Csak ennyi még, csak ennyi fáj:
egy halk leány, egy messzi táj,
egy régi, drága álom.
Egy séta ódon városon,
sok bús lámpája fároszom,
s utcáit sírva járom…
Mély-csönd-gubózta, kis szoba,
hová az Élet ostoba
khaosz-zaja nem ér be,
hol titkot-fejtő éjeken
röpülne síró énekem
föl a zord égi térbe.
Egyszer borulna ó reám
nevetve a Fény-Óceán:
az Ég, örök szerelmem!
Szomorúság korbácsa hajt,
- ismerjem meg a szent kacajt,
mielőtt el kell mennem…
Jó volna hű baráti kéz,
melódia (mely még igéz),
merengő, méla, csendes,
az Élettől kis irgalom,
az életért ki sírhalom,
- s aztán örökre csend lesz.
Forrás: Napkelet 1923. 1. sz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése