Tompa életpályájának
átpillantása. A Tompa-család; az öreg Tompa Mihály; megnősül; felesége meghal.
A költő születése; gyermekévei; árvasága; sorsának mostohasága. Nagyszülei;
nagybátyai. A gyermek elvégzi a falusi iskolát. Bihari György rektor. Tompa
Sárospatakon; szolgatanuló. A sárospataki főiskola nagy szerepe a magyar
művelődés történetébe. Tompa egy évre megszakítja tanulását; sárbogárdi
segédtanító; Mészöly Klárika. Folytatja tanulmányait Sárospatakon;
nevelősködik. Első zsengéi; a lángelme eredetisége hiányzik bennük. Ismeretsége
Szemere Miklóssal és Kazinczy Gáborral. Böszörményi Károly és húga, Katalin.
Tompa szerelme; érzelmi hullámzása; lemondása. Bizonytalan jövője;
betegeskedése. Kedvtelései. Költészetével próbál ösvényt vágni magának.
Vörösmarty hatása. Bónisné Pogány Karolina. Gyűjti a mondákat; félbeszakítja
tanulmányait. A bártfai fürdőben. Eperjesre megy nevelőnek.
Tompa
Mihályt a magyar költők sorában kitűnő hely illeti meg; nem az elsők egyike, de
mindjárt az utánok következő; sőt valódi remekei is vannak. Élete és költészete
egyaránt fokozatos, bár eleinte lassú fejlődést mutat. Míg azonban költészete mindvégig
nyer mélységben és erőben, az ember élete alig éri el a delelő pontot, gyorsa
hanyatlik. Szegények lép a világba, de tisztes anyagi jólétre küzdi magát. Első
papi szónoklata – legátus korába – csaknem kudarccal végződik, de hamarosan
jeles szónoknak ismerik el. A régi rendszer hívei az új lelkészt alig akarják
körükbe fogadni, de rövid idő múlta már az egyik első ref. egyházközség híva
meg lelkészéül, s általában híres papnak tartják. Költői kísérleteiből, amelyek
a Regélő, Társalkodó és Athenaeum lapjain jelentek meg, alig sejthette volna
bárki, hogy Tompa neve négy-öt év múlva a legnépszerűbbek közé tartozik
hazákban; s aki előbb epikai műveivel alapította meg hírnevét, a nemzeti gyász
napjaiban a kétségbeesésig nyilalló fájdalomnak oly művészi húrjait zendítse
meg lantján. Azonban szerencsés haladását megirigyli a kegyetlen sors. Csapások
zúdulnak reá s pályáját úgyszólván derékon törik ketté.
Íme
Tompa élete.
Az
alábbi sorok e néhány fő vonás részletesebb rajzát nyújtják.
Tompa
ősei Borsod-vármegyei nemesek voltak. Első ismert őse János és fia, Mihály,
azután István, akik I. Lipót királytól a velük valószínűleg rokonságban levő
Tóth György révé 1665-ben nyertek nemességet; oklevelüket Borsod-vármegyébe,
Ónodon, 1668-ban hirdették ki. A Tompa nemzetség csakhamar két ágra szakad:
borsodi és hevesi ágra. Emebből vármegyei tisztviselők is lettek, míg amaz
szegény sorsú maradt. A nemesi oklevélbe említett Mihálynak egyik unokája,
István, Tisza-Tarányból Igricibe költözött s kilenc gyermeke közül a negyedik,
György, volt költőnk nagyapja. 1769. szept. 3-dikán született; húsz éves
korában feleségül vette feleségül Tóth István igrici-beli lakos leányát,
Katalint. Mind a ketten nagy kort értek. Tompa György hetven, neje hetvennégy
éves korában halt meg.
Tompa
György szerény vagyonkát örökölt: egy kis alacsony házat s néhány hold földet.
A „gyalogok” lenézett osztályához tartozott, mivel lova s kocsija nem lévén,
gyalog járt. Hat gyermeke közül a második s első fiú, Mihály, 1794. szept.
27-dikén született. Míg öccsei, István, János és András otthon az ősi telke
földmíveléssel foglalkoztak, Mihály csizmadia mesterségre ment s megvált az
apai háztól. Vándorlása közben Rimaszombatba került, ahol meg is telepedett.
1817. július 19-dikén megnősült, feleségül vevén Bárdos János és Jakab Erzsébet
leányát, Zsuzsannát. Az új pár nagyon szegény sorsba élt: kicsiny, egyablakos,
mestergerendás udvari szobában lakott, s itt született költők 1817. szept.
28-dikán s két nap múlva tartották a keresztvízre.* (* L. agy S. adatait a M. N. Múzeum könyvtárában 3590. Fol. Lat. jegy
alatt őrzött kézirat után az Irodalomtörténeti Közlemények 1907. évf. XVII.
köt. 421-8. l.; továbbá: Ifj. Mitrovics Gyula Adatok Tompa diákkorához c.
cikkét a Sárospataki Lapok 1890. évf.) S mintha a hervadó lombok méla báját
már a bölcsőben szendergő kisded átérzette volna, kora ifjúságától fogva mindig
édes-bús fájdalommal szemlélte a természet közelgő halálát, amely születésére
emlékeztette.
Szüleinek
a mindennapi is szűken telt, mivel az apa sem a magánéletben, sem a
mesterségben nemigen volt megbízható ember; sokszor megfeledkezett magáról. Bár
mesterségét kitanulta, nem lehetett a céh tagja, nem volt szabad „újból
dolgoznia”, foldozó varga volt. Neje korán elhalt 1822. körül tüdővészben, s a
költő, bár első gyermeke volt, nem is emlékezett reá s – mit később maga írta –
nem tudta: vajon a valóságból vagy nagyszülei emlékezéseiből próbálta-e
megalkotni képmását. Az apa özvegye maradván odahagyta Rimaszombatot, Miskolcra
költözött s ott lakott haláláig. Első fiát, Mihályt nagyszülei vették magukhoz,
ahol az öreg Tompa György és fiai mellett korán segédkezett a mezei munkában;
de a szegény árvának gyakran éreznie kellett a szerető anyai szív hiányát,
amelyet az apa sem nem tudott, sem nem akart pótolni.
Az
árva gyermek fogékony szívét mélye meghatja az elhagyatottság keserű érzése,
amely évek múlva is oly fájón rezg vissza keblében. Bizonyosan a maga szomorú
emlékeiből meríti az egyes vonásokat a Látogatás urambátyámnál című rajzához
is, amelybe az erőltetett humoros hang alól is minduntalan kiérzik a még egyre
sajgó gyermekkori keserű hatás. Rongyos viskóban haldokló anyáról szól, aki úgy
költözik el a földről, hogy fia még búcsút sem vehet tőle. Nem lett belőle
predikációs halott. Mikor kivitték hideg tetemeit, a fiú keservese sírt s
mindenáron ki akart menni, hogy anyját elkísérje a sírig; de ruhácskája nagyon
selejtes és keshedt volt, lábbelije meg éppen nem volt, pedig „künn átkozottul
csikorgott”, mert „akkor volt az a nagy tél”. Könyörtelen nagybátyja a szobába
zárta, ő meg az ablakhoz futott, de nem láthatott ki rajta, mivel hogy be volt fagyva vastagon. „Majd
kétségbeestem – írja Tompa -, hogy szegény anyámnak legalább csupasz koporsóját
nem láthatom utószor! Szerettem volna bezúzni fejemmel az ablakot, de nem mertem
az öregtől.”
Ugyancsak
a saját keserű emlékei adják ajkára egyik beszédének következő jellemző
szavait: „Óh, keserű kenyér az árvaság kenyere! Gyakran látunk kiskorú
gyermeket elhanyagolt külsővel, amint szemlesütve áll s félrevonul, nem véve
részt társai zajongó játékában; minek kérdenők e szomorú gyermektől: mi baja?
Nem beteg ő, több annál: árva, szegény! Hanyagolva, lenézve s elutasítva:
idegennek érzi magát az életbe s korán megfélemlett lélekkel jár a világban, e
zúgó rengetegben.”
Nagyszülei
is nem annyira szeretetből, mint csak kötelességérzetből nevelték. Nagybátyjai,
István, János és András is nemegyszer értésére adták, hogy nem éppen szívesen
látott vendég a háznál. Ha egy-egy szerszámnak vagy egyéb házi eszköznek lába
kelt: ki másra fogták volna, mit az árva gyermekre, akinek egy-egy éretlen
csínyjéből nagyon hajlandók voltak az öregek mindjárt az apa könnyelműségére
hímet varrni. Egyszer – beszéli Tompa Arany Jánoshoz 1858. máj. 28-dikán írt
levelében – elveszett a kis reszelő. „Fiú – mondták nagybátyai – ha elő nem
lesz a ráspoly, a felhőbe csinálj házat.” A gyermek nagyon szívére vette a
fenyegetést, összebeszélt egyik társával s elbujdosott hazulról a helység
alatti erdőbe. Hanem amint beesteledett, az éhség hazavitte.
De
sorsának mostohasága még nem aggasztotta a gyermeket. Pajtásai közt éppen olyan
gondtalan, vígan futkározó, könnyelmű volt, mint akit elkényeztetnek.
Meggondolatlansága egyszer majd hogy tragikus következménnyel nem járt. Míg a
rektor a templomban volt, a gyermekek, köztük Tompa is, bementek a rektor szobájába,
hogy „a fehér házat” kiseperjék. Tompa szeme csakhamar megakadt a rektor
puskáján; levette a szegről s babrálni kezdte, míg a puska el nem sült.
Szerencsére senkit sem talált; de Tompának azért keservesen meg kellett
lakolnia. A rektor a templomban éppen a könyörgés alatt hallotta a durranást s
mint a fúria rohant haza. Kegyetlenül megverte a gyermeket. Kortársai között –
írja Tompa idézett levelében – sokáig eldöntetlen kérdés volt: vajon 101-et
kapott-e vagy 102-t; de hogy sok volt, az bizonyos, mert a rektor három vesszőt
elkoptatott rajta. Mikor meg hazasompolygott, nagyanyja vette elő a
kantárszárral; látván azonban, hogy egész teste csupa kék folt, nem bántotta.
Később,
midőn az öntudatra ébredt gyermeket mostoha sorsa is foglalkoztatta, keserűen
kifakadt, ha otthonára s gyermekéveire gondolt: „hiszen nekem hazám sincs!”* (*
1843. aug. 9. Szemere Miklóshoz írt
levele. Figyelő (Abafi L.) XII. köt. 98. l.) Apja elzüllött s még annyit
sem tett érte, mit amennyit tehetett volna. Miskolcon másodszor is megnősült,
Bóka Juliannát vevén feleségül, s e házasságából három gyermeke született, két
leány s egy fiú, Ferenc. Mestersége mellett volt rá elég ideje, hogy kis darab
szőlejét munkálja s heti vásárokon kiterített ponyván áruljon verses
históriákat, sőt hogy tizedesi vagy fertálymesteri szolgálatot is teljesítsen.*
(* Lévay József: Tompa Mihályról, a
Budapesti Szemle 1890. évf. 61. köt. 3-4. l.) Gyermekeivel azonban mit sem
törődött, az Isten irgalmára bízta őket. Ifjú korában valami nagyobb félrelépés
bélyege sütődött homlokára, házassági frigykötése sem kifogástalanul törtét s
tán ezek miatt később is „szemében midig valami titkos fájdalom vagy benső
nyugtalanság-féle borongott”, mintha az önvád súlya nehezült volna lelkére.
Egyébiránt, mint Lévaynak beszélték, verseket is csinált s bizonyára
szívesebben törődött mindennel, mit mesterségével. Költő fia később
leplezetlenül bevallotta, hogy apjának semmit sem köszönhet.
A
nagyszülők gondja is csak a legszükségesebbre szorítkozott; de azért Tompa
hálás volt irántuk. Nem felejtette, hogy ők óvták meg az elzülléstől; s
egyszerű, de vallásos hajlékukban mintha öntudatlanul is jövendő pályára
készült volna. Emellett a hamisítatlan ép lelki világát, dalait és meséit,
nyelvét és zenéjét Igriciben tanulta ismerni és szereti. E tájon szőtte
gyermekálmait s itt erősödött meg szívében a hazai röghöz aló ragaszkodás,
amely költészetének oly mély forrása lett. Mintha csak elkalandozott volna
tekintete Alsó-Borsodból délre, a nagy Alföldre, északra pedig a hegyes-halmos Felvidékre,
hallgatva a nádasok és erdők suttogásait, a ligetek dalos madarait,
gyönyörködve a hazatérő nyáj méla kolompjában s a természet ezernyi csodás
jelenségében, amelyek mind hozzánőttek szívéhez.
Kétségtelenül
az volt a szándéka nagyszüleinek, hogy unokájuk állandóan a mezei munkánál
maradjon; erős testalkata valóba alkalmasnak is látszott erre. Kedve is telt
benne, ha versenyt dolgozott az öregekkel. Később is, midőn egy-egy borúsabb
pillanatába félre akart vonulni az irodalom teréről: ismét csak a mezei
munkához akart fogni. 1829-ig elvégezte a falusi iskolát; ekkor „confirmált”,
amivel nagyszülei szándékához képest egyelőre befejezte iskolai nevelését s
búcsút mondott az iskolának.
Hanem
a Gondviselés másképp határozott. Kevéssel utóbb, az 1831. év elején egy derék
teológus, Bihari György került Sárospatakról Igricibe hároméves rektornak. A
kor szokása szerint a falusi suhancok, akik az elemi iskolát utolsó évükbe
látogatták, vagy már el is hagyták, némi szolgálatokat telesítettek a rektor
körül. Így jutott a már tizennegyedik évében járó Tompa is a rektor közelébe,
aki minél jobban megismerte őt, mint
élénk eszű, gyors felfogású gyermeket: annál inkább meggyőződött, hogy nem
mindennapi tehetséggel van dolga. Gondjaiba is vette s némi becsvágyát kereste
abba, hogy Tompát Sárospatakra küldhesse az anyaiskolába. Mintegy a saját
sorsát látta ismétlődni Tompáéban: ő is szegény sorsban született s jó emberek
szívességéből tudta elvégezni iskoláit Sárospatakon. Tanítgatta is a lati nyelv
elemeire, hogy ha reménye teljesül, megállhassa helyét Tompa a felvételi
vizsgálaton.
Az
ott lakó Szentimrey Sámuel földbirtokosnak Ferenc és özvegy Pásztorénak István
fia éppen Sárospatakra készült a VII. osztályba. A szülők Bihari György
rábeszélésére s fiúk mellé vették Tompát apró szolgálatok fejében, élelemmel és
szállással is ellátva. Így jut költőnk a híres főiskolába; 1832. nov. 17-dikén
írta be nevét Csengery József a gimnázium
első osztályába.* (* L. Nagy S.
tanulmányát az id. h. 282-302. l. és Mitrovics Gy. id. cikkét) A bejegyzés
csak tizennégy évesnek mondja, pedig már a tizenöt évet is betöltötte. Mivel
különben is erőse felett gyermek volt, társai eleinte inkább féltek tőle, mit
szerették; de csakhamar meggyőződtek, hogy tompa éppen nem kérkedik erejével; s
ha civódó patásai közt igazságot kell tenni, mindig a gyengébbnek fogja
pártját.
Természetesen
az ilyen szolga-tanuló, aki inaskodott az úrfiak mellett, nem valami kényelmes
helyzetben élt. Amellett, hogy az úrfiaknak folyvást a sarkukban kellett
lennie, a nevelő parancsait sem volt szabad megszegnie. Érezte is Tompa
alárendelt helyzete súlyát, de ifjú kedélye a jövő reményében még könnyen
kiengesztelődött. Akárhányszor a kályhalyukban tanulgatta leckéit; idebújt, ha
regényeket olvasott.* (* 1853. dec. 18.
Arany Jánoshoz írt levele.)
A
sárospataki főiskolának kiválóan fontos és szép szerepe van a magyar művelődés
történetében. Különösen a XIX. század elején Vay József főgondnoksága alatt
sokat javultak a főiskolának mind nevelő s tanító módszere, mindennek
segédeszközei. A gimnáziumi tanfolyamban ugyan még ekkor is minden tárgyat egy
tanár tanított, de nagyrészt magyarul. E vívmány némileg Kazinczy Ferencnek
köszönhető, aki 1822-be az iskola főgondnokával, Lónyay Gáborral szemben
hatalmasa pártjára kelt nemzeti nyelvünknek. S miután az 1825-27-diki
országgyűlés a magyar nyelv jogai mellett oly lelkese nyilatkozott, és
Széchenyi gr. megtette korszakos fontosságú alapítványát: a fölgerjedt
közszellem iskoláinkat is áthatotta s a klasszikus nyelvek mellett mind nagyobb
gondot fordítottak a nemzeti és reál tárgyakra. Az emlékező tehetség
gyakorlásán kívül az értelem fejlesztésén is munkáltak. Csak az volt a hiba,
hogy az alsó négy osztályban nem rendes tanárok tanítottak, hanem az esküdt
deákokból évenkint választott úgynevezett köztanítók, akik sem koruknál, sem
tapasztalataiknál fogva nemigen nevelhették nagyszámú növendékeiket összhangzó
fokozatossággal. De az a puritán erkölcsi felfogás, nem veszett ki a
sárospataki főiskolából s rányomta bélyegét kivált az intézet jelesebb
növendékeire, élesztette hazafias érzésüket s táplálta az önművelődésre való
hajlamukat.
Tompa
előtt egésze új világ nyílt Sárospatakon. Csakhamar tudatára jutott, hogy
szorgalmával s feddhetetlen magaviseletével súlyos körülményei mellett is
fokozhatja becsvágyát s erősítheti reményét, hogy hovatovább kiemelkedhetik
alacsony sorsából. Figyelmes és jóeszű lévén, a magyarázatból könnye megtanulta
leckéjét, úgy hogy szabadidejében gondtalanul végezhette szolgai teendőit. Már
a második évben, amelyről bizonyítványát ismerjük, az első tanulók közé küzdi
magát s e helyet állandóan meg is tartja. Ekkor Somosy János tanár fiai mellé
jut, Vágó József nevelő keze alá, később pedig Tarjáni János nevű togátus
mellett mendikáns.* (* Nagy S. id.
tanulmánya és S. Szabó József Tompa Mihály a költő-pap c. műve; Budapest, 1901.
4. l.)
Ez
időből a szájhagyomány azt beszéli róla, hogy Tompa valamelyik nagy ünnep
alkalmával Hanván volt a legátussal együtt s a tanítónál este szerényen
félrehúzódott, míg a legátus a tanítóval poharazott. Egyszer a tanító neki is
töltött s e szavakkal kínálta: „Igyál öcsém, még hanvai pap is lehet belőled.”*
(* U. o. 5. l. és Mitrovics Gy. id.
cikkében.) Különben ekkor Tompa a főiskolával szemben levő Bükki-féle
emeletes épületbe lakott s a Gábriel-fiúk mellett szolgált Kiss Áron, a későbbi
debreceni püspök, mit nevelő felügyelete alatt. ő is, meg a nevelő is próbákat
tettek a versírásban s Tompa erős pathosszal olvasgatta egyik-másik versét,
miközben „haja úgy állott az égnek, mit a pacsirta kontya.”* (* Abafi L. Figyelője VIII. köt. 108. l.)
Valószínűleg
a poétai osztály versíró gyakorlatai ébresztették föl verselő kedvét, amely
hovatovább erősödött. Alig lehet benne kétség, hogy osztálytanára, Károlyi
István, aki maga is értett a versíráshoz és utóbb egész köteteket adott ki
gyermekverseiből (mint a Gyermeklant, 1843. és Szünórák, 1845), hamar
észrevette Tompa hajlamát s egyben-másban útmutatással is szolgált neki.
Emellett a főiskolai önképzőkör munkássága is ösztönözte, hogy utánozza a
nagyobb deákokat szárnypróbálgatásaival. „Akkor még – írja Kiss Áron – nekem
adta át egyikét-másikát kijavítás végett azon kísérleteknek, nekem, ki később
az ő zsólyáit sem oldhattam meg.”
Szorgalmának
s jeles előmenetelének köszönhette Tompa, hogy bár hazulról semmi segítséget
nem kapott, iskolai tanulmányait szépen elvégezhette. Az iskola maga is
pártfogásába vette. Tompa mindjárt a második iskolai évbe folyamodott a
főiskolai gondnoksághoz élelmezésért (alumnium), de csak az 1836-1837. s a
következő évben részesült ily segélybe. Bár tanárai szerették, még ekkor nem
kísérték különösebb figyelemmel, ami sanyarú helyzetében oly jól esett volna
neki. Mindez együttvéve végletese növelte érzékenységét. Nem csoda, ha iskolai
pályáját nagyon terhesnek látta s mindjobban unta.* (* Sárospataki Füzetek, 1904. évf. 78-80. l.)
Egyfelől
éppen ennek tulajdoníthatjuk, hogy még a gimnáziumi tanfolyam bevégzése előtt
megválik egy időre az anyaiskolától. De másfelől meggyűlik a baja egyik
tanárával, s ez is sietteti elhatározásában, hogy sorsán valamiképp könnyítsen.
Az 1837-38. évben a rhetorikai (t. i. a VI.) osztályba járt; Csoma Mihály, aki
1831 óta működött az intézetnél, tanította. Csoma
jeles, képzett férfiú volt, tanult Bécsben is és megírta A rümai literatura alaprajza című könyvét Baehr nyomán s
tanítványai kezébe adta (1839-1841). Könyvét még az ötvenes években is
használták. A tanulók nagyon szigorúnak és szívtelennek tartották, holott csak
hirtelen haragú s ingerlékeny volt. Télen a szegény diákok nem ritkán
megtették, hogy ha nem volt fűteni valójuk: „szereztek”, vagyis a rozoga kerítésekből
elloptak egy-egy jó darabot. Majd minden nagy városban megvolt e rossz szokás.
Tompa is részt vett egyszer társaival ilyen diákcsínyben, amiért aztán Csoma
nyilvánosan megbotoztatta. Volt oka a városi diákok elleni szigorú törvénynek,
mert akkoriban vadságukat nem igen tudták volna fékezni. Ezért a törvény
kimondja, hogy: „Aki valakinek kárt teszen, azaz lop, fát vagy mást: azonkívül, hogy a kár megbecsültetvén, azt
megfordítni köteleztetik, veréssel is büntettetik.” Csoma József tehát a
törvényre hivatkozhatott, de az önérzetes ifjút, ki már betöltötte huszadik
évét s osztályában némi hírnévre jutott,
rendkívül sértette az embertelen büntetés, amely annál inkább zokon esett neki,
minél inkább érezte a méltatlanságot, hogy úgyszólván az egész ifjúság bűneiért
egymagának kellett lakolnia. Nem is bocsátott meg sohasem tanárának, jóllehet
később Csoma is megbánta tettét.
Alig várta Tompa, hogy a félévi
vizsgálatokon átessék: búcsút mondott egy időre a főiskolának, szakasztott oly
módon, mint Arany János pár évvel azelőtt. A jó hírnevéhez tapadt szégyenérzet
is sarkalta, hogy az iskolából kivonja magát s néhány forintocskát szerezzen
ruházatra s könyvekre. Sárbogárdon volt szükség segédtanítóra. Ide folyamodott
tehát Tompa Horváth Dániel rektor mellé, aki Pápáról mint togátus ment oda
rektornak. Tompa 1838. márc. 13-ikán érkezett Sárbogárdra (Fejér várm.) s ez
évig maradt ott. Bizonyára tetszett neki az új élet s még inkább a szabadság.
Teljes ellátás mellett fizetése 50 váltó forint volt (40 K); ehhez járult a
tandíj s a temetésért, búcsúztatóért külön jövedelem, aztán 10 frt útiköltség s
10 font faggyú. Tanítani kellett az iskolában, énekelnie a templomban s
temetéseken. Hivatalos foglalkozásán kívül azonban elég ideje maradt az
önművelésre, írogatásra, szárnypróbálgatásokra is. Pár év óta már gyakorolta
erejét a verselésben, amit világosan mutatnak első fennmaradt kísérletének
gördülékeny sorai s folyékony nyelve. Mint kántor a búcsúztatók írásában oly
gyakorlottságra tett szert, hogy később Sárospatakon egyik barátjával egész
gyűjteményt szándékozott a falusi tanítók számára kiadni. Azonban meggondolta a
dolgot s a csengő rímű búcsúztatókat megsemmisítette. Magános sétái a szabadba
vezették, a mezőre vagy temetőbe, ahol nem egyszer ott érte az este. Ilyenkor
sokat elmélkedett bizonytalan jövőjéről vagy olvasmányairól; de egyszersmind
múzsájával is társalgott, szíve megittasult a természet szeretetével s
képzeletének tündérjátékai egészen más világba csalogatták.
Olykor a Sárvíz ingoványaiban
vadászgatott. Ezt az egészséges szórakozást nagy kedvvel űzte. „Mintha most is
látnám – írja később – a gyönyörű Sárrétet sűrű káka- és sásbokraival, ezer meg
ezer vízi vadaival, melyek után hónaljig érő vízben, sárban gyakran reggeltől
estig a legnagyobb élvezettel jártam.” Még évek múlva, 1859. febr. 18-dikán
Sallay Pálhoz, sárbogárdi ismerőséhez írt levelében is tréfásan emlegeti Bisitz
kalmárt, aki oly szívesen adott e
őneki puskaport sokszor utolsó filléreért.* (* Nagy S. id. tanulmánya) Vadászkedvének
mindaddig örömest áldozott, amíg káros hatását nem tapasztalta. A hosszas
járkálásban t. i. megizzadván, akárhányszor megfájult a torka, s emiatt aztán
végképp le kellett mondania a vadászatról.
Sárbogárdon álmodja először a „szív
édes álmát”, nem vallva be a leánynak s talán önmaga előtt is félve a titkot
fölfedezni. Mészöly Gábor jómódú birtokos és felesége, Mészöly Lídia tizenhárom
éves leánykájuk, Kláriak (1825-1901) ihleti meg a költői lelkét, nem mélyen,
nem sokáig, de az ifjúban ábrándokat ébresztve, amelyek emléke később is
felújul. „Sokszor – írja 1839. április 9-dikén Klárika apjának -, mikor néha
magamban némán andalgom a Bodgor partján, így sóhajtok Rafáellel:
Siető felhők, de
boldog lenne,
Ki vándorolni
veletek menne…
Bogárd! Bogárd! hányszor sóhajtottam
így, Isten a megmondhatója. Igazán olyan az ember, mint a palánta. Ahol az éghajlatot
s a földet szereti, ott könnyen megfogamzik s tenyészik, s ha mozdítják,
megsínyli. Éppen így jártam Bogárddal. Mikor már szinte otthonias lettem,
marschot vernek, s eredj! az a vége”. Klárit 1846. aug. 16-dikán Miskolczy
Szijjártó József tiszavárkonyi református lelkész vezeti oltár elé, s Tompa
nem is látja 1839 tavasza óta. De „gyöngéd hódolatának” emléke megelevenül
benne, midőn a „régi és szeretett barátné” egyetlen gyermekével, Miskolczy
Gizellával találkozik, akit Ádám Kálmán ref. esperes vesz feleségül”.* (* Lévai Józsefhez 1865. dec. 30. írt levele; a
rimaszombati múzeumba; - Kéki Lajos: Tompa Mihály; Budapest, 1912; 19-20. l.)
A községben nagyon megszerették, mert szépen tudott bánni
a gyermekekkel. Szívesen is látták a jómódú családoknál, ahol örömest vonult
félre a gyermekek közé, térdére ültette őket s úgy mesélt neki. Lassankint azt
vette észre, hogy a felnőttek is mellé húzódnak s éppen oly szívesen hallgatják
szebbnél-szebb meséit, mint a gyermekek. Már ekkor pompásan tudott elbeszélni,
adomázni, dalolni.* (* Mitrovics Gy. id.
cikke és Szász K., (az 1870. kiadás előtt) valamint Nagy S. id. tanulmánya)
A Mészöly Gáborhoz írt s idézett
levelében maga is emlegeti a sárbogárdi mesemondásait. „Már el is felejtettem –
írja – a meséket, mert a triangulumok, az átkozottak nagyon kiűzték a fejemből
a tündér királyokat, vagy akarom mondani, tündér leányokat. Hanem tanultam
azóta is egy rakást, majd valamikor holnap vagy holnap után el is mondom.”
Egy év múlva Tompát ismét
Sárospatakon találjuk. Távozásáról a sárbogárdi egyházközség jegyzőkönyve így
szól: „Tompa Mihály becsületesen s az egész eklézsiának megelégedésére
elvégezvén esztendeig tartó tanítási hivatalát, tudománya öregbítése végett
visszament a sárospataki anyaiskolába” 1839. márciusában.
Ez év végéig pótolnia kellett a
retorikai osztály második s egyszersmind a logikai (VII.) osztály első félévi
vizsgálatát, hogy tanulmányait folytathassa. 1840 őszén már a bölcseletet
hallgatja mint harmadéves togátus. De ez év elején az iskolaszék engedelmével
ismét elhagyja Sárospatakot s a Sissáry-családhoz a Hernád melletti Kakra megy
nevelőnek Sissáry János földbirtokos két fogadott gyermeke, Gyula és Kálmán
mellé. Ez az év Tompa ifjú korának első boldogabb éve. Mind az úri kényelem,
amelyben itt él, mind a családnak iránta mutatott nagyrabecsülése feledtetik
régi szenvedéseit. Sissáry János a Tompa itteni működéséről 1840. dec. 5-dikén
kiállított bizonyítványban elismeréssel említi, „példás szorgalmát,
fáradhatatlan ügyekezetét s dicséretes külső magaviseletét”. Kovács Sámuel ref.
lelkész pedig „ezen sokra célozó reménységű nemes ifjúnak” „erkölcsi
példaadásáról s kathedrai jeles tanításáról” tesz bizonyságot.* (* Sárospataki Füzetek, 1904. 78-82. l.)
Itt írja Tompa Kandallódal, Vízdal
és Póstadal című verseit, amelyek
közül a két elsőt a Társalkodó 1840.
évfolyama közli, míg a harmadik összegyűjtött művei közt is olvasható. Innen számíthatjuk
költői pályáját, noha ő maga csak a következő évtől számította.
Tompa eddigi kísérleteiben, amelyek
nagyrészt alkalmi versek, névnapi köszöntők, vagy valamely ünnepélyre rendelt
üdvözlések, inkább csak olvasmányaiból s elmélkedéseiből merít. Élményei még csak
mint embernek vannak, mint költőnek kevésbé. A lángelme eredetisége hiányzik
bennök. Csak a verselésnek bizonyos készsége, vagy egy-egy röpke gondolat
kifejezésének könnyűsége jellemzi. Ami őt mint embert és költőt alkotja, majd
semmi sincs e zsengékben. Ezért fölösleges róluk bővebben szólni. Egy Petőfi,
egy Burns vagy Byron ifjúkori kísérletei, amelyek mindjárt kezdetben a lángész
eredetiségére vallanak, más szempont alá esnek; de Tompa zsengéi csak a versíró
gyakorlatai.
Azonban Kakon megismerkedik Pankotai
Józsa Lajos ottani földbirtokos tizennégy éves leányával, Franciskával, aki
először lobbantja szerelemre. Tompa sok kedves órát tölt vele; énekelgetnek
esténként a lugasban, s a leány gitárral kíséri éneköket. Különösen tetszett az
ifjú költőnek az a népdal, mely így kezdődik:
Mikor viszi a kis
lány a vizet:
Akkor töri a
legényt a hideg.
A szép szőke leány 1844. aug. 4-dikén
Tátray László hitvese lett s 1896 körül halt meg.
Első ábrándjainak emlékét aztán
költészete is megőrzi, visszavarázsolja ifjúsága boldog álmait, mikor még rengő
habján játszva viszi az élet, s nem ismeri az örvényt és szirteket:
Mikor csendes,
nyári szürkületben
üldögéltünk a
lugasba ketten,
Hogy átölelt lágy
fehér kezével:
Azt az órát hogy
felejteném el?
De nemcsak első szerelme boldogságát
érezte, hanem a baráti szív melegét is. A szomszéd Hernádnémetiben lakó Máthé
János káplánnal, e művelt ifjúval szoros barátságot kötött, át-átrándult hozzá
s együtt vadászgatva barangolták be a harangodi síkságot.* (* S. Szabó id. m. 6-7. l. és Kéki Lajos id. m.
21.22. l.)
Még fontosabb lőn egész pályájára az
az ismeretség, amelyet szintén ez időben kötött Szemere Miklóssal és Kazinczy
Gáborral. A főiskola önképző köre, amelyet nehány évvel azelőtt Szemere
Bertalan alapított Nyelvmívi Társaság
néven, pár évig szép sikerrel működött. Az alapítón kívül jelesebb tagjai
voltak Pap Endre, Erdélyi János, Kazinczy Gábor, Ormos László, Varga János és mások. A társaság
két évben zsebkönyvet is adott ki, a Parthenon-t,
amelynek költői s prózai darabjai egyaránt figyelemre méltók. Tompa 1839-ben
lett az önképző kör tagja; de a kör ekkor lelkesebb vezér hiányában
hanyatlásnak indult s csak két-három év múlva kelt új életre Szépműegylet
névvel. Tompa nem itt szerzett először költői hírnevet, hanem a Társalkodó s az Athenaeum hasábjain megjelent műveivel. Az Athenaeumban első verse,
az Alkonyatkor, 1841 közepén jelent
meg s mindjárt követte a Mohos
váromladékon című románca. Ezek aztán némi tekintélyre emelték társai közt
mint olyat, kinek műveit az akkor legelső irodalmi lap is közölte. Ismeretes,
hogy az Athenaeumot, amelynek élén Vörösmarty, az első magyar költő, Bajza
József a félelmetes kritikus és Toldy Ferenc, a nagy műveltségű, világlátott író
állottak, 1837 óta irodalmi areopágul tekintették, s akinek neve az Athenaeum
hasábjain megjelent, a nevezetesebb írók közé sorozták. Jól esett Tompának,
hogy Bajza nemcsak közölte verseit, hanem tiszteletpéldányt is küldött neki.* (* 1842. máj. 5. és 1843. febr. 12. írt
levele Bajzához. A M. N. Múzeum kézirattárában. Az elsőben ezeket írja: „Nem
számítom ugyan magam azon ifjak közé, kik a szegény Pegazust mindenáron a Helikonra törekednek sarkantyúzni:
de miután az Athenaeum nagybecsű lapjain néhány jámbor verseim helyet nyerni
szerencsések valának: bátorkodom ezen újabbakra is a Tekintetes Úr kegyességét
illő szeméremmel s alázatos tisztelettel kérni.” Aláírása: „Legalázatosabb
szolgája: T. M.”) E szerencséjének köszönhette, hogy Kazinczy Gábor, aki az
Athenaeumnak dolgozótársa s Toldynak jó barátja volt, s aki már a Zemplén-vármegyei közéletben is szerepelt, barátjául fogadta s megismertette
Szemere Miklóssal is, aki mindkettőjüknél jóval idősebb volt ugyan, de csak
nemrégiben kezdett verselni és szintén az Athenaeumban bocsátotta közre humoros,
szeszélyes dalait. Mind Kazinczy Gábor, mind Szemere Miklós gyakran
megfordultak Sárospatakon, érintkeztek a Szépműegylet hírnevesebb tagjaival,
különösen Tompával, akinek munkásságát méltányolták s „örömmel üdvözölték benne
a feltűnő, de már határozott tehetséget.”* (* Szász K. id. tanulmánya) Szemere Miklós barátsága valóban
jóltevőleg hatott az ifjú költőre. Tompa gyakran meglátogatta lasztóczi
kúriájában, Szemere olykor kocsit is küldött érte. Úgy érezte magát a költő
itt, mintha Lasztócz valódi otthona lett volna. Sűrűn leveleztek egymással.
Tompa szíve egészen megnyílt barátja előtt, akit apja helyett apja gyanánt
tisztelt, beavatta költői terveibe, bírálatra küldte hozzá újabb műveit s maga
is szívesen elmondta véleményét Szemere Miklós megjelent verseiről.
A Szépműegylet-ben
kivált 1842-től kezdve fejtett ki Tompa nagyobb munkásságot. Előbb két prózai
művét, Két öreg s Urambátyám és én címmel olvasta fel, s
emezt a Honderű is közölte 1844.
februárjában. Majd a Csörszárká-t, a
Halász és aranyhal-at s a Hős és kardjá-t szavalta el; de már
1842-ben Péter című balladájával
dicséretet nyert. Béla király és A bujdosók című balladáit pedig az év
végén tartott ünnepélyes gyűléseken szavalta el, amaz pályaműnek készült s a
díjat egyhangúlag elnyerte, összegyűjtött művei közé azonban ezeket sem vette
föl. Mint az énekkar tagjának szintén része volt a főiskola nevezetes
működésében; S. Szabó szerint „mélyen járó hangja volt, de kissé színtelen, nem
eléggé csengő, érces.”
Azonban bármily jótékonyan hatott is
reá barátainak méltánylata, mely kiragadta az önmagával való vívódás
hínárjából, még sajgott szívet az elmúlt szép napok emlékeinél. Végpanasz-ában,
amelyet Szemere Miklósnak küld 1842. okt. 24-diki levelével, még felzokog keble,
siratja tündérreményeit, de elhaló sóhaját lassankint enyhület váltja fel.* (* Szemere Miklós irodalmi hagyatékából.
Perényi J., Nagykanizsa, 1902; 6-8.l.) Új izgalom kezdi hevíteni, erősb és
tartósb az előbbinél, amely költészetében is maradandó nyomot hagy. 1841-ben
Jármy Lajos szabolcsi birtokos fia mellett nevelősködik s a szünidőben
huzamosabban tartózkodik a család laskodi házában részint növedéke apjánál,
részint nagybátyjánál, Jármy Dénesnél, ahol vígan telnek napjai, mert ott van
vele barátja, a család rokona, Böszörményi Károly is, akinek révén
megismerkedik nővérével, Katalinnal, s iránta szenvedélyes szerelemre gyullad.
Tompát, kinek költői hírneve a Társalkodó,
Regélő, legkivált pedig az Athenaeum hasábjain messze körbe elhatott, igen
szívesen látták Laskodon, ahol a családnak vendége volt ő is, meg a leány is. A
művelt lelkű, sugár termetű, barna leány kedvét találta a költők olvasásában, s
mi természetesebb, mint hogy Tompa örömmel olvasgatta vele az újabb verseket,
köztük a magáéit, örömmel magyarázgatta a rejtettebb célzásokat, s közben a két
ifjú szív összedobbant, együttes lángot vetett. Még 1841-ben megajándékozta a
leányt egy kis kézirati gyűjteménnyel Tompa, t. i. a Dalfűzér-rel, amelyben népdalokat írt össze és a saját művei közül
is beleiktatott néhányat. A gyűjtemény színes borítékjára csak ezt írta:
„Emlékül B. K.-nak 1841”; de a 7-dik lapon ez az ajánlás olvasható:
Minden virágát
életemnek,
A melyek számomra
teremnek:
Barátság, szerelem:
Tinéktek
szentelem.*
(* Figyelő, 1881. évf. X. köt. 82 s köv. l.)
Tompa ifjúságát egészen megaranyozta
e leány iránti mély s forró szerelme. Vajon sejtette-e: hogy e szenvedélye
hiába emészti keblét? Tudhatta-e, hogy reménye csalárdul teszi próbára lángoló
hevét? Aligha. Vallomása, melyet 1842-ben írhatott, egészen mást mond.* (* E
tekintetben nem érthetünk egyet S. Szabóval, id. műve 10. lap) „Oh kedvesem
– írja a leánynak – én csak azért kívánok élni, hogy veled élhessek; csak azért
kívánok boldog lenni, hogy téged boldogíthassalak. Képeddel alszom el, képeddel
álmodom, képeddel ébredek fel; szüntelen csak egy gondolatom van, és az te
vagy; s midőn Istenemnek imádkozom is, csak te rólad gondolkozom… Te vagy
életemnek tavasza, napja, reménye, mindene. Hányszor csókolom meg forrón a
tőled nyert emlékeket! Oh csak tizedrésznyire szeretnél is te engem, mint én
téged szeretlek! Te vagy vigasztalásom minden szenvedések közt. Te érted fogom
könyv mellett virrasztani az éjszakákat, míg örökre enyém nem lészesz.”* (* Figyelő, u. o. 84. l.)
Valóban Tompa évekig táplálta a reményt,
hogy szíve választottját a magáénak mondhatja. Dagadó keblében – mint énekli –
nem fér az érzelem, mióta megtalálta eszményképét. Hiába vonult magányba s
merült el a természet csodáiba: csordultig telt szíve csak a szerelmet tudta
dallá varázsolni:
Csüngvén hölgyem hő
ajkain:
Több kéjt szívem
nem bíra már…
Csak boldogságod
volt velem,
Fényes sugár, meleg
sugár!
De a szerelem mámorában kéj é kín
együtt jár; el-elborul a költő láthatára, s a távol jövő kétes körvonalain
megjelenik a keserű sejtelem is: hátha csalárdul játszik vele a remény… Már a
következő évben mintha megbarátkoznék azzal a gondolattal is, hogy a leány nem
lehet az övé. De még ragaszkodik hozzá, s ha azt hallja, hogy Kati férjhez
megy: nem bír fájdalmával. Menne, repülne hozzá minden pillanatban; tudja, hogy
„a dervis Mohamet sírját, vagy a hívő jeruzsálem szent tájait, a halhatatlan
lélek a mennyet és Istent nem óhajtja hőbben látni”, mint ő a leányt; de ha
néhány percig vele lehetne is, elválásakor „ismét őrült szenvedély ragadná meg”
s összetépné lelkét.* (* Figyelő u.o.)
Számot vet hát magával: mikor biztosíthatja életét anyagilag. „Ah – írja
Böszörményi Károlynak – lelkemben egy húr pendül meg, mely végtelenül fájó
hangot ád.”
Nem zárta magába szerelme titkát.
Felfedezte azt a leány anyjának is, barátját pedig mindjárt szenvedélye
keletkeztekor beleavatta. A leány anyja is ellátogatott Laskodra, s Tompa
közelről megismerhette a derék nőt, aki egészen megfelelt azon eszményképnek,
amelyet Tompa képzeletében a családanyáról alkotott. Hozzá írta Nyílt levél egy
hölgyhöz című szép episztoláját, amelyben leplezetlenül kitárta a szerelem és
barátság érzéseivel annyira megtelt szívét. Nincs, ki hű szívére vonná s
megosztaná örömét s fájdalmát:
Anyám helyett, ah
mint óhajtanám,
Jó hölgy, neked
mondhatni ezt: anyám!
De a kétség nyomban megjelenik s
rideg kézzel tépdesi össze a remény gyönge szálait:
… Ki küldött,
csábító remény?
hogy ámításid tudva
higyjem én!
Így hullámzott keblén a szerelem kéje
s fájdalma, boldogsága s kínos sejtelme. Az élet komor valósága s ábrándjainak
tündérvilága közti éles ellentét folyton izgalomban tartja. Borba, víg cimborák
dalába szeretné fojtani bánatát: mindhiába. Ha tudná, hogy a leány mihamar kész
őt feledni: megnyugodnék sorsában s beletörődnék a változhatatlanba. „De most –
írja Böszörményi Károlynak – ébren és álmomban egy irtózatos rém kiáltja
lelkemben: ki téged boldoggá tenne, kit te boldoggá tennél, szenved, s a sors
falat vont közétek. Ez irtózatos. Látod: ezerszer számítom el éjjel: két év
alatt legföljebb talán célt érek. De két év örökkévalóság nekem, tűrni-várni
nem tudok.”* (* U. o. 92. l.) Pályát
törni a megélhetésre tanulmányai vagy költészete révén: ez a gondolat űzi napról
napra, de itt is, ott is vaskorlátokba ütközik. Tanulmányait talán sikerrel
végezheti, de vajon megélhetését biztosíthatja-e? Tollával pedig csak
hírt,nevet tud szerezni; hogy kenyeret
is szerezhessen: éppen nem kecsegteti irodalmunk állapota, noha most már a Pesti Divatlap s a Honderű is munkatársai közé sorozza. Pályázik a
Kisfaludy-Társaságnál is a Játékos
című ismeretlen művével, azonban semmi figyelmet sem ébreszt. Különben is még
messze van attól, hogy múzsájával nyugodtan társalogjon. Ha születik is „több
beteges eszméje”: nincs ideje a kidolgozásra. Élete csak ebből áll: „tanulj,
taníts, menj iskolába!” Ha egy levelet akar is írni: be kell zárkóznia. Ha a
szünidő megérkezik: legott indul Miskolcra, onnan Kis-Győrbe, s a vadon
bükkjei, mohos szirtjei s lágy zörejű csermelyei között álmodja vissza
boldogságát. Mily örömest menne Szemere Miklóshoz, hogy kiöntse keservét: de
nem lehet. Nem a fáradtságtól fél. Lábai – írja – nincsenek bársony cipőkhöz
szokva, hanem inkább tövisekhez, melyek minden tekintetben oly buján
sarjadzanak a szegény ifjú pályáján. Hanem ifjú kedélye még leküzdi a bajt: gyáva panaszkodjék, hisz van egy-két
tiszta kebel, akihez ragaszkodnia gyönyörűség.* (* Figyelő, XII. köt. 98-99. l.) Érzi, hogy szerelmi lángja önmagát
emészti föl, s mintha némi önvád nehezülne lelkére, hogy az örvénylő
szenvedélynek nem tudott ellenállni, mikor még késő nem volt, lemondásában nem
annyira megnyugvás, mint a kényszerűségbe való sivár beletörődés nyilatkozik.
1843 óta nemigen találkozik a
leánnyal. A szünidőben is másfelé viszi útja, s nem akar szenvedélyének újabb
táplálékot adni. S ide járul a véletlen szeszélye is, amelyet akaratlanul maga
Tompa idéz elő. Ekkoriban jelenik meg a Honderű-ben
a Vallomás című tréfás hangú dala,
amelyben az ifjú szívek szalmatüzétől óvja a leányokat. Kati olvassa e dalt s
úgy hiszi, hogy Tompa ebben önmagát példázza, s Vallomás-a lelkének hű tükre. Tompa siet a leányt bátyja útján
felvilágosítani, de a régi láng hamvadni indul a leány szívében. Bizonyára
szülei számot vetettek jövőjével, s Böszörményi Károly kissé rejtett értelmű
szavakban adja tudtára barátjának, hogy nővére az esetleg kínálkozó szerencsét
el nem szalaszthatja. Emiatt nem akar Tompa többé Böszörményiékhez látogatni.
„Akkor menjek hozzátok – írja barátjának – midőn testvéred sorsa válófélben
van? hogy egy élet boldog vagy boldogtalan legyen; én menjek hozzátok, tán
kézfogó, gyűrűváltás vagy éppen lakodalom s esketőre s roncsolt szívemmel ismét
érezzem a kínt, mely gyilkol, vagy háborgassam testvéred és mások nyugalmát
örömtelen jelenlétemmel!”* (* U. o. 183.
l.)
E szavakban már a határozott lemondás
szólal meg, amelyet a kénytelen megnyugvás követ:
Nem süt a szerelem
Üdvet sugárzó napja
már;
Az árny is
elenyész,
Ha elpihent a
fénykirály!
De bár hozzászoktatta magát a költő
ahhoz a gondolathoz, hogy többé nincs mit remélnie, midőn a leány férjhez menetelének
hírét hallja: mély fájdalom járja át keblét. Összeszedi az ereklyéket,
amelyeket a leánytól emlékül őrizett: a remény jelképével hímezett tárcát,
hajfürtöt, szalagot, leveleket; elvonul előtte a múlt minden tarka képével, s
arra a meggyőződésre jut, hogy mindez csak „a szív ábrándozása” volt, amelyen
immár uralmat vesz az ész, így szólván: „Hogy Kati férjhez megyen, hogy mást
nem is tehet, - borzasztó nyugalommal kell elismernem; mert hiszen magam
kárhoztatnám, ha hozzám, gyenge nádszálhoz kötné életfonala reményét… Nem is az
fáj, hogy ő megyen, mert mást nem vártam, arra készülve voltam; de a sors! a
sors, mely engem oly szűkmarkúlag áldott meg anyagi kegyelmével, - a sorsot
szeretném lábaim alá tiporni!* (* U. o.
192. l.)
Nemcsak bizonytalan jövője
kényszerítette a lemondásra, hanem betegeskedése is. Különös ellentmondásnak
tetszik, hogy az erős testalkatú ifjú annyi betegséggel kezd küzdeni már élte
tavaszán; pedig szervezetében hordja már régóta későbbi betegsége csíráit,
amelyekhez most egyéb, időleges betegség is járul. Már 1843 nyarán panaszkodik
hideglelésről, amely hasdaganat következménye.* (* L. Perényi id. m. 10. l.) Innentől fogva alig van egy év is,
amelyet zavartalan egészséggel tölthet el. 1844 elején mellfájást érez,
tajtékos vér szakad föl melléből,, amely üde arcszínét is elhalványítja.* (* Figyelő u. o. 91. l.) Orvosa ekkor
Bártfára küldi, mivel a vérhányás megdöbbenti. „Beteg, igen beteg vagyok -
írja Böszörményi Károlynak június végén –, azt mondá orvosom, Bártfa határozni fog
felettem, - most már nem köpöm, de hányom a vért; képzelheted, hol állok, midőn
oly költséges és messze útra kellett magamat censura közben határoznom… Eötvös Búcsú-ja jut eszembe: Isten hozzád! Talán
örökre!” „Ily körülmények közt – kérdi említett barátjától – van-e jövendőm?
Először élet s egészség, azután a többi.” Ezzel már sejteti Tompa barátja
előtt, hogy a szerelem hamvadó tüzét nem is ápolhatja, noha emléke folyvást él
szívében. Műveiből soha nem felejt el egy-egy díszpéldányt ajándékozni egykori
eszményképének, aki 1846-ban Jakó Pál birtokos nejévé lesz.
Szerelme megtermékenyíti költészetét.
Nemcsak az idézett költemények fakadtak e forrásból, hanem a Kedvesemhez, Napraforgók, Megnyugvás, A
fecskéhez, Hárfám, sőt a Szerelem
is, amelyek a Vörösmarty és Vachott Sándor érzelmes lírájának a hatását
mutatják ugyan, de kivált a Nyílt levél-ben
és a Szerelem-ben már izmosodó
tehetsége észrevehetőleg nyilatkozik egyéniségének jellemző kifejezése gyanánt.
Immár tanulmányainak befejezéséhez
közeleg. Mióta a Jármy-családtól megvált, több vagyonos család gyermekét
neveli, így a Boronkay, Kállay, Klobusiczky, Szemere és Komáromy-családokét.* (*
S. Szabó id. m. 10-11. l. és Figyelő XII.
köt. 108. l.) Megélhetése ily módon napról-napra biztosítva volt, s
emellett az úri családok köre szokásaira, modorára, társadalmi műveltségére
egyaránt jótékonyan hatott. Nagy ismeretségre tett szert Zemplén, Szabolcs,
Abaúj, Gömör és Borsod vármegyékben, növendékei rokonainál és barátai révén.
Meghitt baráti körben, víg cimborák közt egészen földerült és részt vett minden
bohóságaikban, mulatozásaikban. Csinos, szemre való ifjú volt, rendesen
központja a társaságnak, amelyet egymaga el tudott szórakoztatni. Bohó kedve
tagjává tette annak a Hanyvéd egylet-nek (Hanyagság védő) is, amelyet társai az
akkor oly nagy szerephez jutott Védegylet
paródiájára alapítottak az iskolai fegyelem és szorgalom kigúnyolására. Magától
értetik, hogy ez egyesület csak tréfából keletkezvén mihamar véget ér.
Az ifjú költő már ekkor nagyon
megszereti a pipát és szívesen kártyáz, ha alkalma nyílik. Egyszer mint legátus
csinos kis összeg pénzecskével érkezik vissza Sárospatakra s mindjárt az első
éjjel az egészet elkártyázza. Ekkor a hólyagzacskót, amelyben pénze volt,
összetépi e szavakkal: „Mit csinált Koszcziusko, mikor Lengyelország elveszett?
összetörte kardját, mondván, nincs védeni mit. Én meg összetépem a zacskót,
mondván, nincs belerakni mit.”* (* Mitrovics
Gy. id. cikke.) Hanem azért a kártyának ezután is nagy barátja marad, noha
nemigen tudja hidegvérrel tűrni a veszteséget. Midőn 1854-ben egy Sütő Károly
nevű tanítót ajánl Miskolcra Lévay figyelmébe: dicséri, milyen becsületes, jó
készültségű ifjú s helyén van a fehér asztalnál is. „Csak egy iszonyú hiny, egy erkölcstelenség ne volna benne –
írja -, t. i. a kártyát még csak nem is ösmeri.” „Egy kis baj lesz vele, míg
civilizáljátok” – teszi hozzá. Sokszor kifakad, ha szerencséje elhagyja a
kártyában. Minden vesződségének legmagasb fokát az jelenti, ha olyan ember
nyeri el pénzét, aki csak kezdő kártyás, vagy ha „öt első veresre is megbukik a
preferánszban.”* (* Lévayhoz 1854. máj.
4. és 1856. dec. 31. írt lev. az id. helyen)
Bár nehányszor nyilvános mulatságban
is megfordul Sárospatakon és környékén, el-eltáncol egy-egy ropogós csárdást,
de általában inkább csak szokott pajtásai közt érzi jól magát s a táncot
hamarosan abbahagyja. Leányos házakhoz ritkán jár s keveset ért az udvarláshoz,
de lehetőleg a magányt keresi, hogy iskolai kötelességeinek derekasan
megfeleljen, szabadidejében pedig múzsájának áldozhasson. Hírnevét, amelyet
mint gimnáziumi tanuló megalapított, megtartotta mint joghallató és teológus
is. Mindig az elsők között volt s mint ötödéves togátus (1842-3) minden
tárgyból kitűnő érdemjegyet nyert s társai közt a harmadik helyet foglalta
el.* (* Mitrovics Gy. id. cikke.)
Maga mondja Arany Jánoshoz 1854. dec. végén írt levelében, hogy első vagy
második eminens lévén, sokat tartott magára s emiatt esett zokon neki, hogy
midőn legátus volt Lád-Bessenyőn, Meszes-Abodon s a „Miatyánkot kegyestlenül
összetörte”, a pap rossz bizonyítványt adott neki. Ezt a kudarcát sohasem tudta
elfeledni s később sem merte a Miatyánkot
kegyetlenül összetörte”, a pap rossz bizonyítványt adott neki. Ezt a
kudarcát sohasem tudta elfeledni s később sem merte a Miatyánkot könyv nélkül
mondani.
Idejét most kétszeresen is okszerűleg
kellett felhasználnia, hogy gyönge egészsége mellett is megállja helyét.
Azonban tudott időt szakítani arra is, hogy a siralomházban levő két katonát
napjában többször is meglátogasson, dohánnyal s borral enyhítse rövid életüket.
„Itt vizsgáltam, barátom – írja Böszörményi Károlynak – az elítélt lélek állapotát, nem hinnéd, mennyire függ az életen, s
mint nem hagyja el egy homályos reményforma mi az utolsó pillanatig”.
Észreveszi, hogy az emberi lélek még a halál révén is mennyire ragaszkodik a
remény vékony szálához, amelyet ha már itt nem tud semmihez kötni, a másvilágba
viszi át a hit által. Mikor utoljára
búcsút vesz az elítéltektől, lelke egészen megrendül s ezt kiáltja: Vesszen a
halálbüntetés.* (* Figyelő, u. o. 95. l.)
Ha tudjuk, hogy Tompa most éppen a
pályaválasztás nagy kérdése előtt áll: nem alaptalan föltevésünk, hogy az
elítéltekkel való gyakori társalkodásból is erősödött meggyőződése, amely
szerint az emberi léleknek legmélyén gyökerező hit egész világának is
sarkpontja, s tán ez villantja meg előtte azt az eszmét, hogy az ennek
istápolására szolgáló papi pálya volna leginkább neki való. Egyelőre azonban
még nem határoz. Költészetével próbál ösvényt nyitni maga előtt. Alaktalanul
forrong lelkében jövője: az eszményi és való élet harcai, a megélhetés gondjai
s a dicsőség csalálmai között hánykódik.
A kettőt összekötni oly merészen, mint ugyanakkor Petőfi tette, nincs elég
ereje s önbizalma. Sőt még az az eshetőség is megfordul elméjében, hogy költői
tüze mihamar kialudván, búcsút mond az irodalomnak. Költészete – úgymond – csak
ifjúságához van kötve, amint egyszer ifjúsága elmúlik, múzsája is elhallgat.
ezért midőn a Napraforgó-kat Szemere
Miklósnak küldi, megjegyzi tréfásan, hogy barátja olajat ne üttessen belőlük,
mert a bennük maradt víz miatt úgyis kevés hasznát venné a sercegő olajnak.* (*
Figyelő, VII. köt. 202. l. 1843. dec. 14.
írt levele)
Mint a kezdő írók általában: Tompa is
türelmetlenül várja a szerkesztőség kezében levő műveinek megjelenését,
másfelől azonban nem halmozza el a szerkesztőket kész munkáival. Sajnálja az
Athenaeum megszűntét (1843), de abban bízik, hogy a Honderű s az Életképek
majd csak pótolják helyét s tért engednek őneki is. Mert hiába rebesgeti, hogy
„beleunt az írásba”; hogy csak az első kötetét akarja sajtó alá rendezni s
„akkor jó éjt, poézis”: sokkal mélyebben gyökerez lelkében az alkotó tehetség,
semhogy pillanatnyi szeszélye, vagy a kívánt siker késedelme huzamosabban
feltartóztathatná a dicsőség utáni törekvésében. S noha bevallja, hogy
„méltánylat a meleg sugár, mely a csírát kifejti:” éppen nem keseredik el,
midőn azt hallja, hogy Vachott Sándor nem is ismeri őt eddigi műveiről. Az sem
bántja látszólag, hogy Vörösmarty „meggyőződésből róla rettentő keveset vagy
semmit se tart:” mert hát miért közölte az Athenaeum 1841 óta több versét, s mi
okon mondhatta Bajza, hogy sokat vár tőle?* (* Figyelő XII. köt. 104. l.; VII. köt. 203. l. és Mitorovics Gy. id.
cikke)
Ám ha Vörösmarty megjegyzése – akár
igaz volt, akár csak mendemondából eredet – nem is volt reá oly döntő hatással,
mint Arany Jánosra a Rák Bendé-t illető bírálata: bizonyára mégis újabb
ösztönt adott neki, hogy kifejtse, ami tehetsége van. Nem fogadkozott, hogy
egy betűt sem ír ezután: „Sőt csak most fogok még írni egyszer”, mondja Szemere
Miklósnak.
Íme Vörösmarty egyenes vagy közvetett
hatása, mely költészetünk két nagy alakjára, Petőfire és Arany Jánosra, oly
szembetűnő volt: Tompa működésére is fontossá lett.
Volt azonban Tompa becsvágyának még
egy hatalmas emelője, múzsájának lelkes buzdítója, aki nem a kritikus vizsga
szemével, hanem a költészet iránti nagy fogékonyságával kísérte Tompa
működését: Bónis Barnabás nemes lelkű, eszményi gondolkozású szép ifjú hitvese,
Pogány Karolina, kivel Szemere Miklós bátyja révén ismerkedett meg. Bónis
Tokajhoz közel Nagyfaluban lakott. Ide látogatott el Tompa, ki gyakran tett
kirándulásokat a vidék műveltebb családjaihoz. A legeszményibb tisztelettel
adózott a ház úrnőjének, amelyet az viszonzott. Mélyen meghatotta Tompát az a
páratlan jóság s angyali szelídség, amely Bónisnénak egész környezetét
lebilincselte, álmélkodva szemlélte azt a ritka fogékonyságot, amellyel az élet
fenséges és parányi jelenségeit egyaránt figyelte. Csoda-e, ha Tompa és e nő
között a legnemesebb vonzalom szövődött, amelyben nem volt semmi földi, semmi
salak. Eszményi lánc fűzte a nőt a költőhöz, átérezte s méltányolta dalait,
kedvét lelte lantja bús zöngelmében. S a költő boldog volt, hogy fogékony
szívre talált; élte végéig tudott volna egymagának dalolni. Bónisnéban látta
Tompa először a hitves és honleány eszményképét, s amit később e nő tett, midőn
„a forradalomkor minden ezüstjét összeszedte s beküldötte a magyar kormánynak”,
igazolta Tompa felfogását.* (* S. Szabó
id. m. 11-12. l. és a Tompa-kiadás jegyzetei)
E különböző hatások alatt erősödött
az a törekvése, hogy megjelent műveit újabbakkal pótolva egy kötetben kiadja.
Emellett pár év óta már gyűjtögette a mondákat és meséket; tanulótársait is,
kik a nép körében tartózkodtak, fölkérte a népköltemények gyűjtésére, amelyeket
saját képzeletével átalakítva, újra dolgozva óhajtott közre bocsátani.
Megérezte költői szelleme nemzeti fejlődésünknek új irányát, s a magyar közélet
hullámverései önkéntelenül ragadták magukkal. Kiadta felszólítását az
előfizetésre s talán a sikertől tette függővé pályaválasztását.
1844 közepén kénytelen volt
félbeszakítani főiskolai tanulmányait s a még hátralévő kétévi anyagot
magánúton akarta végezni; de bár az 1845-6. év első felében még be volt
jegyezve a főiskola anyakönyvében, vizsgálatot valószínűleg nem tett, mert
érdemjegyei ez időről hiányzanak.* (* Nagy
S. id. tanulmánya)
Mivel maga is komolynak tekintette
betegségét, az 1844-ik év júliusát Bártfán töltötte. Kedélyét már azelőtt
meg-megkörnyékezte a sötét aggodalom, de Bártfán az agg fenyvesek balzsamos levegőjében
egészségével együtt életkedve is visszatért nagyjából. Huszonhét éves volt s
előtte a biztató jövő, nem annyira a kenyérkereső pályára nézve, mint inkább
arra a másikra, ahová a dicsőség fénye hívogatta. De mielőtt végleg határozott
volna sorsáról, legalább egyelőre biztosítani kívánta magát anyagilag is, hogy
legyen mire támaszkodnia, míg esetleg megszerzi oklevelét. Másfelől azonban
régóta vágyakozott már az irodalom központjába, a fővárosba is. Ezért fogadta el
Péchy Tamás, alsó-kázsmárki nagybirtokos fiainak a nevelését, hogy egy kis
tőkét gyűjtve célja felé törhessen.
Forrás:
Váczy János: Tompa Mihály életrajza – A Magyar Tudományos Akadémia kiadása Bp.,
1913.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése