Tompa a Péchy-családnál Eperjesen. Baráti köre. Irányi
István, Kerényi Frigyes. Petőfi eperjesi látogatása. A három költő
szórakozásai. Költői versenyök; Irányi adatai; Tompa későbbi nyilatkozata.
Tompa és az eperjesi társadalom; nőismerősei. Eperjest elhagyja; Sárospatakon
időz. Berecz Károly adatai. A népregék és mondák kidolgozása. Tompa Lévay
Józsefhez fordul. A miskolci tanári állásra pályázik. Tompa Pestre költözik;
itteni fogadtatása. Betegsége; elkeseredése. A kórházban. A családi boldogság
utáni vágya. Első kötetének váratlan sikere. Várady Antal barátsága. A „tízek
társasága”. Petőfi szerepe. Vahot Imre kijátssza őket; a szövetség felbomlik.
Tompa elhagyja Pestet. Beje község meghívja papjának; vizsgálata. Tompa
világnézete nagy változáson esik át. Bejei
élete; lant és biblia. Petőfi hatása.
Tompa az 1844. évi szeptember elején
jut Eperjesre, mint Péchy Tamás István és Tamás nevű fiainak nevelője, mentora.
Az idősebb, István, elsőéves joghallgató, Tamás pedig másodéves köztanuló
(publicus). Tompa örömest és kedvvel foglalkozik növendékeivel, akiknek
önképzőköri működésökben is nagy segítségökre van. Péchy Tamás (1829-1897) szép
pályát fut meg mint közmunka- és közlekedésügyi miniszter s később sok évig a
képviselőház elnöke és a tiszai ág. ev. egyházkerület felügyelője, István pedig
mint közbecsülésben élt birtokos. Tompa tíz hónapot tölt Eperjesen jó
barátjának, Irányi Istvánnak, aki Irányi Dánielnek, a későbbi hírneves
ellenzéki politikusnak és pártelnöknek öccse volt, s Lukács Pálnak, a
Radvánszky fiúk nevelőjének társaságában. Irányi István szintén előkelő
családoknál (báró Soltész és gróf Szirmay) nevelősködik. Nem a megélhetés gondja,
hanem az önképzés, tapasztalatgyűjtés sarkalja. Törekvése sikert ér: eltanulja
a világfi műveltségét s tartózkodást mindentől, ami parlagias. Vele tart
különösen Nagy László, később törvényszéki bíró, s Eördögh Dániel.* (* Sárosmegyei Közlöny 1881. évf. 3. s köv.
számai) Az ő révükön ismerkedik meg Tompa Benczúr Józseffel és Vandrák
Andrással is, a kollégium fiatal tanáraival, mindenekelőtt pedig Kerényi
Frigyessel, aki már akkor ismert nevű költő. A régi német érzelmes lírikusokat
s az újabbakat, kivált Uhlandot és Geibelt utánozza, a magyar költők közül
pedig leginkább Bajzát és Vachott Sándort követi mindig érzelmes és mindig
szabatos külformájú dalaiban, jóllehet nyelvén mindvégig meglátszik, hogy nem
az anyatejjel szívta magába. Az eperjesi társadalom eléggé művelt már abban az
időben, noha még mindig idegenszerű, csak a vármegye tisztviselői körében
erősödik magyarrá, ami aztán lassankint a jobb
módú családokat mind meghódítja. Ily vagyonos német nyelvű családból
ered Kerényi. Családi neve Christman; de mint költő a Vidor Emil nevet
használta, többé-kevésbé egész egyéniségét is jellemezve költői álnevével.
Egyszerű, de mély érzelmű, gazdag kedélyű ifjú, akit első látásra megszeretnek
kortársai, s emellett erős magyar érzésű. Szívesen látja barátait magánál s
kifogyhatatlan vendéglátó szeretetreméltóságában. Ez időben Irányi Istvánnal él
benső barátságban; majd közéjük jut Tompa is, aki Kerényiék kertjében s
terebélyes diófáik alatt sok kedves, víg órát tölt meghitt baráti körben. Még
évek múlva is némi fájó örömmel említi, mennyire meghajigálták zöld dióval
egymást. Néha költői műveiket is elővették s el-elábrándoztak jövő életükről.
Kerényi örömest mutogatta barátainak a Kálvária-hegy lábánál zöldellő vén
hársfát, amelynek hűvös árnyékában fogadta először múzsája látogatásait. A
közeli fürdőkre, Czemetére és Havránra meg a savanyú vizű Borkútra is
kirándultak. Kerényi volt a baráti kör központja, akinek a pesti írók közt is
nem egy ismerőse akadt.
Kerényihez száll Petőfi is, midőn
1845 tavaszán a Pesti Divatlap szerkesztőségétől megválik s
Felső-Magyarországba indul. Tompa már
Bártfáról küldi hozzá költői levelét. Petőfi költői tárgyainak gazdagságával,
hangjának eredetiségével, egész szellemének újságával mélyen megragadja Tompát
s már a hozzá írt költői levelében nem egy helyen észrevehető a Petőfi
bordalainak hatása. A rokon költői lélek felbuzduló szeretetével hívja őt Tompa
magához:
Hozzon egyszer, jó
fiú, az Isten el,
Szívesen lát a
barátság, a kehely!
Jere hozzám „sárga
pitykés közlegény”:
Isten engem!
fővezérré teszlek én!
Petőfi tüzes válaszában, amelyet
meg-megszakít szelíd mélázása, ígéri is a látogatást s ígéretét április 4-ikén
váltja be. Pár nap híján egy hónapot tölt ekkor Petőfi Eperjesen Kerényi és
Tompa társaságában; kiöntik egymás szívébe ifjúságuk örömeit és küzdelmes múltjok
emlékeit. Ki gondolta volna, hogy e kis társaság két tagja oly kiváló szerepet
játszik a jövőben; hogy a 22 éves vándorszínész és utóbb segédszerkesztő három
év múlva hazánk első emberei közé emelkedjék s nála idősebb költőtársa
vigasztalja nemzetünket a sötét gyász napjaiban Petőfi eltűnése után? Ki
sejthette volna, hogy a szíves házigazda, ki csodálkozva hallgatta Petőfi sok
viszontagságát, s ki oly mély vonzalommal csüngött mindenen, ami magyar, itt
hagyja hazáját s az új világban lelki egyensúlyát elvesztve, oly tragikusan
fejezze be életét?... Most vigadnak, ábrándoznak. „Gondolhatni – mondja Tompa
az Erdei lak-hoz írott jegyzeteiben
-, hogy mulattunk! Ifjúság, kedv, ragyogó álmok, szabadság, költészet jártak velünk s mosolyogtak reánk.”
Petőfi is azt írja az Úti jegyzetek-ben,
hogy boldog órákat töltött Kerényivel és Tompával. Versenyre is kelnek Az erdei lak című költeményeikkel,
amelynek tárgyára Irányi István hívja fel barátai figyelmét.* (* Máriássy Béla: Tompa M. Eperjesen, az
Eperjesi Lapok 1903. évf. 45-50. sz. és Ferenczi Z. Petőfi életrajza, II. köt.
107-118. l. – Tompa jegyzetei Az erdei lakhoz, az 1885-iki kiadás I. köt. 342.
5. l. – Nagy S. id. tanulmánya.)
Egyszer kirándulásuk alkalmával a
vileczhegyi fürdő felé indultak, s útjuk a várostól délnyugatra, a Zsimni-patak
(Hideg-patak) nevű völgyben vezetett el. Itt e völgyben a Tarcza-patak
fahídjától néhány lépésre egy kis értől szegélyezett erdő széléhez közel állott
az erdei lak, gyümölcsfáktól környezve.
A szalmafödeles, sövénykerítésű házikónak alsó végén baromfiól, felső végé
pedig rozoga méhes volt látható, míg a sövénykerítés ajtaja előtt forrás
serkedezett. Menet a kirándulók ügyet sem vetettek az egyszerű kis házikóra, de
visszatérve Irányi István figyelmeztetésére megtekintették s a forrás vizéből
is ittak. S ha igaz, hogy Petőfi már azelőtt felvetette az eszmét – mint Tompa
mondja -, hogy ugyanazon tárgyról írjanak verset: most az erdei lak épp
alkalmas tárgynak kínálkozott.
Ez szerdai nap történt. Szombaton már
fel is olvasta a kész művet mind a három költő s elküldte a Pesti Divatlapnak, amelynek ugyanaz évi
július 17-iki számában meg is jelent a Tompa Mihálytól mindhármuk nevében írt
következő jegyzettel: „Eperjes mellett van egy erdei házacska. Ennek környékén
járván mind a hármas, elhatároztuk nem szorosan azt festeni le, csak körülbelül
olyanforma tájképet adni. K. P. T.”
E jegyzet s a mindenképp szavahihető
Irányi István adatai egyaránt bizonyítják, hogy e költői versenynek meghatározott
tárgya volt: a valóban meglevő erdei lak, jóllehet Tompa a maga költeményéhez
írott későbbi jegyzeteiben kereken tagadja ezt. „Egyszer – olvassuk e
jegyzetben – azt mondja Sándor: fiúk, írjunk valami verset együtt, ugyanazon
tárgyról szóló verset, mely találkozásunk emlékeül maradjon. Elfogadtuk,
meghatározván, hogy a tárgy az erdei lak
leend. Ez a szobában történt. Határozottan ki volt mondva, hogy a költemény festő-leíró lesz. Semmi reflexió. Csak
magam maradtam hű a tervhez. Petőfi versét így kezdi: „Mint a szív az első
szerelemnek titkát: Rejti e kis kunyhót bércek koszorúja.” Sokat beszéltek akkor
erről a hírlapok s későbben magam hallottam ifjabb eperjesi lakosoktól,
olvastam helyleírók, átutazók kinyomtatott útibjegyzeteiből, hogy látták a mi erdei lakunkat, mulattak
körülte s emlegették a három versenyző költőt. Sőt pár évvel ezelőtt azt írta
egyik eperjesi barátom, hogy a lakot díszítik, készüljek, mert ünnepély lesz
benne, mihelyst a tavasz eljön s én, mint a háromnak megmaradt egyike, leendek
az ünnep hőse.”
„Íme – folytatja Tompa – a soha nem
létezőből miként csinált a képzelet létezőt, mert hiszen mi semmi kunyhót nem láttunk, képzeletbeli volt minden; de azért
most is mutogatják Eperjes bércei között az általunk megénekelt kunyhót.
Mosolyogtam, de nem nyilatkoztam, valóságos barbarismus is lett volna lerontani
a közvélemény illúzióját, költészetét.”
Tompának e sorai sok hozzászólásra
adtak alkalmat, de igen kevéssébingatták meg azt a régi véleményt, hogy valóban
meglevő s közakarattal kitűzött és közösen szemlélt tárgy ihlette mind a három
költőt. Tompa emlékezete évek múlva e tekintetben könnyen elhomályosodhatott s
úgy az akkor írt s idézett jegyzete, mint Irányi tanúbizonysága s maguk a
versenyművek egyaránt ellentmondanak neki. Különben is – mint Nagy Sándor
érdekesen fejtegeti – Tompa igen keveset adott a történeti hűségre. Az eperjesi
Széchenyi-kör is a régi helyes véleményt fogadta el s a Vilecz- (ma Szent
László-)hegynek az egykori erdei lak tőszomszédságában levő kiszögellésénél
oszloppal jelölte meg 1884-ben a három költő versenytárgyát.
Még ha nem kötötték is ki, hogy az
Irányi megjelölte erdei lakról varrjanak hímet, önkéntelenül is az lebegett
előttük. A versenyben Petőfi győzött, de Tompa műve is igen sikerült s jellemző
reá. Petőfi érzelembe olvasztja fel tárgyát; amaz a szabadság eszméjét látja az
erdei lak népében megtestesítve, emez a világ zajától való távolság csendes
boldogságát, amaz a lelkében forrongó eszmékből merít, emez a nagy természet
változásaiban rejlő értelmet olvassa ki tárgyából.
Azonban e költői verseny még más
tekintetből is érdekes és jellemző a két költő barátságára. Mindjárt első
együttlétük alkalmával versenyre kelnek,
mintha csak sejtenék, hogy később mind többet fognak vitatkozni egymással s a
vita hevében egyik kis, másik is megfeledkezik magáról, amiből összezördülésük
gyakorivá lesz. De most még Petőfi sem oly kíméletlen, Tompa is
engedékenyebb és sokkal inkább elfoglalja szívüket új barátságuk, semhogy
hidegen vizsgálnák egymás műveit. Pár évig leveleznek is egymással, s
barátságuk úgy ebből, mint a későbbi személyes együttlétből új táplálékot
nyer. Tompa egyik legszebb művében állít maradandó emléket ez együtt töltött
szép napoknak:
Hajh, minő percz
volt az, amidőn mi hárman
Legelőször jöttünk
össze váratlanul…
Csak néztünk
egymásra boldog némaságban,
Míg három ifjú szív
híven egymásra hull…
S mint a fenyő,
melyet ér az ég villáma:
Nagy érzéstől
borult lelkünk fényes lángba!
Petőfin kívül, míg Tompa ott időzött,
megfordult Eperjesen Szemere Miklós és Pákh Albert is. Pákh-kal rkör Tompa
sírig tartó barátságot.
Részt vesz Tompa az eperjesi Magyar Társaság működésében is. A
társaság t. i. felkéri mint ismert nevű költőt szavalásra. Tompa enged a
kérésnek s Garay Kont-ját szavalja el, amivel „az egész társaságnak örömet és
közkedvességet szerzett.” E társaságnak ötven tagja volt s Vandrák András
elnöklete alatt működött, akiről – írja Tompa – „bízvást el lehet mondani, hogy
az eperjesi kollégiumban a nemzeti
nyelvnek egyetlen támasza s talpköve”. A június 22-ikén tartott ünnepélyről
nagyon dicsérőleg nyilatkozik Tompa. Természetesnek találja, hogy a műsor
nagyrészt versből telt ki, de azért a komoly elemet ügyesen tudták humorral
vegyíteni. azonban helyteleníti, hogy néhány tehetséges ifjú egészen félrevonta
magát a közreműködéstől. Megrója azt is, hogy a meghívón e döcögős két sort
kellett olvasnia:
Ma holnap a magyar
szó
les mindenfelé
virágzó!
Az ünnepélyes teljes sikeréből csak a
zene hiányzott, enélkül Tompa szerint igazi művészi ünnepélyt rendezni nem is
lehet.
Tompának e tudósításában van egy pár
sor, amelyben – a mai szokástól elütőleg – alanyi érzése is kifejezést nyer.
Fentebb érintett észrevételei után ugyanis ezeket írja: „Kedves ifjú barátim!
engedjetek meg, hogy észrevételeim itt-ott sántítanak, mert – négyszemközt
legyen mondva – figyelmem egy részét egy gyönyörű leányka rabolta el, neve: T.
Tóni. Komolyan érzelgés nélkül legyen mondva! bámulatra ragadt az imádandó örök
Mesternek e remekműve”. Tomka Antónia a szerelemnek egy tünékeny szikráját
lobbantotta szívébe, de minden hatás nélkül. Rajta kívül még Stiller Marika
érdekelte. A következő években ismételve emlegeti mind a kettőt. „Hát a
gyönyörű gyermek Marika s a viruló hajadon, Tónika, hogy vannak? – kérdi
Irányitól, 1846. szept. 26-ikán írt levelében. – Boldog vagy, ki körülöttük forgolódhatol.” Az 1847. június 6-iki
levelében pedig újra szóba hozza Stiller Marikát: „Barátom, ha már csakugyan a
házasság szent jármát nyakadba akasztod: Mari, Mari!! én is őt szeretném neked
s ha neked nem kellene, nekem; de ez utóbbi persze bolond gondolat.”
Futólagos nőismeretségei diákos
szórakozásait mintegy megszépítették, de múzsája ihletetlen maradt. Egy ottani
pékmester leánya, Krisztiáni mari is magára vonta figyelmét, akit később
Rozsnyai nevű barátja vett nőül. A leány néha-néha a pékboltban volt s az ő
kedvéért Tompa maga is örömmel ment süteményt venni. Legalább erre mutatnak
későbbi sorai: „A zsemlyés-féle lány és Rozsnyai kollégám között keletkezendő
házasság ellen semmi kifogásom nincs, mivel mostanában (már t. i. Bején)
falusiasan csak kenyérrel, jó parasztkenyérrel és nem zsemlyével élek. Hjah!
változik az ízlés.”* (* Máriássy id.
cikke, S. Szabó S. id. m. 16. l.; - Tompa tudósítása a pesti Divatlap 1845.
évf. II. 606. l. – Berecz Károly Úti tárczája az Életképek 1846. évf. 18.
(márc. 28-iki) számában)
Kisebb-nagyobb kirándulásokat innen
is szeret tenni: ősszel a Péchy-családnak ősi fészkébe, Péchújfalvára, hol az
Oltárkő regéjének tárgyát szerzi, tavasszal pedig Toporcára, Irányi István
szüleihez tesz látogatást s ez alkalommal jegyzi le magának a Cservena Hóra,
Hegyeskő, Márta könnye, Szepesváraljai leány, stb. tárgyát.* (* Máriássy id. cikke és Lévayhoz írt két első,
kelet nélküli levele az id. helyen.)
1845. jún. 25-ikén hagyja el Tompa
Eperjest. Több barátját meglátogatja, mert még nem határozza el, mihez kezdjen.
Előbb Szemere Miklóst keresi fel Kerényivel együtt Lasztóczon, ahonnan
Sárospatakra rándul, hogy a Szépműegylet
közvizsgálati ünnepélyén jelen lehessen. Sárospatakon éppen akkor temetik
Szeremley Gábor volt kedves tanára nejét. Ez alkalommal mondja Tompa azt a
gyönyörű sírbeszédet, mely halotti beszédei között is megjelent. Gazdag
képeivel igen jellemző Tompára.
Az önképzőkörnek július 15-én tartott
ünnepélyes ülésén az a kitüntetés éri Tompát, hogy Csider Antal az ő első
kiválóbb allegóriáját, a lengyel nemzet összetört szabadságát sirató Temetés-t szavalja el, amelyet aztán
meg is zenésítenek. Tompa nagyon meg volt elégedve a kör működésével. „Örömmel
mondhatom – írja a Pesti Divatlap-nak
ez ünnepélyről -, hogy oly férfias erőben sohase nyilatkozott még élete, mint
éppen most; örömmel tapasztalám, hogy az örökös rím-nyaggatás helyett komolyabb
nemben is igen szép előmenetelt tőn. Jutalmakat tűzött ki históriai, széptani,
satírai s helyirati kérdések iránt, továbbá drámára és balladára s csaknem
mindenik kérdésre várakozáson felüli jóságú dolgozatokat nyert.”
Ugyanekkor időz Sárospatakon Berecz
Károly is, aki egy hétig Tompa és Kerényi társaságában mulat. Sok élvezetes
órát töltenek a Rákóczyak vadregényes várromjait övező kertben, gyönyörködve a
remek tájképben s a Vörös-torony alatti téren felhangzó zenében. A Vörös-torony
a régi vár egyetlen megmaradt bástyája, amelyben az ifjú írók a fejedelem
trónját, tanácstermét s kaszatömlöcét legalább romjaikban hazafias áhítattal
szemlélhették. Berecz úgy vette észre, hogy Tompát a sárospataki főiskola
„kellőleg ismerni s méltányolni tudta”. A három költő együtt látogatja meg az
akkoriban, élte tavaszán elhunyt Ormos László sírját. Ormoshoz, aki egy
történeti regényen, amelynek hátterében a Thököly korát rajzolta, s egy magyar
aesthetikán dolgozott, nagy reményeket fűztek, amelyeket azonban kora halála
miatt be nem válthatott. Betegségében művei kéziratát mind elégette.
Együttlétük alatt néhány kész
népregéjét is felolvassa Tompa, amelyekről Berecz azt ítéli, hogy Tompa
költészetét voltaképp ezekből ismeri meg a
közönség. „A tér – írja Berecz -, melyet Tompa költői tolla alá vőn,
nálunk csaknem egészen műveletlen s mondhatnám, egészen új s oly kezekben, mint
az övé, nemzeti becsű kincseket mutathat fel. S erősen hiszem, hogy Tompa
népregéi szint oly kitűnő lelkesedéssel fogadtatnak majd hazánkban, mint
Musaeuséi a szomszéd népeknél.” Tompának egy-két népregéje már előbb
nyilvánosan is megjelent. A Pesti
Divatlap 1845. évfolyama 11. (jún. 12-iki) száma a Vérpatak, az Életképek 21.
(május 24-iki) száma pedig a Süllyedés
címűt közli s a szerkesztő hosszú jegyzettel kíséri, amelyben megrója a
tehetségtelen próbálkozókat s kijelöli a „talpraesett néprege” fő sajátságait.
Szerinte a népregét a nép ajkáról kell venni, bizonyos helyhez kötni s népiesen
kidolgozni. Frankenburg úgy látja, hogy Tompa egy értelemben van vele a néprege
műfaji sajátságaira nézve s örömmel hallja, hogy Tompa „már egy jókora kötet
népregét írt össze s azt világ elibe bocsátani szándékozik”. „Nem kételkedünk –
folytatja -, hogy valamint a derék költő ezáltal is érezhető hiányt fog a
költészet e nemében eddig nem igen gazdag literatúránkban pótolni: úgy
találkozni fog vállalkozó könyvárúsink közt olyan, ki az eléggé dicséretesen
ismert fiatal költő műveit kiadandja.”
Csakugyan Tompa már egy pár év óta
sokat foglalkozik a népregék gyűjtésével, feldolgozásával s kiadása tervével.
Nyolc-tízet véglet elkészít, a többit vázlatosan dolgozza ki vagy kezdő
soraival jegyzi le. Felszólítja Lévayt is: közöljön vele alkalmas tárgyat
hiteles leírással, figyelembe véve az elbeszélt esemény mellékkörülményeit is.
Különösen a Kakaskő mondáját szeretné
tőle hallani. Egyszersmind ösztönzi Lévayt, hogy ő is dolgozza fel ugyanazon
anyagot, példákkal bizonyítva, hogy a feldolgozás különféle alakjában ugyanazon
tárgy is különféle hatást tehet. Szégyenli, hogy Frankenburg az Életképek-ben már elhíresztelte, hogy ő
efféle műveken dolgozik. Ezért óhajtaná az egész kötetet mihamarább teljesen
befejezni, mert valamikor bizonyosan kiadja, ha most nem lehet is.
Lévay készséggel teljesítette volna
az előtte már nagy tekintélyben álló tompa kérését, de a Kakaskő-ről maga sem tudott semmit. Ehelyett azonban a Pártatolvaj című néprege tárgyával
ismertette meg, amelyből Tompa egyik sikerültebb művét írta.
Az 1845. év nyarát jórészt Szemere
Miklós lasztóczi kúriájában tölti,
művészi terveit szövögetve, a népregéken dolgozva és sajtó alá készítve s a
megélhetés eszközeiről aggódva.
Ekkoriban üresedik meg a miskolci
ref. gimnáziumban a szónoklat és költészet tanári széke.Tompa folyamodik ez
állásra, de sikertelenül. Az ottani derék káplánt, Solymossy Sámuelt választják
meg. Tompa később is tréfásan emlegette, hogy Solymossy őt örök hálára
kötelezte, midőn „a gimnáziumi tanárság pályakoszorúját elragadta s e tövises
koszorú helyett meghagyta a falusi papság csendjét és kényelmeit.” „Látod,
kedves Samukám – mondogatta Tompa később, időn Miskolcon gyakran megfordult –
ebben az esetben az vesztett, aki győzött s az nyert, aki vesztett.”* (* Lévay id. cikkében)
Miután Tompa előtt semmiféle kedvező
alkalom nem nyílt a megélhetésre, elhatározza, hogy régi vágyát megvalósítja: a
fővárosba, az irodalom központjába igyekszik, amire most különösebb okai is
sarkalják. Egyfelől népregéi és mondái sorsát akarja biztosítani, másfelől
pedig megismerkedni a régi és új írókkal. Petőfivel és Pákh-kal már barátságban
élt s könnyen gondolhatta, hogy általuk mihamar belejut az irodalmi élet sodró
áradatába, s ki tudja, talán ő s csak irodalmi működésére támaszkodhatik, mint
Petőfi és Jókai. Azonban e gondolat aligha verhet elméjében mélyebb gyökeret;
tapasztalatai sem igen bátoríthatják természettől félénk s aggódó lelkét. A
bizonytalanra nem mer építeni s azt tervezi, hogy az egyetemre is beiratkozik
s megszerzi az ügyvédi oklevelet.
De ember tervez, Isten végez. Midőn
Tompa 1845. decemberének elején Pestre érkezik,
elsősorban jó barátait keresi fel, akik a könyvkiadás dolgában
jártasabbak s az ő segítségükkel megállapítja a Népregék és mondák kiadása tervét. A sajtó azonnal munkába veszi a
költeményeket, hogy a kötet a tavaszi könyvpiacra megjelenhessék. Ezalatt
költőnk az ifjú írók társaságában él, néha ellátogat az egyetemre is, de kedvét
mindinkább veszteni kezdi az ügyvédségtől. Szívesen időz a régi és ifjabb írók
körében, akik közül Vörösmarty, Bajza és Toldy „némi kitüntetéssel fogadják s
örömüket nyilvánítják megismerése fölött”; s hogy ez nem hideg udvariasság,
jólesik tapasztalnia. Az ifjabb írók „melegen hozzá csatlakozak pár nap múlva”, s
nem lehet panasza a fogadás ellen.* (* 1846.
márc. 5. írt levele Böszörményi Károlyhoz. Figyelő, X. köt. 184. l.)
Betegsége azonban nem engedi
háborítatlanul élvezni új helyzetét. Pestre érkeztével nemsokára orvoshoz kell
folyamodnia, ki azt mondja neki: „Menjen az úr e pillanatban meleg szobába,
meleg ágyba, a legnagyobb ápolás mellett ez s ez szereket használja, különben
irtóztató következménye leend.”. „Édes barátom – írja Tompa Litkei Tóth Péterhez 1846 elejéről – néhány forintocskával hol vegyek én Pesten meleg
szobát… Lelkem elkedvetlenedett; fájdalmat, éhséget, szomjúságot, hideget és
nyomort érzek éjjel és nappal; most torkom is összedagadt s jövő levelemet
alkalmasint a kórházból fogod kapni, mert az irtóztató patika és pesti élés
felemészté filléreimet”. Hasonló panasszal fordul egy más ismerőséhez, Liszkai
Pap Imre kisgyőri tanítóhoz is 1846. január 10-én intézett soraiban: „Édes,
kedves bátyám! – olvassuk e levelében – Nem is képzeli, hogy a pesti
posta-bélyeg alatt kinek leveléért van szerencsétlensége 12 pengő krt fizetni.
Én vagyok az, édes bátyám+ kinek elég bizalma volt ön irányában azt cselekedni;
én, aki majd hat hét óta vagyok Pesten betegen, kinek keservesen gyűjtögetett
filléreit az irtózatos patika, szállás, koszt, gyertya, fa (40 forint öle),
szóval minden, még a levegő is pénzbe kerülvén, iszonyúan felemésztette. S míg
önök kövér disznótorokban, vagy az általam is ismert pincében vígan élnek: én
itt sajtalan levesnél és zsemlyénél egyebet régóta nem láttam. Így folynak
mostan napjaim s reményem a gyógyuláshoz még alig lehet. Aligha kórházba nem
fogok menni… Írás által keresek most annyit, hogy megélhessek.”* (* Prot. egyházi és iskolai Lapok, 1878. évf.
1079. h. és Figyelő VI. köt. 165-166. l.)
Az eddig vidéken élő Tompa a fővárosi
élet zajában, hideg légkörében s a megélhetés gondjaitól zaklatott emberek
között sehogy sem találja helyét. Előbb az a remény biztatta, hogy barátai
körében éppen úgy él, mint a vidéken; s barátai majd kezére járnak, hogy sorsát
biztosítsa. Az érzékeny költő, akit betegsége különben is ingerlékennyé tesz,
nem látván valósítva e reményét, elkeseredve panaszkodik, hogy „akikben bízott,
akiknek becsületszavát bírta, kik segédkezet nyújtani ígérkeztek, mind, de mind
megcsalták istentelenül.”* (* U. ott)
S a pesszimizmusra hajló Tompa nyugtalanul és türelmetlenül néz jövője elé,
amelyben semmi hite. Lázongó érzései nem tudnak csillapulni: „kedélye
elszilajodva, lelke megvadulva, vére megromolva”.* (* U.ott) Hiába kap meghívókat a bálokra s egyéb mulatságokra; ha
meghitt barátai közt egy-egy víg órát tölt is, amit magára marad, legott
elfogja az élet gondja. „Mióta Pesten vagyok – írja Böszörményi Károlynak,
idézett levelében – alig volt pár, nem boldog és víg, de csak tűrhető percem
is.” Az önmagába süllyedt költőre a világ és emberek elvesztik érdeküket.
Amit Litkei Tóth Péterhez írt
levelében sejt, csakugyan beteljesedik. 1846. febr. 25-én a sz. Rókus kórházba
kell menni s itt gyógyítják márc. 11-ig. A múzsa itt sem hagyja el, sőt
legkedveltebb népdalát sugallja: Télen,
nyáron pusztán az én lakásom. Valamivel előbb írja a Szemere Miklóshoz című szép költői levelét, amelyben művészileg
fejezi ki azt az ellentétet, amely a baráti szív melege s az idegenek rideg
bánásmódja közt az ő könnyen meginduló kedélyét annyiszor foglalkoztatta.
Szeretetért sóvárog a költő, az egyszerű, de kedves családi tűzhely
boldogságáért; s megzendül lantján az őt annyira jellemző bizalmas hang, a
meghitt családi élet utáni epedő vágy hangja, melyet e költői levelében már
megzavar a csalódás miatti elkeseredése, bár mérsékelni igyekszik. De a Beteltem… címűben tiszta művészettel
nyilatkozik a családi boldogság utáni sóhaja, mely eléje varázsolja áhított
jövendőjét: a kedves nőt, a két kis gyermeket, akikhez még néhány jó barát kell
csak, hogy a költő boldogsága teljes legyen. Ez a kép elűzi az élet gondjait, s
bűvös álmait valóra váltani legfőbb törekvése.
Nincs mit csodálnunk, hogy az ily
képzeleti világban élő költő kétszeresen látja a fővárosi emberek önzését,
kétszeresen hallja a kalmári zajt, mely az ő
eszményeivel oly kiáltó ellentétet mutat. Tompa nagy reményekkel indult
Pestre, de reményei újabb csalódást hoztak számára. Alig három hónapi
tartózkodása elég volt arra, hogy a kielégítetlenség érzetével elkívánkozzék a
fővárosból, ahol minduntalan felrázza méla borújából az utcák zaja.* (* Figyelő, X. köt. 184. l. ) Az ifjú
természet azonban még felülkerekedik, s a nyájas remény újra megjelenik előtte,
azt súgva neki, hogy sorsa nemsokára jóra változik; de mikor: csak a jó Isten
tudja.
Litkei Tóth Péter buji lelkészhez
intézett s előbb idéztük levelében még leküzdi aggodalmait s miután
kipanaszkodja magát, így folytatja: „De semmi ezért; én kacagok világos nappal
és sötét éjfélben nagyokat, irtóztató nagyokat, hogy „rá Isten, ember megborzadoz!”
S bár Isten és emberek elhagytak, én magamat el nem hagytam és elhagyni nem
fogom”.
Kétségtelen, hogy a Népregék és mondák kedvező sorsa s író
barátainak ragaszkodása nem engedik a pesszimizmusban elsüllyedni. A mű
megrendelői szép számmal gyűlnek, s mikor Tompa
Pestre ér, már ötszázan jelentkeznek, ami – jegyzi meg a Pesti Divatlap
dec. 11-ki számában - „főleg versnemű
irodalmi tárgyak irányában bámulatos magas szám”. De ez a szám mihamar ezerre
rúg, sőt még itt sem állapodik meg, úgy, hogy amint a mű az 1846. évi február
első hetében megjelenik, a hónap végén már második kiadásáról kell gondoskodni.
A könyvet már jan. 10-re kinyomatta a
Beimel-féle nyomda, de Tompa nem tudta kiváltani s a példányokat szétküldözni.
Valószínűleg aztán Petőfi tanácsára Emich Gusztávhoz fordul evégett. Emich
készségesen teljesíti a költő kérését s második kiadását is elfogadja
bizományban. Természetesen a kiadásnak e módja akkor is, mint mai nap, sok
vesződséggel jár, amelyek a türelmetlen Tompát gyakran elkeserítik. Vagy száz
példánya eltéved a postán, ugyanannyinak meg az árát nem tudja beszedni. Mind
erről a Pesti Divatlap-ban írt Könyvkiadási gyönyörűségek című humoros
karcolatában be is számol.
De azért a Népregék és mondák váratlan sikere egészben véve kiengeszteli. Maga
mondja, hogy nincs panasza a részvét s méltánylat ellen, amellyel első kötetét
fogadják. „Tudod, barátom – írja Böszörményi Károlynak – szeretjük ön
gyermekeinket; de reményemet,m mondom, a következés nemcsak meg nem csalta, sőt
a méltánylat, mellyel munkám fogadtaték, sokkal felülmúlta azt, mit az is
bizonyít, hogy harminc nap múlva második kiadás került sajtó alá; mégis
lelkemet egy halvány sugára sem deríté fel az örömnek.”* (* U.ott)
Valóban első önálló kötetének anyagi
és erkölcsi sikere szinte páratlan volt addig irodalmunkban. Sokan gyanúsítani
is kezdték a kiadót, hogy a második kiadás hirdetésével csak újabb lendületet
akart kölcsönözni az első kiadás kelendőségének. Mire aztán Tompa egy kissé
nyers hangú nyilatkozatot tett közzé* (* Pesti
Divatlap 1846. évf. I. 541. l.), a kétkedőket a régi és új példányok három
lapjára utasítván, hogy azokat „méltóztassanak mindkét kiadásban
összehasonlítani s az idétlenséggel felhagyni”.
Mint Petőfi két évvel azelőtt első
önálló kötetének jövedelméből rendezi anyagi ügyeit: Tompára is jobb napok
virradnak a Népregék és mondák
megjelenése után. Most már megkönnyebbülve tekint jövőjébe, gondtalanabbul éli
napjait író barátainak társaságában, kivált hogy Petőfi márciusban, amint Tompa
a kórházból kiszabadul, megosztja vele lakását, amelyet Várady Antallal közösen
bérelt a mostani Kossuth Lajos utcában. Várady Antal (1819-1885) szintén
sárospataki diák volt, tehát nyilván régebbi ismeretség kapcsolta Tompához;
mint ügyvédjelölt tartózkodott a fővárosban s jegyben járt Ruffy Idával, akihez
Tompa az Életképek-ben akkoriban
megjelent Hűség című költeményét
írta. Várady a szabadságharc után a gr. Teleki-család ügyvédje volt Pesten,
élete végét pedig a Kolta melletti Rózsa-pusztán, Komárom-vármegyei birtokán töltötte. Igen jószívű, lelkes ember
volt. Már gyakornok korában megismerkedett Petőfivel s 1843-ban szállást is
adott neki. Az ifjú írók nagyon ragaszkodtak hozzá, kivált Petőfi és Jókai.
Tompa is, mint Petőfi, tréfásan a Várady Antal poétájának nevezte magát együtt
lakásuk idején és sokat kötődött vele.
A tehetősb írók estélyein is
nemegyszer részt vesznek, különösen az úri kényelemben élő Kuthy Lajos és a Pesti Hírlapot szerkesztő Csengery Antal
lakásán, valamint Vörösmartynál is, akinek a Rossz bor című költeményére válaszul szemere Miklós pompás jó bort
küld a saját terméséből s ez alkalommal Vörösmarty az ifjabb írókat is meghívja
magához.* (* Nagy S. id. tanulmánya, u. o.)
Leggyakrabban Tompa a Pesti Hírlap és
Pesti Divatlap szerkesztőségében
időz. Azonban a fővárosi életmód most sem kedvez egészségének. Nincs is semmi
reménye, hogy itt állandóan megtelepülhessen s magának valami kenyérkereső
pályát nyithasson. Erről végképp le is mond, csak az ifjú írók szorosabb
szövetsége köti még ideig-óráig a fővároshoz.
Ez időre esik t. i. a Tízek társaságá-nak megalakulása, mely
szoros kapcsolatban van Tompa és költőtársainak újabb irányával. A demokrácia
eszméje egyre erősödvén, írók és közönség mind jobban érzik, hogy az új szellem
fuvalma hovatovább átalakítja a nemzet ízlését. Petőfi merész léptekkel halad
előre, és sikere bámulatos. Tompa népregéi fokozzák az új irány győzelmébe
vetett hitet. Jókai bűbájos elbeszélő tehetsége éppen a népmesék könnyedségével
versenyez, míg Pálffy Albert s Degré Alajos a francia elbeszélés képviselői.
Természetes, hogy ez ifjú írók csakhamar a közönség kedvenceivé lesznek. S
mivel a régiek, Vörösmarty és Czuczor már kevesebbet írnak, sőt Garay és
Vachott Sándor is, regényíróink pedig nagyobb önálló műveiken dolgoznak: világos,
hogy szépirodalmi lapjaink szerkesztőinek nagyon is érdekében áll az ifjú
írókkal barátságban lenni, ha közönségüket megtartani vagy éppen növelni
akarják. Az ifjú írók jól tudják, hogy az új irány, amelynek több-kevesebb
tehetséggel mindnyájan munkásai, előbb-utóbb teljes diadalt arat. Különösen
Petőfi fogja fel tisztán helyzetét, mint aki legjobban is be van avatva a
szerkesztés titkaiba.
Látja, hogy lapjaink nem éppen úgy
szolgálják az új irányt, mint a demokrácia áramlata s a változott ízlés
megkövetelnék. A Honderű P. Horváth
Lázár szerkesztésében a főúri köröknek hízeleg s 1846 elejétől mintegy üldözni
kezdi az új irány híveit. Legnagyobb költője Hiador (Jámbor Pál); Petőfit,
akinek azelőtt örömmel közli műveit, most nem átallja nevetségessé tenni. „E
fiatal írócskát – mondja – egy-két lap erőnek erejével elsőrendű genie gyanánt
akarja Európára feltukmálni.”* (* Honderű
1846. éfv. I. 315-316. l.) Nem kíméli a Honderű Obernyik Károlyt s Degré Alajost sem, sőt Jókairól is
becsmérlőleg nyilatkozik. A Pesti
Divatlap a Honderű-nek éppen
ellentéte, a túlzó népiesség képviselője. De van benne bizonyos éretlenség,
kiforratlanság. Sallangos modora egy ideig tetszik a közönségnek; de az új
irány hajhászata és szertelen dicsérete nem mindig párosul ízléssel s műérzékkel.
Az Életképek komolyabb tartalmú lap,
de nem eléggé eleven. Csak magyar tárgyú elbeszéléseket s rajzokat közöl s a
régi és új írókat igyekszik maga köré csoportosítani. Kritikai mellékletet is
ád, az Irodalmi őr-t, amely
legjelesebb íróinkat is bírálat alá veszi.
A Honderű-től lassankint elmaradoznak
az ifjabb írók s csak a pesti Divatlap-ba
s Életképek-be írnak, aminek Vahot
Imre és Frankenburg Adolf szerkesztők örülnek leginkább. Azonban örömük
korántsem teljes. E heves, lobbanékony ifjakat, akik tehetségüknek és
sikereiknek már tudatára ébredtek, nem lehetett állandóan lapjukhoz kötni, mert
úgy érezték, hogy irányukat egyik lap sem támogatja oly mértékben,m int a jövő
fejlődése kívánná. Aztán úgy hitték, hogy ha önálló művekre összpontosítják erejüket:
sokkal többet használnak irodalmunknak. Mind e körülményeket összevéve: az ifjú
írók azon meggyőződésre jutnak, hogy egymással szorosabban egyesülve nemcsak
fokozzák a közönség tetszését; hanem „a köznapinál valami nagyobbat s a
pillanatnyi értékűnél valami állandóbbat” is alkothatnak s egymást segítve,
buzdítva és tanítva, valóságos hatalommá emelhetik az új irányt, mely a
tekintély-uralomtól immár megszabadult.
Lehet, mit Gyulai és Szász Károly
sejtik, hogy az „Ifjú Németország” vagy az „Ifjú Franciaország”-féle klubok is
hatással vannak reájuk, s bizonyára a kérdés anyagi oldaláról sem feledkeznek
meg. Annyi azonban kétségtelen, hogy a szabad mozgás, az alárendeltség nem
tűrése a legfőbb rugó, amely ez eszmét kipattantja.
Az eszme Petőfié, aki legkevésbé
tudja tűrni a szerkesztőktől való függést. Először Jókai, Tompa, Pákh, obernyik
és Lisznyay társaságában adja elő ez eszmét 1846 tavaszán, közhelyeslés
mellett. Petőfi arra törekszik, hogy az ifjú írókat mind belevonja a
társaságba, de csak 7-8 írót tud megnyerni tervének. Mikor határozott alakot
ölt is e terv márciusban: Pálffy és Kerényi mit sem tudnak róla. Pálffyt tudta
és beleegyezése nélkül iktatják a tagok közé, de ő sem ellenkezik. Így kilencre
emelkedik számuk, az említetteken kívül Bérczy Károly, Degré és Pálffy. Mielőtt
azonban komoly célhoz látnánk, ki kell egészíteni kerekszám tízre. Ki lehetett
volna más a tizedik, mint Kerényi, a Petőfi, Tompa és Pákh közös jó barátja, ki
talán legtöbbel segítheti a vállalatot anyagilag, ha megindulhat? Pár hét múlva
Kerényi is aláírja a szerződést, s így április végén teljes a szám, megalakul a
Tízek társulata, melynek új közlönye
a Pesti Füzetek címmel kezdte volna
pályáját.
Politikai és szépirodalmi lapjaink
nem hagyják figyelmen kívül a tízek mozgalmát és minden mozzanatáról tudósítják
olvasóikat; csupán a Honderű csúfolja
ki őket.
A munka megszüntetésének ideje 1846.
július 1-jén kezdődött, midőn a Pesti
Füzetek első száma megjelent volna. De az engedélyt nem kapták meg; folyamodványukat
elutasította az udvari kancellária. Tompa már el is küldte az új vállalatba
szánt művét, mint Pákh-hoz 1846. július 21-énírt levele mutatja. Másfelől pedig
Vahot Imre azt az ízetlen tréfát követte el az ifjakon, hogy midőn a
munkaszünet ideje beállt, a Pesti Divatlap
1846. július 1-jei számában egyszerre öt tagbólvközölt dolgozatokat, amelyek
régebben nála voltak, s mint mondja, értök a tiszteletdíjat régen kifizette.
Tompától A Tisza rétje ég című rövid
rajzot adta ki.
A tízeket Vahot Imre kijátszása nem
kis zavarba hozta; a megtorlásról tanácskoztak. Abban állapodtak meg, hogy
Petőfi nyilatkozatot tesz közzé Vahot lapjában és szigorú hangon tiltakozik a
szerkesztő ízetlen tréfája ellen, amely nevetségessé tette a tízek
elhatározását. Petőfi nyilatkozta bizonyosan nemigen udvariasan hangzott; a
többi közt Petőfi azt mondta, hogy Vahot meglopta őket. Természetesen Vahot a
nyilatkozatot nem közölte, sőt kinyilvánította Petőfinek, hogy ha „komolyan fel
mer lépni, megsemmisíti”. Petőfi és Vahot rútul összevesztek: Petőfi párbajra
hívatta Vahotot, de az megtagadta a fegyveres elégtételt, mire Petőfi amúgy
katonásan összeszidta s többé szóba sem állt vele.
Ámde ezzel még nem volt vége a tízek
szövetségének. Adott szavuk kötötte őket, hogy egy évig nem támogatnak
semmiféle szépirodalmi lapot, noha a tiszteletdíjra valamennyien rá lettek
volna szorulva. Hogy szabaduljanak e kényelmetlen helyzetből? Egyikök sem
akarta indítványozni, hogy bontsák fel a fogadalmat, jóllehet mindnyájan
érezték sorsuknak tarthatatlanságát. Végre az Életképek szerkesztője, aki legjobban érezte a jeles ifjak hiányát,
nyílt felszólítást intézett hozzájuk, elmondva, hogy míg ők visszavonultak a
köztérről: a tehetségtelenek lepték el az irodalmat s „ismeretlen
középszerűségek küzdték fel magukat nyilvános kárával a szépirodalomnak úgy,
mint a közönségnek”. „Pedig – folytatja – nincs tér és mód, melyen bármely
korszerű eszme, erkölcsi vagy honfiúi, erősebben bírna hatni közönségükre, mint
a szépirodalom tere… Önök azok, kiknek most ha valaha, egyesült erővel kell
föllépniök a síkra, hogy azon az igazság és honérzet diadalát kivívni segítsék.
Ezért felhívom önöket nem csak a magam,
hanem inkább a közügy érdekében, hogy
félretéve minden mellékérdeket s netalán, mit valószínűnek nem látok,
neheztelést: bontsák fel úgyis csak ideiglenesen kötött szerződésüket s kezdjék
meg újra a hatást, mire erkölcsi és honfiúi tekintetben önlelkök sugallatától
fölhívatva vannak, emelve sajnosan
nélkülözött munkálataikkal a divatlapok közül bármelyiket, melynek iránya
önmeggyőződésükkel összehangzik”. Mire aztán Kaján Ábel (Pákh A.) a tízek
nevében kijelenti, hogy szerződésüket közmegegyezéssel felbontottnak
nyilvánítja.* (* Életképek 1846. év. II.
21. sz.) Az Életképek következő
számában már megkezdi Jókai Sonkolyi
Gergely című elbeszélését, s egyszersmind Frankenburt azt az örvendetes
hírt közli, hogy Petőfi visszatérvén erdélyi útjából, egyedül lapjának lesz
munkatársa. Tompa a Honderű-ben
közölte Levél Pogány Karolinához
című szép költeményét, amiért a szerkesztő csillag alatt fejezte ki
köszönetét. Lassankint valamennyien tért foglaltak és fokozott buzgalommal
láttak munkához.
Petőfi nemcsak maga nem írt Vahot
lapjába, de rossz néven vette, hogy Tompa is nem követte őt ez elhatározásában;
s midőn Arany Jánost a Toldi megjelenése
után Vahot a saját lapjának megnyerte, Petőfi őt is le akarta beszélni az oda
való közreműködésről. Voltaképp itt kereshetjük a Petőfi és Tompa viszályának a
magvát, mely a tízek társaságában, illetőleg a vázolt mellékkörülményekben
fogamzott meg.
Tompát már a tízek szerződésének
megkötése is alig, felbontása pedig bizonyosan nem érte Pesten. Pákh-tól
tudakozódott a tízek társaságának sorsáról. 1846. március végén vagy április
elején elhagyta a fővárost, hol többé nem volt maradása. A pesti élettel nem
tudott megbarátkozni, ridegnek és sivárnak találta. De az ügyvédségtől is
végképp elment a kedve. Nem is neki való lett volna ez a pálya, melyet
„kedély-, lélek- és jellemgyilkolónak, alacsony rabuláskodásnak, nadályszerű
vérszívásnak, kofás replikázásnak” tartott.* (* 1846. dec. 26-diki levele Böszörményi Károlyhoz. Figyelő, X. köt. 188.
lap.) Nem tudjuk, honnan veszi Tolnai Lajos érveit, amelyekkel
irodalomtörténe-tíróink egyhangú véleményét cáfolja e tekintetben.* (* Tolnai L. Tompa Mihály költészete, Budapest,
1878; 40-41. l.) Midőn Tompa Böszörményi Károlyról megtudja, hogy ügyvéd
lett, sajnálattal szól pályaválasztásáról, hogy „penészes pertárakban, molyette
papírhalmazok közt kell vérét sűrítenie”. Ő a világért sem lépne erre a
pályára. De nemcsak ezért, még inkább a vele járó izgalmak miatt nem volt
egyáltalán neki való az ügyvédi foglalkozás. Azt pedig, amit Tolnai mond, hogy
a pálya mit sem határoz, szükségtelen cáfolnunk.
Tompa Pestről Miskolcra vonult, ahol
már azelőtt is többször és szívesen tartózkodott. Itt lakott édesapja is
második feleségével, itt lakott két testvére is: egyik „egy elnyomorodott vézna
teremtés, cirádákat és virágokat festett tányérokra a miskolci porcelángyárban;
a másik egy csinos barna fiú, henteslegény”.* (* Lévay J. id. dolgozata, u. o. 2. l.) Mint tanuló is gyakran
megfordult itt Tompa; Miskolcon volt a nagy égés alkalmával is 1848. júliusában
s innen tudósította Szemere Miklóst a szörnyű veszedelemről. Most Kovács Gábor
tanárhoz szállott s itt élt pár hónapig. De amint Miskolcra ért, újra erőt vett
rajta a betegség, úgy, hogy még a tollat is alig bírta.
Azonban most nagy változás előtt
állott, amely jótékony hatással lett egészségére is. Már Pesten értesült, hogy
Beje, Gömör vármegye kis községe, őrá vetette szemét a papválasztáskor, de csak
Miskolcon tudta meg a valót.* (* Tompa a Böszörményi K-nak 1846. márc. 5-én
írt levelében, amelyet Pestről keltezett, s amelyben már jelzi, hogy Pestet
mihamarább elhagyja, egy szót sem szól a bejei választásról; nem szól a Miskolcról
máj. 17-én írt levelében sem; csak a jún. 1-jén írt levelében tudósítja erről
barátját. Hasonlóképpen a Pákh-nak jún. írt levelében szól arról, hogy pap
lett. Rozsnyói Híradó 1900. évf. 24. sz.) Dapsy Pál, az egyház felügyelője
ajánlotta mint jeles költőt, akinek imént megjelent kötete oly ritka tetszéssel
találkozott. Tompa mintegy az isten ujját látta e meghívásban s gyorsan
határozott. Új ösvény nyílt előtte, amely sok tépelődéseinek, aggodalmainak
véget vetett egyelőre.
De mielőtt papi állásába beiktatták
volna, előbb még vizsgálatot kellett tennie. S mivel már 3-4 éve nem
foglalkozott papi tudományokkal, arra kérte az eklézsiát, hogy vizsgálata őszre
halasztassék, ami már semmi nehézséget nem okozott. De e választás szálka volt
a régi rend híveinek szemében. Tompa nem volt sem káplán, sem rektor, s így
választását a régi rendszer felforgatásának tekintették. „Tiszttársaim – írja
Tompa később -, mivelhogy én sem tanító, sem káplán nem voltam, hanem egyszerre
pappá lettem, egytől-egyig dühös ellenségeim. Nekem van erőm ezekkel küzdeni,
de mégis bántalmuk rossz vért csinál”.* (* Arany
Jánoshoz 1848. márc. 2-án írt levele) A Levél Pogány Karolinához című költeményében nyíltan is mondja:
Pályám társai meg
nem értenek,
Szívök hozzám
fagyos vagy lágymeleg.
Terhes Sámuel, a nagy tudományú
esperes is ellenségei közé tartozott, s a vizsgálaton sem valami sok barátságos
hajlandóságot mutatott Tompa iránt.* (* Részletesen
szól erről S. Szabó id. m. 19-22. l.) De Tompa derekasan megállta a helyét.
„Elkezdett faggatni – mondja Irányi Istvánhoz 1846. szeptember 26-án írt
levelében -, de én élvén a gyanúperrel, előre rettenetesen borzasztó módon
elkészültem, s életedben sohasem láttál oly nagyszerű „levágást és lefőzést”,
mint én tettem”. Felelete meglepte vizsgálóit, s a rosszakaratnak is engednie
kellett.* (* Sáros-megyei Közlöny 1891.
évf. id. h.) Szept. 27-én, a vizsgálat után tíz nappal elfoglalta
hivatalát. „Hol a szép Gömör halmos képet ölt”, ott a kies Turócz partján van a
kis Beje község, hova Tompa sok küzdelme után csendes révpartra jut. Új pályája
kezdetben egészen kielégíti. Nyugalomra s egyszerű boldogságra vágyott s itt
eléri:
Az én pályám szép,
ámbár nem ragyog,
Én az egyszerű nép
őre vagyok!
Enyém jó és
balsorsának fele,
Örülök, sírok
résztvevőn vele.
Nem fájlalja, hogy semmi fény és hiú
ragyogás sincs pályáján. „Bibliámnak és lantomnak élek – írja Arany Jánoshoz -,
s valahányszor szép ének üti meg fülemet, a magamét elvetem s más hárfáját
hallgatom”. De a humanizmus is megszólal szívében:
Az elhagyott népet
mi isteni
Nevelni, oktatni,
deríteni…!
Ez volt vágya s íme most betelt. A
népből vette eredetét; jól ismerte a lelkes, de parlagon maradt népet, szerette
és neki áldozta magát azzal a nemes elhatározással, hogy itt keresi
boldogulását. Hű maradt elhatározásához és soha többé még csak halvány
gondolata sem volt megválni pályájától. Csak mosollyal fogadta Böszörményi
Károlynak azt a vallomását, hogy kicsinyli neki a falusi papságot s hogy zajt
és forrongást óhajt neki. Hiszen mi sem volt idegenebb Tompa jellemétől.* (* Figyelő X. köt. 187. l.)
Új pályájával együtt nagy változáson
megy át Tompának egész világnézete. A folytonos bizonytalanság utáni
megnyugvásnak ha nem is igazi boldogsága, legalább enyhülete szállja meg
lelkét. Régi ábrándjai szétfoszlottak, mikor – mint mondja – meredek szirt
homlokára vágyott és magasra törni, jutni lelke, arca lángra gyúla.
Fordulóponthoz ér és számot vet az élettel. Gyakori betegeskedése már nyomot
hagy kedélyén. Nem mintha fájdalmat érezne; olyan, mint a síkon futó patak: sem
habja, sem mélysége. Csendes lemondásban keres vigaszt s az emlékezet fényénél
vizsgálva megfutott pályájának örömeit és szenvedéseit, áldja a Gondviselést,
hogy kisded sajkája az örvények közül szerencsésen kijutott. „Csendes életemet
nem adnám egy csillogó koronáért” – írja Böszörményi Károlynak.
A százéves egyszerű, alacsony kis
paplak fogadja magába a költőt, aki egészen
hivatásának él:
Lant és biblia, e
két jó barát
Karján ringatja
boldogan magát.
A nagy természet keblén háborítatlanul éli napjait. Korán, az énekes
madárral kél, bejárja az illatos rétet, hallgatja a vadgalambok búgását s
fölélénkült kedéllyel kis kertjébe tér, szemügyre veszi virágait, oltogatja,
öntözgeti s kúszó indáit igazgatja. Majd méhesét gondozza s ezer apró foglalkozás
után magányába tér s lantját pengeti. Kedves költőit is előveszi s azon kapja
magát, hogy költői álmai tündérképeket szőnek, miközben a hazavonuló nyáj méla
kolompja fölveri ábrándozásaiból. ellágyult lélekkel, kiengesztelődve sorsával
hunyja le szemét csendes nyoszolyáján.
Így él Tompa a kis faluban, hívei
között. Az anyaegyházhoz, Bejéhez még más két kis fiókegyház tartozik:
Oldalfalva és Zsór. A környék művelt családjai, a Szentmiklóssy Viktor,
Szentiványi Miklós és Dapsy Pál házainál szívesen látják a költőt s büszkén
emlegetik és vallják a magukénak. Élénk társalgása, kifogyhatatlan adomázó
kedve, szinte drámai előadása megkedveltetik mindazokkal, akiknek körében
megfordul.
Lantja újabb, frissebb,
természetesebb hangokat ad, költészete mind többet olvaszt magába egyéniségének
jellemző sajátságaiból. A magány elmélkedővé, a természet eleven s folytonos
szemlélete festőivé, az élet mélyebb ismerete valószerűbbé teszik költészetét,
s a művészi stílnek újabb elemeivel gazdagítják. Ez időből valók a Temetői hangok, Énekek, Harangszó, Őszi
képek, Ősszel születtem, Árverésen, Falusi órák, Panaszkodjam talán a
néhány rövidebb dala. Új hatásokra vágyó lelke a csendes egyhangúság napjaiban
is figyelemmel kíséri az emberi élet valódi vagy látszólagos ellentéteit,
amelyek olykor-olykor felizgatják. Nem kerüli ez izgalmakat, mintegy
szembeszáll velük, kihívja maga ellen, hogy eddze ifjú erejét „zaj s
küzdelemben, mint a katona”. Bátran megáll a hullámok ostromában, sőt kedve
telik a harcban s nem akarja, hogy a nyugalom, az „élet- és kedély halvány
moha”, egészen hatalmába kerítse.
Ez élesebb hang, e rikítóbb színek a
Petőfi költészetéből áradtak gazdagon, s Tompa kétségtelenül e hatás alatt
száll ki csendes nyugalmából, hogy az életharc hullámaira vetve magát, ő is
megbirkózzék a sors viszontagságaival. Hanem az ő mélázó, borongó kedve hamar
betelik a harci zajjal: a keserű látvány, mely egy kihalt család gonddal őrzött
virágainak, imakönyvének kufár kezekre jutásával tárul elé, tovaűzi őt, a
természethez menekül s erővel elfordul a bántó visszásságtól. Jólesik
tapasztalnia, hogy az emberek álságaiért kiengeszteli a természet nagyszerű
összhangja, fényes derűje. Kivált a természet haldoklása hat reá édes-bús
fájdalommal. Az enyészet látása mintha azt a gondolatot sugallná neki is, mint
Petőfinek, hogy kedve s reménye idő előtt hervadni el. Bántó sejtelem izgatja,
hogy elkésett örömei már csak kihűlt keblét érik. A visszaálmodott,
visszasóvárgott ifjúság oly természetes és gyakori ellentétül kínálkozik az enyészettel;
emiatt borul szívére méla bú, amely tükre a haldokló természet fájdalmának. Ez
az összhang annyira teljes, hogy Tompa talán egyetlen egyszer sem szemléli az
enyészet képét, hogy ez a méla bú, ez a kedves fájdalom meg ne lepné szívét.
Forrás:
Váczy János: Tompa Mihály életrajza – A Magyar Tudományos Akadémia kiadása Bp.,
1913.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése