Hol eltakart hegyeknek orma,
Sziklák ölén a völgybe szállva
Jöttem kőágyban hánykolódva
Zajgó panasszal a világra.
(Frey CXXV; Th. 100)*
Michelangelo,
aki egyik költeménytöredékében boldognak mondja a lelket, mely eljutott oda,
ahol az időnek nincs többé múlása (Beata l’alma ove non corre tempo, Frey LIX:
Th. 75.), jól érezte azt is, hogy a művész alkotása fölött időnek és halálnak
nincs hatalma. (I’ ’l so… c’ all opra il tempo e morte non tien fede, Frey CIX,
92; Th. 112.) Vágya és érzése nem csalt. Ő valóban eljutott oda, ahol megszűnik
az idő. Az ő jelentősége nem ismer időt. Az időtlen nagyságok sorába
emelkedett; mértéke csak önmagában rejlik. Megrázó szubjektivizmussal tele
művészete oly magasságokba emel, honnan az emberi létet, annak küzdelmes
heroizmusát és fájdalmas tragédiáját a maga egészében tekinthetjük át. Hatalmas
hegyóriás, melynek ormai fölött egyaránt tombol a nap tiszta fényözöne s a
villámterhes felhők vészes sötétsége.
Vulkanikus,
titáni természet, kinek lelkében minden érzés emberfölötti méreteket öltött.
Ezeknek az érzéseknek az emésztő tüze ég minden verssorában; ezeknek az
érzéseknek a mázsás súlya nehezedik rá minden alkotására. Heves vérmérséklete
és lobbanékonysága a végletekre praedestinálta. Folytonosan féktelen hevületek
között hánykolódik. Egy-egy érzés egész valóját lángba borítja, fölperzseli.
Maga vallja meg, hogy úgy tudott örülni
és szenvedni, mint senki más: „… az én fájdalmamnál nagyobbat ember soha
nem érzett,… viszont a gyönyörben nálamnál senki se volt és nem is lesz
boldogabb.” (Frey XV; Th. 30.) Ez a fokozott idegérzékenység a nagy lelkek
istenadománya, kik a lét legnagyobb mélységeit és magasságait járják. Az örömre
és fájdalomra való fokozott fogékonyságban Goethe is a kegyelem tényét látta:
Alles geben die Götter ihrem Lieblinge ganz,
Die Freuden die unendlichen, die Schmerzen die unendlichen
ganz.
Michelangelo
lelkében azonban az öröm csak ritkán tért be. Annál sűrűbben keresték föl a
szenvedések. Vergődve mindjobban alámerül a fájdalomban. Midőn 1564. júniusában
Firenze legnagyobb fiát fejedelmeket megillető gyászpompával nyugalomra
helyezte, a San Lorenzo templomát betöltő sokaságban aligha sejtette valaki,
hogy a félelmes, isteni mester, aki bölcsejében az örömmel is jegyet váltott,
tengernyi fájdalmat és keserűséget vitt magával a sírba. A II. Gyula pápa síremlékének
félben maradt Rabszolgáin még érezzük a viharzó víziók ihletében égő lélek vad
mámorát, utolsó alkotásain ellenben mintha minden vésőcsapása már csak megtört
lelke fájdalmát tetézné. (Krisztus sírbatétele, Firenze, Dóm és Palestrina;
Pieta, Róma, Palazzo Rondanini.) Már 1520 táján megrázó sorokban panaszolja el
mostoha végzetét:
Midőn már rég kihúnyt a napvilág,
Én egymagam izzón égek tovább;
Elnyujtózom s hol más kéjjel pihen,
Nekem nem jut csak könny és gyötrelem.
(Frey XXII; Th. 51.)
Ez idő tájt
még megkísérli, hogy olykor baráti körben lerázza magáról „búskomor őrületét”.
Később azonban, mikor lelki gyötrődését testi kínok is fokozták, az örömet már
annyira idegennek érezte, hogy szinte kerülte. Kerülte az embereket, akik
között lelke tüzet foghat. Félt minden új szenvedély kárhozatától. Non mi
voglio rallegrare (Nem akarok felvidulni), - írja 1540-ben Sebastiano del
Piombónak.
Az,
aki mint Michelangelo határtalan szubjektivizmusán át látja a világot,
szükségképpen mindig elhagyottnak érzi magát. Az ilyen ember a magányra
született. Chi é solo in ogni cosa, in cosa alcuna non puo aver compagni.
(Michelangelo levele Tommaso Cavallierihez.) Azt a költeményt, melyben
aggkorának rideg magányát és testet, lelket felőrlő gyötrelmeit rajzolja,
valósággal szíve vérével írta. „Mint a fa bele kérgébe zárva, úgy élek egyedül,
szegényesen, lombikba száműzött szellemhez hasonlóan. Szobám sötét és
elhagyott, mint a sír, a léleknek nincs röpte benne, csak a pókok szövik itt
buzgón hálójukat. A sok fáradságtól bénultan, megrepedve s darabokra törve
tengődöm s a kocsma, melynek számlájára élek: a halál.” Hangját a fogoly darázs
zümmögéséhez, alakját bőrtömlőhöz, fogait tört billentyűkhöz, ruházatát
madárijesztőhöz hasonlítja. Egyik fülében pók költött; a másikban tücsök
cirpelt az egész éjszakán keresztül. Hurutja hörgésétől nem tud aludni. „Ily
végre juttatott a magasztalt művészet, mely egykor híressé tett; szegén
aggastyán s mások szolgájaként megyek tönkre, ha nem segít gyorsan a halál.”
(Frey LXXXI; Th. 18.) Akit a dermesztő vigasztalanság és sivár pesszimizmus így
hatalmába kerített, annál ezer öröm se érhetett föl többé egyetlen fájdalommal,
(Mille piacer non vaglion un tormento Frey LXXXIV; Th. 15.) annak hovatovább a
búskomorság lesz egyetlen kedvtelése. (Frey LXXXI; Th. 18.) A mardosó keserűség
és önvád, mint a növekvő alkonyi árnyék, egyre sötétebbre festi költészetét,
hogy azután lassanként fölengedve az isteni szeretet megváltó erejében való
hitnek, a csöndes megadásnak adjon helyet. Az „ellenséges sorssal” vívott
heroikus, reménytelen küzdelemben kifáradva, az önismeret töviseivel meggyötört
szívében, „évek súlyától görnyedve, bűnökkel s megrögzött rossz szokásokkal
megrakottan” megváltást és enyhülést csak Isten segítő kezétől remél, „mely
vezérel és tévúttól megóv” (Frey CLV; Th. 25.). Az erkölcsi tisztulás és
nemesedés útja Michelangelonál is Aischylos tanításának megfelelőleg a fájdalom
völgyén vezetett keresztül. (Agamemnon 176. és 253. sor.) Az emberi test pogány
imádójának lelkében egész világoknak kellett összeomlani, hogy lerázván mi
benne földi, megtalálja az isteni kegyelem, a másvilág útját. „Ha e kegyelem a
kiválasztottak nemes vágyát nem emeli föl az örök szépség felé,m ily nyomorúság
akkor az emberi élet!” (Th. 240.) A Pieta (Róma, Palazzo Rondanini), melyen
élte utolsó napjaiban dolgozott, töredelmes vallomás. a heroikus testre és
akaratra épített földi küzdelem teljes jogfeladása. Az alakok, mint lebegő
dantei árnyak, a szenvedéstől szinte átszellemülten merülnek föl előttünk.
Ugyanennek
a hívságos, földi léttől elforduló, vallásos hangulatnak a tükrözője egyik
legszebb, 1554-ből való szonett:
Viharzó tengeren kicsiny sajkán
Hányódó éltem már a révbe ért,
Hol vár reánk a nagy leszámolás
S leméretnek mind jó s rossz tetteink.
Most látom csak mily őrült játékot
Űzött velem a csalfa képzelet,
Hogy bálvánnyá emelte a művészetet
S a vágyat, mely nem hoz csak szenvedést.
A szép, bohó szerelmi álmokból
Mi lesz? Kettős halál közelg felém:
Az egyik már itt van, a másik fenyeget.
Hiába festek, faragok, nincs enyhülés.
Lelkem az isteni szeretet
Keresi már csupán, mely a keresztről
Részvéttel tárja karjai felénk.
(Frey CXLVII; Th. 244.)
Az
a búskomorság, mely Michelangelo lelkén mindjobban elhatalmasodott, mely ott
kísért eruptiv lelke minden megnyilatkozásában, hozzá tartozik a lángelmék
általános psychologiájához. A kiválasztottak fölemelőn szomorú végzete, hogy a
lét ezernyi ellentmondását és tökéletlenségét
mélyebben érzik, hogy a lét minden keserve, mint villám a tóba, lelkükbe csap.
Fölzaklatott valójukat szüntelen mardossa az önvád; delejes sejtelmek és ideges
látások kísértik. Átfogó világszemléletre teremtve a mindennapi lét, sokszor
életbe vágó részletkérdéseivel szemben rendesen gyerekes tehetetlenséget
tanúsítanak, ami csak növeli szenvedéseiket. Mindez Michelangelora is áll. De a
keserűségnek és a sötéten látásnak azt a mértékét, mely mint szú a tölgyet,
lelkét át meg átmarta, ezek az okok egymagukban még nem magyarázzák meg. Az ő
élete a legegyénibb emberélet, az ő tragédiája a legegyénibb tragédia. Aki
ennek az okait fürkészi, annak az egyéni lélekalkat szövevényes járatú
mélységeibe kell leszállania. El kell mélyedni költészetébe, mely úgyszólván
egész életét végigkíséri s melyben gondolatai és érzései mázsás terhét
igyekszik lehengergetni lelkéről. Határtalan szubjektivizmusa azonban nemcsak
költeményeiben robbant ki, hanem művészi alkotásaira is ráverte a maga
fájdalmas bélyegét. Vívódó lelkének minden dacát és gyötrelmét, heroikus,
reménytelen akarását, utóbb pedig megváltást remélő, akarattalan összeomlását
belétördeli és belévési Carrara kemény márványtömbjeibe, melyekben, mint
Beethoven szimfóniáiban az ő általános emberi magasságokba emelt, örök érvényű
fogalmazásba öntött szenvedését és tragédiáját az egész emberiség tragédiájának
érezzük. És ebben az érzésben rejlik az alkotások nyújtotta művészi élmény
katarzisa.
Michelangelo
külső sorsa is már sajátságos, fájdalmas ellentmondások sorozata. A gondviselés
kegye ritka hosszú élettel ajándékozta meg s titáni terveit a Sixtus kápolna
mennyezetképeinek kivételével mégsem valósíthatta meg. A San Lorenzo homlokzata,
II. Gyula pápa síremléke, a Medici sírkápolna! Mennyi összeomlott büszke álom!
Ami ránk maradt, csak szomorú rom, fájdalmas töredék. Isteni hivatása tudatában
egész életében szobrásznak vallotta magát. Az ecsethez csak keletlenül nyúlt s
egyetlen befejezett nagy műve mégis festői alkotás. „Nem nekem való ez a hely,
nem vagyok festő. Görbült cső módjára görnyedek itt s görbe csőből nem szökik
magasra vízsugár”, - panaszolja, midőn a Sixtus-kápolnában dolgozik. (Frey IX;
Th. 12.) Miként Dante, ő is rajongva szerette Firenzét s halhatatlanságának
legnagyobbszerű és legteljesebb zálogát mégis Róma őrzi. Csodával határos
képzelet és teremtő erő lobogott lelkében s 86 esztendőre nyúlott életét mégis
a kínzó eredménytelenség tudatával kellett lezárnia.
E
fájdalmas eredménytelenség magyarázatát a modern kutatás rendesen a mester
kedvezőtlen külső életkörülményeiben keresi s a sok félbemaradt munkáért a
felelősséget egyszerűen a mostoha sorsra, a megbízók önkényére hárítja át. Maga
Michelangelo is költeményeiben nem egyszer siratja kegyetlen végzetét,
kérlelhetetlen, alattomos sorsát, „mely örömeink örök ellensége s ezer átokkal
zavarja meg gyönyöreinket”. (Mia dura sorte, mia fortuna avversa, Frey CIX, 38;
ÁTh. 142; aspo giogo Frey CIX, 54; Th. 147; la fortun’ aspra e ria nemica a
piacer’ nostri, con mille oltraggi offende ’l mie goire, Frey CIX, 44; Th.
218.) De nehéz magányában az önismeret kálváriáját járva azt is mind
világosabban érezte, hogy kegyetlen sorsának önmaga volt a magvetője.
Herakleitos tételének
megrendítő
igazsága Michelangelón is beteljesedett. Dacolt mindennel és mindenkivel, csak
önmagát nem tudta legyőzni s ez lett az ő tragédiája. Teljes joggal írhatta
neki Sebastiano del Piombo: Nincs nagyobb ellenséged önmagadnál. Lelki
diagnosztikáját tömör pár sorban maga adja meg egyik költeményében: „Mi bennem
jó, az ég adománya, ami gonosz, az enyém, a szilaj akaraté, melyet fékezni nem
tudok. Szabadságom rabsággá, halandó részem bálványommá tettem. Ó boldogtalan
állapot! Minő nyomorúságra, mily életre születtem!” (Frey XXV; Th. 231.) És
tényleg ez a szilaj akarat és fékezhetetlen szenvedély lett forrása minden
szenvedésének és balvégzetének.
Alkotóerejét
is ez a nagy szenvedély fűtötte és aknázta alá. Emberfölötti erőfeszítések,
káprázatos kitörések után hosszú időre összeroppan s a tűz csak belsejét
emészti. Az ihlet szárnyaló dagályát az összeomlás hosszú apálya követte. A
Sixtus-kápolna mennyezetét lázas gyorsasággal, teljesen egyedül alig négy
esztendő alatt befejezi. A következő 22 év (1512-1534) leforgása alatt, mely
elég lett volna arra, hogy hatalmas terveit a San Lorenzo homlokzatát s II.
Gyula síremlékét a szerződésben vállalt időtartamnak megfelelőleg befejezze, a
félelmes hevület alábbhagy s mindössze nehány szoborral készül el. „Az emberi
lélek magas szárnyalása csak rövid ideig tart. Sokáig nem bírjuk ki ott fenn a
magasban. Fölrepülünk s ismét aláhullunk” – írja Pascal. Ez a gondolat, mint
fájdalmas vallomás Michelangelo költészetében is nemegyszer visszatér.
Nehéz és hosszú évek múlnak
Kutatva, küzdve s kínzón tépelődve
Míg végre felragyog a márványtömbbe
A műremek megváltó, tiszta képe.
Késő s rövidke lobbanás csak
Erőnk nem sejtett teljessége.
(Frey CIX. 50; Th. 121.)
Fegyelmet
és rendtartást nem ismerő, munkamegosztást nem tűrő lángelméje a legnagyobb
hatalommal, az idővel nem tudott elszámolni. Lelkében a tervek emberfölötti
arányokat öltöttek s a kivitelre mégis mindig egymaga vállalkozott, sőt az
előkészítés, az anyagbeszerzés és szállítás gondját sem volt hajlandó másokkal
megosztani, pedig erre a feladatra kevés ember volt nála alkalmatlanabb. Ezernyi
nehézség állja útját. Hosszú hónapok telnek el ingerült, tétlen várakozással.
Közben a megbízók türelmüket vesztve elfordulnak tőle s ő sértett önérzettel,
egész valójában megrendülve, balsejtelmektől űzve, riadt vad módjára menekült.
Mikor aztán évek múltával végre mégis munkához foghatna, csalódásokba
beléfáradt lelke már elvesztette régi feszítő erejét. A sebzett titán „únottan
és rablélekkel faragja az isteni szobrokat.” (Frey CXLIV; Th. 99.)
Az
embersors egész tragikuma benne sötétlik azokban a sorokban, melyekben az
akaratnak és tehetségnek ez a félistene az elveszett időről panaszkodik:
Ó jaj, óh jaj nekem, hogy megcsaltak
A siető napok és a tükör,
Mely annak, ki szemébe néz,
Tisztán megmondja a valót.
Úgy jár; mint én, ki egyre késik, tétováz,
Elszállt fölöttem észrevétlen az idő
S maholnap ősz fürtökkel ébredek.
A bánat itt már nem segít, zátonyra fut
A szándék e jó tanács: nyomomban a halál.
Magamnak ellenségeként
Hiába ontom minden könnyemet.
Nincsen nagyobb kár, mint az elveszett idő.
Óh jaj, multamra fájón gondolok,
Mert nem volt benne egyetlen napom,
Mely az enyém lett volna teljesen.
Megejtett sok remény és kába vágy:
Égő könnyek, szerelem, sóhajok,
Végigpróbáltam mind, jól ismerem.
Nincs érzés, mely új volna énnekem.
Messze az igazság,
Veszélyben sorvadok,
Mert egyre rövidebb időm marad,
De lenne bár hosszabb, nem fáradok belé:
Megyek bágyadtan és ah, nem tudom hová.
(Frey XLIX; Th. 52.)
1560
táján még élesebben és keserűbben szólal meg az önvád: „Lelkem megtelik
fájdalommal és szomorúsággal, ha gondolatom a múltba száll s számon kéri a
helyrehozhatatlanul elvesztegetett napokat.” (Frey CLVI; Th. 252.)
Mint
a Sixtus-kápolna Istene, Michelangelo is gyötrődő szenvedéllyel s a szinte
mindenható akarat félelmes gyorsaságával teremtett. Lázasan, látomásoktól
áthevült lélekkel esett neki a márványtömbnek, mely kemény, biztos
vésőcsapással nyomán vastag rétegekben pattogzott alá. Alkotó képzelete munka
közben a vésőcsapások ingerét követve mind jobban áttüzesedett, úgy hogy az
eredeti koncepció rendesen átalakulva és megtisztulva került ki a kemény kő
öléből. Maga nevezte a márványban való dolgozást a silány anyagból készült
agyagmintával szemben a szobrok második, igazi megszületésének. (Frey CXXXIV;
Th. 115.) Akinek kezében a munka így mindig teremtéssé magasztosult, az
emberfölötti tervei kivitelében is csak önerejére lehetett utalva. S a
magánynak ez a félelmes nagyszerűsége idővel mesterünkre mindjobban
ránehezedett. Midőn a márványban rejlő kincset már hatalmában érezte, a véső
nem egyszer kihullott kezéből. A befejezéshez hiányzott az erő és akarat. A
művészi munka lényegét mindenkor a tervezésben és a koncepcióban látta. A
részletek kidolgozása már kevésbé érdekelte. „Előbb tanulj meg tervezni s csak
azután keresd a befejezettséget!” – tanácsolja egy ízben Giovanni da
Bolognának. Jellemző, hogy az 1516-1520 között megkezdett Rabszolgaszobrok több
mint 40 esztendőn át, haláláig befejezetlenül hevertek műhelyében.
Michelangelo
minden alkotása az ő egyéni érzésvilágában gyökerezik. Lelki problémája
mindenkor művészetének is alapproblémája. Fölfogása szerint „a művészi alkotás
mindig összhangban áll alkotójával” (Con suo fattor l’opra consuona, Frey
CXXXI; Th. 107) s „a nyers kő senkihez sem hasonlít annyira, mint
kidolgozójához.” (Frey CIX, 53; Th. 11.) Nem tud mást faragni, mint a saját
fájdalmát. (Del resto non saprei altro sculpir che le mie afflitte nembra, Frey
CIX. 53; Th. 111.) Akinek teremtő ösztönét ennyire a szubjektív élmények
táplálták, az, ha az érzés, melyben az alkotás fogant, kihűlt, saját
koncepciójától is szükségképpen elidegenedett. „A virágzó, friss fiatalság nem
érezheti – írja egyik szonettjében – mennyire megváltozik az ízlés, a szeretet,
a vágy s a gondolat, ha ránk szakad az öregség. Amennyit veszítünk földiekben,
lelkünk annyival gazdagabb lesz.” (Frey CXLIV; Th. 124.) Ez az utolsó évek
hangulata, midőn a Pietákon az isteni fájdalom szinte testtelen álmait faragja
márványba. Az elaggott, fáradt mestert, aki a szépséget, mely az egészséges
elmét az égbe vonzza, nem az érzékiekben látja többé (Frey CXIV; Th. 101.), aki
az isteni szeretet útját a földi valóságtól eltávolodó víziókban, az
átszellemült testek akarattalan, fájdalmas összeomlásában keresi, az
emberfölötti testek félelmesen feszülő tömegmozgásában vívódó akarat heroikus
pátosza nem érdekelhette többé.
Michelangelo,
mikor így minden alkotásában saját lelki élményeit öntötte általános
örökérvényű formákba, merészen szembehelyezkedett az előző korszakok
természetmegfigyelésre fölépített objektív művészi felfogásának hagyományaival.
A objektív valósággal szembeszegezte a szubjektív érzés megrázó és megváltó
igazságát. A láncra vert akarat küzdelmének
azt az alanyi érzésből fakadó, félelmes pátoszát, mely Michelangelo Máté
apostolát és Rabszolgáit eltölti, sem a Qattrocento, sem az antik művészet nem
ismerte. A Laokoon vagy a Haldokló gallus tárgyszerűen indokolt fájdalmával
szemben Michelangelo alkotásainak tárgyszerűen indokolatlan, emberfölötti
fájdalmában mindenkor a mester vergődő lelkének keserűsége tör magának utat. A
Rondanini Pieta is ennek a megtört, kifáradt léleknek törékeny
valószerűtlenségével megrázó, víziószerű, utolsó vallomása. S éppen ez a
mindent átható szubjektivizmus az, ami által Michelangelo az egész újabb kori
művészetnek úttörője lett.
HEKLER
ANTAL
(* A közölt fordítások
a magam kísérletei. – Frey = Die Dichtungen des Michelagniolo Buonarotti,
herausgegeben von C. Frey; Th. = Thode: Michelangelos Gedichte)
Forrás: Napkelet 1923. 1. sz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése