Falusival
nem jó szóba elegyedni, az embernek mindig eszébe jut az irodalom s az a
rettenet, hogy ennek a magyarnak még az unokája se fogja olvasni azt a sok
betűt, amit belőlünk ez az emberöltő kisajtol. Az ember szégyenkezik,
skrupulusos: hátha bennem van a hiba, mert íme, Gyurka Dénes bá’ – aki még csak
nem is keleti székely, hanem sóváradi fuvaros, kisbíróviselt falubölcse -,
inkább úrvoltomtól,m int íróságomtól illetődik meg. Az értelmiekben eleitől
fogva fölényt mutat. Ahogy hallgatom, mind kevesebbet értek elmélkedéséből.
Elnézem bikafejét, kemény testét, ugyancsak hegyezem a fülem szapora beszédjére
s lassanként meggyőződöm: ez a bácsi alítja, mit akarok, nem tűri, hogy
tanulmány tárgyává tegyék, óvatosan nyeli a sligovicát, hogy megeredt nyelvéből
minél kevesebb hasznot húzzak. Egy-egy kérdésemre lehunyja szemét, mikor is ez
a mondat ül ki az arcára: már belőlem csúfot nem csinálsz, ebadta városija!
Aztán
szelíden igazítja helyre a szemét, mintha sejtené, hogy az se áll jól. Szava
nem túl hangos, mint a szabadba szokott alföldi gazdáé, inkább szerény, az igét
se igen nyeli el székelyül, célirányosan mindig a tárgyhoz szól s én – óh ég -,
figyelmem lankad, alig érek észjárása nyomába. De azért követnem kell,
járszalagján vagyok, nem értem, de hipnotizál sajátos előadásmódjával, ellopja
kérdésem érdekes élét, válaszában káprázó történetkéjével téveszt meg,
útvesztőbe csal, vallatóból hallgató leszek, netán-tán vallatott,
mesetarsolyából akartam csenni, de, mint Babszem Jankót, a tarsolyába csúsztat.
Homlokomon ül ki a verejték: ha hátasló a pegazus, azon ő ülhet, én pedig csak
kengyelfutója lehetek.
Fölvonul
előttem élete, modern bukolika-filmje, viszontagságai a falusi szövetkezet
körül. Miként hathatóskodtak a csendőrök, hogy ki-ki hordja le a méterfát a
Bekecsről még a marhától se járható úton. Nem egyességes emberek azok! –
panaszolja s közben így finomkodik: „Vettem egy borjút, ámbár kettőt”…
Kétségbeejtő,
hogy miért „ámbár”? Feleségem az öreg arcát rútító hegedések után érdeklődik.
Mackó körme, kés pengéje, vagy fejszecsapás, aminek köszönhetők. Így gondoltuk
a felelete előtt,mert azután már semmit sem gondoltunk: letettünk róla, hogy
ezzel tisztába jöhessünk valaha. S éppen a „hívőkről” kezdett Dénes bá’
rejtélyeskedni, mikor kis cselédem a konyhába hívta ebédelni. Ümmögve leplezte
bosszúságát az öreg. Szerette volna a pálinkázást az ebéddel kombinálni s
akadékoskodott:
-
Esszemotyókáltatok már valamit? Mer’ nem szívesen járok a konyhára
katipillának…
Feleségem
észrevette ijedt tekintetemet s ahogy Gyurka Dénes kifordult az ajtón,
megnyugtatott:
-
Katipilla nem azonos etimologice a világháború caterpillarjével. Konyhában
kotnyeleskedő férfit jelent. Éppen olyat, amilyen te vagy az irodalom
konyhájában. Fiam, ne légy magyar író! Nehéz megtanulni azt az ezernyi furcsát,
ami ezeknél a székelyeknél megterem. Vagy eriggy ízibe Gyurka Déneshez magyar
szóra, hogy népies irányba fejlődj!
Búcsúzáskor
megkérdezem a vénembert:
-
Dénes bá’, vigasztalan vagyok. Mind rovom itt a betűt az erdélyi urak örömére,
de mi tűrés-tagadás, én nem értettem a kelmed beszédjét. Mitévő legyek?
Mérhetetlen
rosszallás nehezedett a szavából:
-
Az Úrnak azt a gyöngéjit beszélik a falumban, hogy minden, székely szájából
ejtett bolondságot tollhegyre veszen. Azér’ nem mer az Úrral má’ senki egy
értelmes szót váltani, harag ne essék, szólván.
Ajkamba
haraptam és szégyenszemre fordultam vissza a népies irányból.
(Marosvásárhely)
Forrás: Napkelet 1923. 1. sz.
A
színdarab időszerű kérdést bogozgat: a polgári renden levők gyógyíthatatlan
úrhatnámságát. Egy székely kisváros úri kupaktanácsa forgolódik előttünk.
(Állandó színhely: az öreg Gyaraki vendéglője.) Lényegileg ennek az úri
klikknek a szociológiai képe rajzolódik elénk, amennyire ez egy vendéglő szűkre
szabott „színpadon” lehetséges. Ezek az „urak” mindenekelőtt nagyképűek: a
kitüntetettet úgy ünneplik, mint valami providenciális államférfit, de
egyébként sanda gyanúval lesik egymást és ha az egymás utálása kirobban belőlük
(mint pl. a III. felvonás 11. jelenetében), kitűnik, hogy milyen jól ismerik
egymást. De azért, ha csúnyán tudnak is egymásról csúnyákat mondani, életük
tartalma és szociológiájuk mottója mégis az: urak vagyunk. Jó úrnak lenni – az öreg
Gyuraki is valami úri dologgal – bizottsági tagsággal – akarja tisztes polgári
múltját megszépíteni. Nagyobbik lánya, Zsuzsika is azzal bizonytalankodja végig
a darabot, hogy nem tudja eldönteni. ügyvédné legyen-e belőle, vagy Bedő Pali
mellé szegődjék, aki ugyan talpig ember, de csak afféle „mindenes”. Igaz, olyan
értelemben is az, hogy mindenhez ért: ő szerkeszti székely eszével az „örökmozgót”
– afféle zenélő, flekkensütő masinát. De hiába, nem úriember és nem – párbajképes.
