Később azonban, mikor lelki gyötrődését testi kínok is fokozták, az örömet már annyira idegennek érezte, hogy szinte kerülte. Kerülte az embereket, akik között lelke tüzet foghat. Félt minden új szenvedély kárhozatától. Non mi voglio rallegrare (Nem akarok felvidulni), - írja 1540-ben Sebastiano del Piombónak.

Michelangelo Buonarroti (1475-1564): Benned látom s így hívom magamat…

Benned látom s így hívom magamat,

távolról, őshazám, az ég felé fel;

s csalétked úgy vonz hozzád fűszerével,

mint horogzsinór húzza a halat.

S mert szív, felezve, alig-alig élhet,

én egész szívem átadtam neked;

így maradok, mint ismersz, egyre csonkább.

S mert ami méltóbb, arra tör a lélek,

létem parancsa, hogy szeresselek:

száraz ág vagyok, de te lángoló ág.

Ford.:  Rónay György

Forrás: Michelangelo Buonarroti versei – Rónay György fordítása – Magyar Helikon 1959.

Michelangelo Buonarroti (1475-1564): Jobb volna már meghalnom mihamar…

Jobb volna már meghalnom mihamar,

mintsem óránkint száz halált kiállnom,

mert nem szivem kell neki, de halálom!

Jaj, mily keservesen

érzi szivem, amikor fölidézi,

hogy a szerelmet szerelme nem érzi!

Túl ezt hogy élhetem?

S azt mondja, hogy elmerítsen a kínban:

magát sem szereti; s úgy látszik, igy van.

De hogy remélhetem, hogy végre megszán,

ha magát sem szereti? Ó de nagy kár!

Nekem így hát csak a halál marad már?

Ford.: Rónay György

Forrás: Michelangelo Buonarroti versei – Rónay György fordítása – Magyar Helikon 1959.

Michelangelo Buonarroti (1475-1564): Hogy merném elviselni…

Hogy merném elviselni

az életet tetőled messze-távol,

ha nem bátorítasz a búcsuzáskor?

Sóhajom és könnyem és zokogásom,

amellyel bús szivem kisérte lépted,

Madonnám, nyíltan megmutatta néked

mártíromságom, közelgő halálom.

De ha hűségem elfelejtenéd

valaha is, akármily messze légy bár,

nálad hagyom, kínom emlékeképp,

zálogul szívemet, úgysem enyém már.

Ford.: Rónay György

Forrás: Michelangelo Buonarroti versei – Rónay György fordítása – Magyar Helikon 1959.

Michelangelo Buonarroti (1475-1564): A kelyheket pajzzsá s karddá verik…

A kelyheket pajzzsá s karddá verik,

Krisztus vérét zsibvásáron fecsérlik,

tövise lándzsa lesz, keresztje vért itt,

hogy türelmet csak Krisztus nem veszít.

Jobb, ha e tájon meg se jelenik:

vére felszöknék a csillagos égig,

mert Tómában már bőrét is kimérik,

s mindennek, ami jó, útját szegik.

Ha kincset vesztegetni volna kedvem,

mert munkám itt elvették, a palástos

úgy tenne velem, mint a mór Medúza.

De ha a szegénység kedves a mennyben,

mi lesz sorsunk jutalma, ha az átkos

másik jel üdvünk hitét összezúzza?

Ford.: Rónay György

Forrás: Michelangelo Buonarroti versei – Rónay György fordítása – Magyar Helikon 1959.

Michelangelo Buonarroti (1475-1564): Mint a macskáknak a lombard vidéken…

Mint a macskáknak a lombardvidéken

a rossz víztől, s másutt is, meglehet,

golyvám nőtt sok-sok kínom közepett,

s állam már a hasamig ér le éppen.

Tarkóm púpos lett, szakállam sötéten

égnek mered, a mellem beesett,

mint hárpiáké; csöpög az ecset,

s levétől kész mozaik már a képem.

A két vesém a gyomromba nyomult,

ellensúlyuk meg horgas üllepem lett,

s ide-oda topogok, mint a vak.

Elől bőröm egész feszesre nyúlt,

hátul a hajlongástól megtüremlett,

s mint íjat, feszítem ki magamat.

Ezért oly balgatag

az elmémben megfogamzó ítélet:

a ferde cső golyója félretéved.

Giovanni, jöjj, te védd meg

hírnevemet, s képemet, mely halott:

rossz hely ez itt, és festő sem vagyok.

Ford.: Rónay György

Forrás: Michelangelo Buonarroti versei – Rónay György fordítása – Magyar Helikon 1959.

Michelangelo Buonarroti (1475-1564): Mily vidáman simul arany hajára…

Mily vidáman simul arany hajára

a virágok szépen fonott füzére!

Hajlik egyik szál a másik elébe,

elsőnek adni csókot homlokára.

Egész álló nap boldog a ruhája,

mely szorosan rásimul kebelére,

s boldogan csillan aranyszőttes éke,

ha nyakát s arcát illetni találja.

De még boldogabb az aranyfonásos

szalag, mely keblét fogja könnyen át,

leszorítja, szelíden rátapad;

öve meg mintha így szólna magához:

„Bár ölelném örökre derekát!”

S az én karomnak semmi nem marad?

Ford.: Rónay György

Forrás: Michelangelo Buonarroti versei – Rónay György fordítása – Magyar Helikon 1959.

Michelangelo Buonarroti (1475-1564): Nem vagyok magamé már!...

Nem vagyok magamé már! Hogy lehet,

egek, egek, egek!

Ki forgatta ki formám,

s ki van közelebb hozzám,

ki jobban enyém, mint én lehetek?

Egek, egek, egek!

Ki sebzi meg szivem

mégcsak hozzám se érve?

Szivembe, Szerelem,

szememen át mi lép be,

s mi az, mi benne nőttön nőni látszik,

s el is árasztja végre?

Ford.: Rónay György

Forrás: Michelangelo Buonarroti versei – Rónay György fordítása – Magyar Helikon 1959.

Michelangelo Buonarroti (1475-1564): Ki az, aki tehozzád kényszerít…

Ki az, aki tehozzád kényszerít,

ó jaj, ó jaj, ó jaj!

Raboddá kötöztél, szabad vagyok bár.

Ha lánc nélkül leláncolsz valakit,

s kar és kéz nélkül fogságodba fogtál,

mi véd meg, ha arcod is rámragyog már?

Ford.: Rónay György

Forrás: Michelangelo Buonarroti versei – Rónay György fordítása – Magyar Helikon 1959.

Michelangelo Buonarroti (1475-1564): Uram, ha régi közmondás igaz, hát…

Uram, ha régi közmondás igaz, hát

ez igaz: akik tudnak, nem akarnak.

Hitelt adtál meséknek és szavaknak,

s a hazugság nyerte tőled jutalmát.

Vagyok s voltam hűséges régi szolgád,

Neked adtam magam, mint fény a napnak;

de vesztett időm nem bánt s nem zavarhat:

semmire tartod munkám fáradalmát.

Azt hittem, nagyságod fog fölemelni,

s az igaz mérték és kardod hatalma

szól értem, nem a visszhang nyelvelése.

De maga az ég vet meg valamennyi

földre hívott erényt, ha azt akarja,

hogy gyümölcsét száraz fától remélje.

Ford.: Rónay György

Forrás: Michelangelo Buonarroti versei – Rónay György fordítása – Magyar Helikon 1959.

Michelangelo Buonarroti (1475-1564): Vidám s boldog voltam…

Vidám s boldog voltam, míg kedvre-kényre

le tudtam győzni minden bajod-átkod.

Most fáradtan, gyakran zokogva járok,

akaratom ellen, s tudom, mit érsz te!

S ha ártó nyilad hasztalan lövése

szivem céljába nem talált s nem ártott:

most e szép szemmel könnyű bosszut állnod

rajtam – halálos minden tőrdöfése.

A madárkát hány háló és hurok

közt óvja a balsors sok éven át, míg

végül halála csak annál keményebb!

A szerelem, látjátok, asszonyok,

engem is csak azért kimélt sokáig,

hogy, mint látom, kínosabb véget érjek.

Ford.: Rónay György

Forrás: Michelangelo Buonarroti versei – Rónay György fordítása – Magyar Helikon 1959.

Rónay György: Michelangelo, a költő

Michelangelo (Daniele da Volterra  /1509-1566/ rajza

forrás: wikipedia.org

Különös, vad magányos ember volt.

Firenzei polgárok állnak egy utcasarkon, Dante egy helyén vitatkoznak. Arra sétál a szép, ápolt, finom, udvarias Leonardo; odahívják, fölvilágosítást kérnek tőle. Egy bozontos, viharos arcú fiatalember vág át a téren; Leonardo rámutat: „Majd Michelangelo megmagyarázta nektek ezt a szakaszt.” Mert tudják, hogy ez az ifjú nemcsak nagyszerű szobrász, hanem Dante mély ismerője is.

De Michelangelo azt hiszi, gúnyolódnak vele. Fölkapja fejét, sértő gorombaságot vág oda. Ilyesmit: Magyarázd meg te magad; te, aki megtervezted ugyan Francesco Sforza lovasszobrát, de ahhoz, hogy ki is öntsd, már nem volt erőd! „Azzal hátat fordított és folytatta útját – írja a kortárs szemtanú. – Leonardo ott maradt, s elpirult. Michelangelo azonban nem érte be ennyivel; izzott benne a vágy, hogy megsebezze Leonardót. Visszakiabált: És azok a hülye milánóiak még azt képzelték rólad, véghez tudsz vinni ekkora munkát!”

Egész életében ilyen volt. Még a pápák is féltek tőle, akiket szolgált.

Kortársai különcnek tartották, emberkerülőnek, barátságtalannak. Örök félreértés ez a nagy munkás lángelme meg a világ közt. Ő maga magyarázta meg ezt a legszebben a San Silvestro sekrestyéjében Vittoria Colonna társaságának. Francesco da Hollanda, a portugál festő így jegyezte föl szavait:

„Sokan rengeteg hazugságot terjesztenek, s azt mondják, a neves festők különös lények, zárkózottak és szűkszavúak; holott azok is csak olyanok, mint a többi ember… Mert egyáltalán nincs igazuk azoknak a hiú henyéknek, akik egy munkás és elfoglalt művésztől azt várnák, hogy unalmukban szórakoztassa őket, holott oly kevés ideje van rá az életben, hogy igazán jól megvalósítsa, ami a rendeltetése… A valódi festők nem gőgből hozzáférhetetlenek, hanem azért, mert nagyon kevés embert találnak, aki értene a festészethez, és mert nem hagyják, hogy a henyék fecsegései magas töprengéseikben megzavarják és a köznapi dolgok közé vonják le őket… Én jobban szolgálom a pápát, ha nem megyek hozzá minduntalan, valahányszor hív, hacsak nem kívánja is mondom neki: Michelangelo így több hasznára van, mintha egész álló nap ott ácsorogna előtte, ahogyan mások teszik.”