Bóka László (1910-1964): Haza, Budára

Gyalog

A késő októberi napfény
úgy táncolt a romok felett!
A sok foghíjjas utcasor Budán
mint eszelős vénasszony, nevetett.
A rokkanttérdű, kopott, öreg házak
tető nélkül élvezték a napot,
szinte szégyelltem fejemen
az úriember-kalapot.
Féltem e furcsa ragyogásban,
a háztetőn rég megholt nagyanyám
keringőzött s én vacogó fogakkal
menekültem. Vén városok nyarán.

Autóbuszon

A Várat elkerültem, mint a poklost,
nem tudtam látni még.
Az égre néztem, sok szakadt izom-rost,
így festette a felhőket az ég.
A felhők alatt volt a Vár, a régi
s most ott vannak a téboly szörnyei.
Hát nem volt honvéd, aki a hont védi?
Hát nem jött lóhalálban Görgey?
Ó, fuss autobusz, fuss ki a világból!
Ragyogj, ragyogj októberi verőfény!
Száz Dózsa-trón ég, vádolón világol
s fejünkre szakad az erkölcsi törvény.

Horvát-u. 26., I. 2.

Lakásom szabadtéri színpad: az egyik fala kiszakadt,
Ma is úgy áll, kitárulkozva, ahogy rég, az ostrom alatt.
Tegnap felléptem benne én is, tetszett ez a furcsa szerep,
néztek a nézők: háztetők, kémények, nap s a fellegek.
Díszlet nem volt. Úgy mondtam el, mint régen Shakespeare-színpadán:
itt állt az asztal, itt a karszék, itt éltem, ez volt a szobám.
Ott ágáltam kis lámpalázzal, hová télen az akna hullt,
szavam úgy szállt a semmibe, mint multam, a polgári mult.

Forrás: Budapest I. évf. 3. sz. 1945.

Vas István (1910-1991): A város 1944. július 20.

Két hétre sem utazom el idén
Pestről, melyet a korszellem s a nap
gyötör. Köveiről a sárga fény
s a gyűlölet s a hőség visszacsap.
A Duna-balparton, ahol megállok,
az alkonyatnak szívesen örülnék…
A város, elkényeztetett vadállat,
hajszoltan és tanácstalanul körülnéz.

És körülveszik a kutyák, a hajtók,
a csendőrcsákón kakastoll lebeg,
és szónokolnak az ideszalajtott
párt-próféták, bugris-miniszterek,
s a zsandár és a tisztultabb vidék
bekeríti a bűnös Babylont,
és gyűlöli a csontját, a szívét
s ha belepusztul, az se neki gond.

Egyetlen atomja sem az övé,
hát megszabja most, hogy éljen a Város -
nélküle hordták egykor együvé
zsidók és grófok, költők, proletárok. 
S mint rengetegben űzött vad megül,
az űzött Pesten úgy rejtőzöm én.
Cinikus, cinkos kövei közül
két hétre sem utazom el idén.

Forrás: Budapest I. évf. 3. sz. 1945.

Végh György (1919-1982): Budapest köszöntése

 
Virággal és zenével nem fogadtál,
nem ünnepelsz, Királyi Városom,
S lobogoim sasokként nem lebegnek
a félhomályos est hullámain -
mégis, mégis ujjongva üdvözöllek.

Boldog vagyok, hogy itten élhetek,
rendszertelen utcáid rendszerében.
S körútaid kerengő áramán,
hol minden zeg-zug régi ismerősöm.
Nem tudnék élni nélküled,
te vagy a napfény és te vagy a víz,
kenyerem és borom vagy és gyümölcsöm,
foszló tüdőmet éltető najád.
Milyen varázshatalmad van fölöttem.
Miért őrjöngök néha messze tőled?
S a honvágy csúfondáros ördögöt
mi költi föl addig nyugodt szívemben?

A Bädecker Pestjét nem ismerem,
nem az a Budapest az én hazám -
a Mátyás-templomot s a Citadellát
bámulja csak az idegen kíváncsi;
nekem többet jelent a Sándor-utca,
a szobros Múzeum-kert, Berzsenyimmel,
Arany Jánossal és Kazinczyval -
többet az Angyalföld s a Népliget,
a Makk-hetes Csikágója s a villák
gyülekező helye, a Rózsadomb.

A Farkasrét s a rombadőlt Tabán,
az Erzsébet-híd csöpp japáni kertje
mind-mind egy-egy parányi ékköved,
Ó, Városom, fenséges, nagy Királynőm!

Lásd, én, ki egyszerű szavakkal élek,
most úgy dicsérlek, mint a szónokok:
hangoskodással és melldöngetéssel.
Csak úgy tudom világ tudtára adni:
Szeretlek és szeretlek és szeretlek.

Maholnap Rómák várnak s Párizsok,
S én félek, félek elkerülni tőled:
Párizsban franciául zúg a szél,
a Montmartre-on s a füstös Szajna partján -
S a tengerpartokon latin habok
csodálnák vézna testemet.

Én pesti srác vagyok: vagányok és
csibészek közt telt árnyas ifjúságom:
velük golyóztam templomok mögött,
Velük szívtam az első slukkokat,
S malac-beszédük kedvesebb volt akkor,
mint Vörösmarty áradó zenéje.

Aztán, aztán a vándorévek Pestje:
a József-körút volt a Himalája,
S a dzsungelem Akácfa-utca volt,
hol tízen laktunk egyetlen szobában:
borbély, ügynök, pincér és utcalány,
(Akkor még színész voltam, hősszerelmes,
a költőkből csak Villonért rajongtam
s azt sem tudtam, hogy Keats és Shelley élt…)

Nem tudtam akkor még varázsodat,
egykedvűen róttam utcáidat:
s egyik háztömb olyan volt, mint a másik.
De most tiéd vagyok s enyém, enyém vagy:
kormod, porod, füstöd, mind-mind enyém,
s barátaim a sarki koldusok,
az utcaseprők és hintáslegények
s bizalmasom sok-sok-puccos cseléd.

Budapest! Gyöngye vagy: nem a Dunának
egy halk költő magányos életének,
ki hozzád menekszik, mert nincsen anyja.
Ki aszfaltodból nőtt a csillagokba
s kinek te vagy egyetlen otthona.
Ha elkerülnék innen, ha a Végzet
mégis latin partokra üldöz engem:

Az első hópihék s a zsenge bimbó,
az Ősz, a Kín, a Hír s a Szerelem,
Királyi Városom: eszembe juttat
és sírva mormolom bűvös neved:
Budapest, Budapest, 
Budapest.

Forrás: Budapest I. évf. 3. sz. 1945.

Fodor József (1898-1973): Budapest, ősz

 
Alkonyodik, szép városom,
Szép Budapest, alkonyul;
Sárga útra, méla romra
Sárga-aranylomb borul.

Ablaktalan vén házakra,
Hol port sírnak tört falak,
Hol tetőtlen durva csonkok,
Vert gerendák mállanak.

Hull a rőt lomb, óva fedné,
Aranyfedél, halk fedél;
Fáját hagyva eltemetné
Sok sebét a falevél.

Ablaktalan szem homályát,
Vérző oldal üregét,
Szánja a fa – lombját sírván -
Házak pőre szégyenét.

Szánja a fa, szánja az ősz,
Szánja tán az Isten is,
Vad kénytől tört Budapestem,
Megvert a rossz, a hamis.

Nem szikrázik éji fényben
Büszke házak vén sora,
Nem pompáztat ősi várat
Ősz Budának távola.

Hallgat az ősz, sír a lombja,
Hűl az árnyék, nő az est;
Dideregve, tépve, rongyban,
Néz a ködbe Budapest.

Néz belé, vakon mereszti
Házak fényholt ablakát,
Ködből, szélből sírva sejti
Szép emlékek illatát.

Vén emlékre, méla estre
A lehulló nap ragyog;
Ősz alkonyban, vén emlék közt
Bús Budapest mosolyog.

Forrás: Budapest I. évf. 2. sz. 1945.

Kassák Lajos (1887-1967): Pesti lovak 1945 tavaszán

A város romjai közt, az úton, mely az égig ér
mint ócska rongyokkal leterített csontváz
néhány ingatag, vak lovacska poroszkál
és fönt, fönt, messze tőlük ragyog a márciusi nap.

Milyen vihart éltek át és milyen gyötrő éhezést
ha sírni tudnának, sírnának még folyvást
de máris, mint akik sorsukat feledték
húzzák a rossz szekeret és bólogatnak szeliden.

Mint hű testvér köszöntöm őket, mielőtt kidőlnek
akár a száműzöttek csoszognak tovább
mit sem tudnak róla, hogy egy-két óra még
s bárddal és taglóval törnek remegő csontjaikra.

Forrás: Budapest I. évf. 1. sz. 1945.

Kassák Lajos (1887-1967): A túlsó partról

 
Budapest, ma láttalak először fényben
hogy lefelé jöttem a hegyről
hol barátaim élnek emlékeik közt
kertek sűrűjében a házuk.

Messze egy kék torony állongott a ködben
ó, bús, visszhangtalan kiáltás
a Duna felett ekkor vérzett el a nap
s íme, felragyogott a város.

Árulók és orvgyilkosok áldozata
két arcod mutatod egyszerre
egyiken feslik a megifjodott élet
másikon fagyot vér sötétlik.

Hirdetem, hogy bontogatod már szárnyaid
s ha az éj barlangja kitárul
lámpáid gyöngyfüzére világítja meg
az utat, amin félve baktatunk.

Forrás: Budapest I. évf. 1. sz. 1945.

Hegedűs István (1848-1925): Lekaszált fű

 
Alig szólalt meg a kakas az udvaron,
Munkába fogtanak a réten a kaszások;
S le is vágtak korán a fénylő harmaton
Himes mezéből egy virágos hosszú sávot.

A suhanó kaszák együttes ütemén
Nagy, széles pászta nyíl és hull az rét fű rendje;
Két izmos ifju ott, egy lány és egy legény
A sorokat a nap felé forgatja rendre.

Szemök ragyog. E két sziv arany fonalát
A szerelm közös fonattá szőtte egybe,
Az új fű illata a lelkök járja át,
Az ébredő vágyak kéjmámorába ejtve.

Kaszálás! Mámorod’ mint ők átérezem,
Látom korát megint az édes gerjelemnek,
Midőn oly gyermeteg szivvel a réteken
Kérdém: melyik virág lehel ily hő szerelmet.

Kaszák halk ütemén a mint a fű omol,
Meghozza illatát a régi drága multnak;
Szétszórta az Idő, ki mindent letarol,
Hervadt virágait, a melyek sorra hulltak.

Hejh, életünk ilyen! Mint buja zöld mező
Viránya leng körül, minket csábítva csalva
És gyorsan eltűnő látványt idéz elő
Egy gyöngéd kéz csodás, varázslatos hatalma.

Mi rohanunk vakon s a még alig hasadt
Bimbókat is mohón letépjük telt marokkal
S elkábít a gyönyör és még időt sem ad
A virág illatát élvezni nyugalommal.

Legszebb csokornak is le kell hervadnia,
Hogy édes illatát élvezzük a virágnak;
Ápril varázsa már el messze tünt tova,
Emléke él csupán, mely illatával áthat.

Tilalmas kert nekünk örökké a jelen.
Oh jaj, az ígéret földére senki sem lép!
De vesztett édenünk,ha eltün hirtelen,
Átadja illatát, mely él mind édes emlék.

Talán a lekaszált fű hervadása int,
Mily röpke itt a fény és lelkét kilehelve
Kakukfű, majorán, vadszegfű, rozmaring,
Minden virág együtt egy karba olvad egybe.

És zsong egy halk zene… A bűve úgy leköt,
Hogy fölsóhajtanak az öregek is hallván,
Térdökre hajtva le mélűzva agg fejök,
Szerelmes ifjak is ledülve malmok alján.

Éjjel, ha a csalit forrása zúg, zokog
És száll az g felé száz illat egyesülten,
Bűvölten a szivünk el – vissza vágyni fog
S a drága mult időn mereng, a rég letünten.

E tiszta mult ölén megifjul, mert hiszen
Ha abban elmerül, csodás nyugalmat élvez,
Az emlékekben úgy elmélyed édesen,
Mint fűhalomra dől, hol menta-szagot érez.

Oh még meghalni is ily ágyon vágyom én
És érjen a halál, a mikor ép kaszálnak,
S ha már leszáll a nap s rakott szekér füvén
Térvén haza felé a lányok kaczaráznak.

A csöndes alkonyon daluk ha zengni fog,
Visszhangját költi föl a távol messzi multnak,
Fölöttem az égen a bágyadt csillagok,
Mint oltár lángjai, szép rendbe mind kigyúlnak.

S lehúny nehéz szemem; mély álom mákonyát
Ráhinti a halál és föl az égbe szárnyal
Végső leheletem, a lengő légen át,
Az ujonnan kaszált fű édes illatával.

(Theuriet A. után franciából: Hegedűs István)

Forrás: Budapesti Szemle CIX. kötet, 1902.

Vargha Gyula (1853-1929): Hervadt szívek

 
A késő fagy után 
Tavaszi nap ragyog le rád;
A rózsaszin baraczkvirág
Kinyilt a fán.

Kis méhe, te,
Rózsás kelyhébe le ne szállj,
A mézet ontó anyaszál
Holt, fekete.

Mosolyg az arcz,
De benne a szív hervadt, kopár,
Fagyával rég megvette már
A lelki harcz.

Te ifju lány,
Halott e szív, kerüld, kerüld;
Kis méhe, míg az ég derült,
Szállj más virág után.

Forrás: Budapesti Szemel CIX. kötet, 1902.

Szász Károly (1829-1905): Ha kétség…

 
Ha kétség tépi szívedet,
Vagy tiszta neved’ bűn fertézi:
Ne félj hullatni könnyedet,
Se szégyened’ pirulva nézni!

Villámterhes felhő ha kél,
Dühét nem önti bősz viharba;
- Záporba olvad fel a szél
S az éj pirulva kél nappalra.

(Lecky Edw. W. után angolból: Szász Károly)
Forrás: Budapesti Szemel CIX. kötet, 1902.

Lévay József (1825-1918): Hiú remény

Mindig várom jó hiszembe’,
Hogy még egyszer visszajőnek
Izmaimba, kebelembe
Lángszikrái az erőnek
S fáradt lelkem tépett szárnya
Megnő tán még csendesen
S újra küzdve, újra szállva,
Majd az eget keresem.

Visszanézek olykor-olykor
Multam virágmezejére,
Hátha onnan a letűnt kor
Üditő fuvalma érne:
Ámde csendes, holt világ az,
Nem lendíti fúvalom,
Mindenik virága száraz,
Az egész egy sírhalom.

Kárpátok fenyves honában
Néha jól esik mulatnom:
Talán itt a hűs magányban
Megzendül még néma lantom:
De a bérczek mintha súgnák:
Képzelet játszik veled,
Nem lakoznak itt a múzsák,
Őket itt föl nem leled.

Küzdő ifjak seregéhez
Vonz csak a vágy, nem a verseny:
Közel szellemök tüzéhez
Tán enyém is ujra serken:
Meg se látnak, gyorsan szállnak
Fent repülő madarak,
Tőlök lelkem elfeledten
Szárnyszegetten elmarad.

Bizakodva így merengek
Mult és jövő távolában,
Csodás vigaszért esengek,
Pedig érzem hogy hiában,
Mint ki a tenger partjára
Aggódó reménnyel ült
S azt a drága hajót várja,
Mely réges rég elmerült.

Forrás: Budapesti Szemel CIX. kötet, 1902.

Kozma Andor (1861-1933): Az őzpár

 
Csodás tündöklő téli reg,
A napsugár is oly hideg.
A bükkös erdő ágbogát
Csupa ezüst szál fonja át.

Ropog a láb a szűz havon -
Ott állok csendesen
Vadász-lesen
S a messzi hajtást hallgatom.

Kivág a róka s elrobog,
A farka, mint zászló lobog;
Vörös bundája – pillanat -
S eltünik egy bokor alatt.
Utána setten gyáva nyúl…
Nincs kegyelem,
Ropog a fegyverem -
S nem egy füle s a hóra hull.

De hallga!… Cserje töredez…
A szivre hat e csönd s e nesz.
Ah mint dobog, ah mint remeg!
Őzpár jelen meg – szép, remek!
A karcsú férj s hű feleség
Megáll, fülel, keresve rést -
Úgy nézem, ezt a jelenést,
Mint egy csodás gyermekmesét.

Hanem hamar, vadászjogon,
A puskát vállamhoz fogom.
Dördül a cső, a bak esik,
Tört szemmel nézi kedvesit,
Sír, némul – végez a halál.
És hive, párja,
Tán második lövésem várja,
Nyakát rhajtja s csöndben áll.

S kegyetlen emberi szívem
Megszánja ezt most szeliden.
Rá nem lövök, elkergetem,
Elég a fél zsákmány nekem.
Eszembe későn jut csupán,
Hogy így megszánni kár,
Mert jobban jár az, a ki pár,
Ha meghal a hű pár után.

Ha volnék erdőn én a vad
S látnám, hogy párom ott marad,
Csak arra kérném a vadászt,
Ki rám zuditá ezt a gyászt,
Hogy meg ne szánjon engemet.
Esengve várnám a lövését,
Óh, csak ne késnék!
Pár nélkül élni nem lehet.

Forrás: Budapesti Szemel CIX. kötet, 1902.

Hatvany Lajos (1880-1961): Ha rózsát látok…

 
Ha rózsát látok nyilni
Szellő ringatta ágon,
Ha napsugár tündöklik
A harmatos fűszálom,

Ha lombok közt madárdal
Csattogva szól vidáman,
Ha gyermekajk kaczajja
Csendül a kis szobában:

A jó nő jut eszembe,
Ki itt lakott – s ki meghalt,
Ki úgy szeretett rózsát,
Napfényt, kaczajt madárdalt…

Forrás: Budapesti Szemel CIX. kötet, 1902.

Lestyán Sándor (1896-1956): A karácsonyi csillag

 

Egy régi karácsonyfa alatt várt rám a sárgafedeles könyv, abban az időben, mikor kinőttem May Károly és Donászy Ferenc regényeiből. Azóta sok karácsonyestén elővettem, olykor egyedül forgattam lapjait, máskor felolvastam belőle egy fejezetet – és mindig ugyanazt a fejezetet – azoknak, akik aranycirádás, fehér kályhám körül üldögéltek, bolthajtásos szobámban, a Kapisztrán-templom éjféli miséjére várva, a hópelyhek csendes táncával odakünn, a Vár éjszakájában. A kályhában pattogott a tűz s a csipkés vasrostély mögül játékos fénysáv tört elő, az öreg karosszék, a szúette jezsuita-asztal és a háromlábú glóbus csodálatos árnyait vetve a hótiszta, meszelt falakra. Tavaly karácsonykor száműzve voltam szobámtól, a fehér kályhától és a sárgafedeles könyvtől. Úgy gondoltam rájuk, mint távoli kedvesre az óceán túlsó partján, holott csak a Duna választott el bennünket, de a Duna akkoriban egy egész világot jelentett, ami nem az én világom volt. Egy padláson töltöttem a tavalyi karácsonyt, meglapulva két korhadt gerenda és a tető felé törtető kémény zugában. A gerendák között vetettem meg vackomat, a kémény jótékony melengetett s mert a légnyomás megritkította a tetőszerkezet cserepeit: szabad kilátásom volt a csillagos égre, ami nemcsak fénylett, hanem vigasztalt is. Akkor, ott, a csendben és a magányban, gerenda-párnámmal a fejem alatt és fejem fölött a csillagokkal, a sárgafedeles könyvre gondoltam. Eszembe jutott, hogy az a karácsonyeste, melyről a könyv lapjain Vachott Sándorné mesél, éppen százéves emlék. Vajon gondol erre még valaki? Nem, nem gondolt rá senki. Jövő karácsonyra előszedem - mondogattam magamban –, mint egy préselt virágot a pirosbársony-kötéses Souvenir-albumból, mint egy megfakult arcképet a családi emlékkönyvből, továbbmesélem, hogy a színét-vesztett, préselt virág feléledjen és a fakó arckép új keretet kapjon, mielőtt teljesen elhalványodik. A padlás-zugban, a halál örökös rémével mindnyájunk háta mögött, mindez talán ábránd volt és álomnak tetszett. Most eljött az új karácsony és a sárgafedeles könyv lapjairól új életre kel a meseszerű valóság: Petőfi Sándor, egy pesti karácsonyestjének édes-bús története.
    Így írja le ezt Vachott Sándorné emlékezéseiben:
    „A szoba közepén nagy karácsonyfa áll, égő gyertyácskái nem apró gyermekarcokra, hanem vidám társaságra hintik fényüket. A karácsonyfa alatt, egy asztalon különböző rajzolószerek hevernek szét, s mialatt Vachott Sándor ügyes kezekkel díszes csillagot rajzol és színezget egy ív papírra, Petőfi kehéhez adogatja a rajzszereket  s nagy érdekkel figyeli és kíséri a csillag készülését.
    Egy bájos, alig felserdült leányka nagy, kék szemei is a csillagon függenek s üde arca kipirul, midőn a társaság egyik vagy másik tagja enyelegve megemlíti, hogy számára lesz az, hogy az ő csillaga készül. Ez a szőke, üde arcú, ifjú leány, ez a nyájasan mosolygó teremtés az én Etelke nővérem volt.
    Családunkban hagyományos szokás az, hogy minden leány a karácsonyesti kalács dagasztásával kezdje meg, tizenöt éves korában a sütés-főzés tanulását és általában a gazdasszonykodást – s így Etelkén volt éppen a sor a hagyományos családi szokáshoz képest, a karácsonyi kalács dagasztását és fonását megtanulni. Etelke tehát jó anyánk útmutatása szerint működék a kalács készítése körül, természetesen maga elé kötve a fehér gazdasszony-köténykét s oly kedvesen és oly ügyesen sürgött-forgott a konyhán szegényke, mintha egy hosszú jövendő állna előtte s ahhoz kellene gyakorlatot s jártasságot gyűjtenie. Petőfi be-betekintett, de csak loppal a konyhába, hol Etelke éppen a szép, négyfonatú kalácsokat kenegette tojássárgájával, - de megszólítani őt, első gazdasszonyi foglalkozásai közben, vagy csak beköszönni is, meghaladta bátorságát.
    Karácsonyi vendégeink többnyire rokonokból állottak: Vörösmartyék, Bajzáék s Pali bátyám és nején kívül: Petőfi, Erdélyi, Kuthy Lajos s ha jól emlékszem, Kazinczy Gábor voltak a meghívottak. Ily társaságban az est, mint gondolhatni, elég kellemesen folyt, amennyiben annyi szellemdús egyén, ha együtt van, élvezni kényszerül az ember, akár akarja, akár nem. Oly sok új költemény szavaltaték s olvastatott fel, annyi szikrázó elméncség hangzott jobbról-balról, hogy valóban nehezemre esett, midőn, mint háziasszony, kénytelen valék a társaságot egy időre elhagyni, részint, mivel az esteli feladását kellett sürgetnem, - részint, hogy szép ünnepélyesen bemutassam az est fénypontját, a karácsonyfát.
    A karácsonyfa bemutatása az estelizést megelőzve történt. Nagy éljenzéssel fogadták a fát, melyen a gyertyácskáktól megvilágítva, minden jelenlevő számára tündöklött egy-egy parányi ajándék, Kugler cukrász gyártmányai, - de a fehér abrosszal letakart asztalon, a színezett csillag is ki volt terítve. Hogy eleget tegyünk a karácsonyi babonának is – hiszen eladó leány volt a háznál – természetesen nem más, mint Etelke nővérem, - férjem, ki szerette az ily nemű tréfákat, illőnek s méltányosnak tartotta, hogy midőn a gyermek-papucsokból kinőttek lábacskái s a hajadonkor selyemcipőibe bújtatá be őket, - azonnal tájékozza magát a jövendőre nézve, azon fontos körülményre, t. i. ki leend sorsának ura, ki lesz idővel férje Etelkének… A babona szerint, a karácsonyestén készült csillag biztosan megjósolja azt.
    Huszonnégy ágra osztá el férjem a csillagot s hogy megtudjuk, ki lesz egykor Etelke férje, a csillagnak minden ágára más-más nevet jegyzünk fel s miután betelt,Etelke fejpárnája alá esszük, hogy hajnali ébredésekor a sötétben elővegye, kibontsa s egyik ágát látatlanul beszakítsa. A beszakított csillag-ágra írott év leend a jövendőbeli férj neve.
    Sok enyelgés között s oly derülten tevénk meg mindent Etelke csillaga emelésére,mit a karácsonyest babonái előnkbe írtak – ő maga mulatott legjobban közöttünk –, hogy valóban nem volt vége-hossza a bohókás adomáknak, melyek, mint karácsonyesti babonás mondák, szőnyegre kerültek. Férjem igen szépen s ügyesen rajzolt s így Etelke csillaga vidám beszélgetések s enyelgések között, gyönyörűen készült el. Már csak a nevek hiányoztak, nőtlen ismerőseink érdemesebb során kellett tehát végigfutnunk, hogy mielőbb beteljék a 24 ágú csillag. Az egész társaság segített összehozni a férfi-koszorút s így már-már betelt, két ága híjával az egész karácsonyi csillag.
    Igen – de miután egynek üresen kellett maradnia, azon estre, ha ismeretlen, vagy éppen senki nem lenne a férj –, tulajdonképp csak egy név hiányzék még, a csillag egy ága volt csak betöltetlennek tekinthető s így az lőn a kérdések kérdése: kinek neve legyen ez az egyetlen egy név?
    Én írom oda a nevemet – szólalt meg váratlanul az ezen időben nők között még igen tartózkodó Petőfi Sándor. Minden szem feléje fordult, férjem önkéntelenül átengedé neki a tollat s Petőfi leült a karácsonyfa alá s a csillag üres lapjára a következő sorokat jegyezte neve aláírásával:

Ha e sötét betűk, a miket itt leírok,
Lennének a balsors, amely tán téged ér,
Elvetném tollamat s nem írnék, bár a lenne
Minden vonásomért egy-egy ország a bér.

    Etelke átfutva a sorokat, pirulva szorított kezet a költővel, ki zavartan hajlongott előtte, de szó nem jött ajkaira.
    A meglepő s fájdalom, jelentőségessé fejlődött sorok fel lőnek olvasva s pillanatra elkomolyodást szültek, de amellett nagy tetszésben részesültek. Etelke pirulva vette át a csillagot s megígéré, hogy nem fogja eltitkolni , bárkinek szakítja is be nevét. Ezután estelizni ült le a társaság s kedélyesen beszélgetés között, elég gyorsan múlt el az idő, éjfél után egy óráig. Ekkor szétoszlottak valamennyien s mi, boldog ünnepeket kívánva egymásnak, aludni mentünk.”
    Vachott Sándorné szavaival mondtuk el a karácsonyi mesét. Csapó Etelke nénje a továbbiakban is ilyen elavult s mégis utánozhatatlanul bájos hangon emlékezik meg arról,ami a karácsonyi papírcsillaggal, a tizenöt éves, kék szemű, szőke hajú kisleánnyal és „azon időben a nők között még igen tartózkodó” költővel történt. Ma már mindez az irodalomtörténet lapjain van megírva, bár hiányosan és szárazon, mert az irodalomtörténet nem szereti a muzsikát. Holott ez a karácsonyi történet muzsikál: halvány-fehér kéz vergődik a hárfa húrjain, a spinét sárgult, elefántcsont fogai fölött ametiszt-köves gyűrűvel ékesített, karcsú ujjak futkároznak, az aranykeretes zenélő óra, melynek látképére Barabás Galambpostáját másolta le Fáskerti úr, a festész, a Szűz imáját zengi, itt-ott egy kis zökkenővel, amit a megkopott szerkezet okoz, de muzsika ez is, az is: a szív muzsikája. Csapó Etelke első álma után csakugyan leszakította a karácsonyi papírcsillag egyik ágát s a csillagot visszatette párnája alá. Reggel azután hiába kereste: eltűnt, rejtélyesen, nyomtalanul. Felbontották az ágyát, átkutatták a szoba minden zugát, de a csillag nem került elő…
    „Petőfi volt reggel első látogatónk – meséli tovább Vachott Sándorné –, ki Etelke csillaga felől tudakozódni jött hozzánk. Őt is, mintha fájdalmasan érintette volna a dolog –, nagyot fohászkodék s egy szót nem bírt ejteni.”
    Két héttel később, január hetedik napján, a költő halovány arccal állított be Vachott Sándorékhoz. „Egész éjjel nem tudtam aludni – mondotta –, fel és alá sétáltam szobámban, pipára gyújtottam, azt hivém, talán elfüstöli valamiképp oktalan szomorúságomat. Ugyan hová lehetett, hová tűnt el oly csodálatosan Etelke csillaga és mit jelenthetett eltűnése?”
    Vachott Sándor, a jó barát, a költőtárs, szótlanul kézen fogta a vendéget és bevezette Etelke szobájába. Vachottné könnyes szemmel követte őket és így emlékezik a képre: „Petőfi, mint a villámtól sújtott, roskadt le egy székre. Szemei elvadultan meredtek férjemre, arca szürke színű lett s tekintete hasonló volt az őrültek tekintetéhez… de eszmélete lassanként mégis visszatért, - először is égő homlokához s a szívéhez kapott, mintha azt jelezné, hogy csak most kezdi érteni a szörnyű valóságot, azután, mint a gyermek édesanyja ravatalánál, hangosan és hevesen zokogni kezdett.”
    Az ágyon kiterítve feküdt Etelke, a szőke fürtök kedves gyermeke, aki éjszaka felsóhajtott: „Jaj mamám” és már nem volt többé.

Mi szép volt, mi szép volt a halotti ágyon!
Mint hajnalban, ha fényes hattyú száll,
Mint tiszta hó a téli rózsaszálon:
Lengett fölötte a fehér halál.

    Itt vége van a történetnek. Elhallgat a muzsika is: a hárfa, a spinét, a zenélő óra. Jövő karácsonyra lesz meleg szobánk, fonott, fehér kalácsunk. Álmodj szépet, álmatlan olvasó…

Forrás: Budapest I. évf., 3. sz. 1945.

Szász Károly (1829-1905): IV. Béla

Üdvözölt légy magyarok királya!
Mert legyőzve honunk belviszálya,
- Szól a nép – s az Árpád nagy fiának
Könnyűi a földre omolának.

Adja Isten, a mi szép hazánkban,
Egyetértés, béke visszaálljon,
- Mondja Béla – s hangozó szavára
Ezer áldás kél kIRÁLY és hAZÁRA.

Béla esküt mond a magas égre;
Fényt derítni a magyar nevére!
- S vissza száll a béke kedves árnya,
Mit sok gonosz  honfi széjjel hánya.

I.
Hajh! Ujra gyász vihar sivit
Hazánk határira!
A vad tatárnak romboló
Nagy s büszke tábora.

A harcra termett hős magyar,
Bőszült haragra gyul,
És vért kivánva nagy hamar
Sajóig elnyomul.

S a hol Sajó hullámai
Hömpölygenek alá,
Ott elbusultan a király
Sergét kiállitá.

A vad tatár halálra küzd…
Hanyatlik a magyar…
A győzelem már messze van,
- Mi ránk homályt takar.

Sajó folyamnak árjai
Vérben fürödtenek,
az ifjú és ősz bajnokok
Meghaltak – nincsenek!…

A nap könnyezve szállt le a
Sírrá lett hon felett;
Könnyezve, mert meglátta őt,
- S a megholt nemzetet.

De óh! A honvesztett király
Fájdalminak kiad
A vérben fürdött honban egy
Nyughelyt, hol enyh fakad!

Ki ad neki csak annyi helyt
A négy folyam között,
Hol sírdalát zughassa el,
A holt haza fölött.

Miért vevéd te tőlem el
Isten e rom hazát!?…
Hol lesz a sír, e föld tekén -
A hely, mi nyugtot ád?!

II.
Már visszatért honába a
Tatár, s a rom hazát,
Mint roskadozó puszta sirt
Halál csend lengi át.

A hon fölött, mint szemfödél,
Egy gyász uszály lebeg,
Ki él a gyászos hon fölött
Mikint egy nagy beteg.

Ki lenne más a nagy beteg,
Ha nem a jó király?
Ki máshol a földtekén
Nyugalmat nem talál.

Ő visszajött, ő nem visszaszállt,
Az árva bujdosó;
Utánna jő az ujonnan
Hozott nép-millió,

S a rom hazán – a harc helyén,
Síroknak hantjain:
Honalkotó szó harsan át,
Bélának ajkain:

Te nép, e hon tiéd, s e táj,
Nézd úgy, mint jó anyát:
Ki néked üdvöt osztogat;
Ki néked éltet ad.

De hogy ha a pártoskodás
vérezi a hazát,
akkor a nép bűneiért,
Nyitand egy sír-tanyát.

Szólt Béla, - s a nép keblében
Szent eskü villan át;
Nem dulni szét viszályival
Többé a rom hazát.

Az eskü égbe röppene,
S a vértelt hantokon,
Dicsőbb alakban fölvirult,
Az ellendúlta hon.

Forrás: Játékszíni Emlékkönyv az 1857. Debreczen

Halász Dezső (1835-1910):Bucsu

 
Jár az ember a világban szerteszét,
Ez a föld egy vándor utnál nem egyéb!
Kisérőink annyi bánat…
Homlokunk fölött a gond.
A kebelből sohaj támad
És a szem könyűket ont.

Járok én is a világnak vándora
Visszatérek-e hozzátok, vagy soha?
S járva a nagy életuton
Lelhetek e több helyet,
A hol így megkoszoruzzon
Engemet a szeretet?!

Járok én is a világban szerteszét,
Keresem a boldogságot egyre még,
Kisérőim a reménység,
A hit és a szeretet…
Látjuk egymást, vagy soha még!
Isten – Isten veletek!

Forrás: Játékszíni Emlék-Könyv Szombathely, 1860.

Medgyes Lajos (1817-1894): A segesvári téren (A régi korból.)

 
Szivem szorul míg e téren járok,
Szemeimben nehéz köny remeg;
Fáraszt a föld, tikkaszt még a lég is;
A tekintet lelkem sebzi meg;
Képzetimbe
A multak felszállnak:
Vérnapjai
Gyászthozó csatáknak.

KÜLSŐ ELLEN tört be a hazába,
És a nemzet hősen talpra kelt,
Sorba állt a fiu az apával
S harcz mez födött nem egy szüz kebelt.
Szembe szálltak:
De a tulerőnek
A legjobbak
Martaléki lőnek!

És a kire büszke volt a nemzet
Ott volt hirhedt ifju dalnoka;
Tüzdalával mentek a halálba,
S ki elől ment az ő volt maga,
Kardja lángolt
Mint a villám lángol,
S ki – kicsengett
A csata zajából.

Társai már elhultak körében;
Ő még harczol hősen egyedül,
„Oh hazám! Szent hazám! Felkiált most
Napod velünk gyászos éjbe dül!”
S százan törtek
Száz felől reája,
S úgy ölék meg
Térdein csatázva.

Az ősz vezért iszappal takartam
Egy mocsárban élve föllelék,
S vállaikon kitörő örömmel
A menekvők magokkal vivék.
A költőre
Soha sem lelének:
Összetiprák
Fujó harczi mének.

Holdas éjen bűvös lantot tartva
Vérző árnyat látsz bolyongani:
A költő az, - a hős ifju költő;
Felszokott a sirból rontani.
És a lantot
Pöngeti az éjben.
Haragvó tüz
Lángolván szemében.

Forrás: Játékszíni Emlék-Könyv Szombathely, 1860.

B. Eötvös József (1813-1871): Mohács

 
Elődeink siralmas harczhelyén
Zöldebb a fű Mohácsnak mezején,
Jobb illat tölti a virágokat
S a gazda, mondják, szebb kalászt arat.

E földet hősök vére áztatá,
Azért küld isten ily áldást reá;
Mert szent határ az a puszta nem lehet
Hol honfiszív honáért vérezett.

O ne sirassad annak végzetét,
Ki a hazáért adta életét!
Édesen alszik anyja kebelén
S áldások őrzik csendes nyughelyén.

Mely a hazáért élt, a hű kebel
Földjét termékenyítve hamvad el,
És szelleme a sír körül marad
Tettekre intve az utódokat.

Forrás: Losonczi Phőnix Történeti és Szépirodalmi Emlékkönyv, az 1849-diki háborúban földúlt és elpusztított Losoncz város némi fölsegélésére kiadja és szerkeszti Vahot Imre. I. kötet. Pest, 1851.

Angyalvári Benő (19. sz.): Gyászdalok

I.
Zúg, zúg a sors nagy vészharangja,
Kétségbeesés a mit idéz;
Az átok, mint pokoli kéz
Üt szörnyükép a vészharangra…

Mi az, mi az, hová szaladtok?
Megnyilt tán a föld kebele,
A nyúgalom örök helye!
Nem! Nem! Ti soha sem nyughattok;

A bűnnek nincs nyugvó halála,
sőt holtakat is fölriaszt, -
ne keressen sehol vigaszt
A bűnös, vagy nem az, - de gyáva…

S így szól a lant, mit vérbe márt a
Költő-rém, és a kárhozat, -
És ilyen a végáldozat,
Mi még istentetszést se vára…

II.
Szűk, mert sötét a láthatár,
Rajt a villám czikázva jár;
És a villám gyújt, öl, temet,
Nem hágy mást mint kisértetet:

Kisértet, és élőhalott,
Halálország itt, és amott;
A életnek nincs egyebe:
Vad síri hang életjele…

III.
Minden szív egy bánaterdő
S a reményszinű level
Sárga lőn, s halálmezében
Ott hever, int gyászlepel;

Oh! a honfi kíntüzén hadd
Égjen meg e gyászlepel;
Hátha phőnixként hamvából
A  r e m é n y  életre kel!

Forrás: Losonczi Phőnix Történeti és Szépirodalmi Emlékkönyv, az 1849-diki háborúban földúlt és elpusztított Losoncz város némi fölsegélésére kiadja és szerkeszti Vahot Imre. I. kötet. Pest, 1851.

Tóth Kálmán (1831-1881): A losonczi árva

 
A losonczi temetőben
Hét kereszt áll egymás felett…
Mit a család legutolsó
Kis árvája emeltetett.

Virágokkal borított sír…
Hervadástól messze távol…
Virágokat a sírhanton,
Egy kis árva gyermek ápol…

Virágot hint éjszakánként…
Virágit a nefelejtsnek…
Sirhalmára az ártatlan
Áldozatként elesteknek!

Nem tudja az árva gyermek
Hogy míg  v i r á g o k a t  ápol,
Ő hanyatlik tört  v i r á g k é nt
Sir felé a  h e r v a d á s t ó l!

Forrás: Losonczi Phőnix Történeti és Szépirodalmi Emlékkönyv, az 1849-diki háborúban földúlt és elpusztított Losoncz város némi fölsegélésére kiadja és szerkeszti Vahot Imre. I. kötet. Pest, 1851.

 
I.
’Nem hallod-e mint sohajt
A szél a falevelen?’
„Csak hangodat hallom én
Oh kedvesem, édesem!”

’Nem látsz-e ott csillagot
Mint hull s alszik a habon?’
„Csak szemedet látom én
Oh ragyogó csillagom!”

’Nem érzesz-e sejtelmet,
Mely fáj nem tudni miért?’
„Csak szerelmet érzek én -
Szerelmet szerelmedért!”

II.
Szellő bus sohjtásából
Szélvész lőn a habokon,
Csillagból villám az égen,
És a sejtés fájdalom.

Hullámzajban, villámfénynél
Küzd az ifju csolnakán:
Lassu dallal, mécsvilágnál
Vár az epedő leány.

Hallod-e mit hal el az ajk
Végső hangja: szerelem?
Hallod-e mint ébred a dal
Édes ríme: kedvesem?

III.
Csillagos ég, lágy szellő…
Sötét, ölő fájdalom…
Parton mereng a leány,
Holdfény a hullámokon.

Oly nyugtalan, úgy sohajt
A szél a falevelen.
A lány remeg és susog:
„Oh kedvesem, édesem!”

Fenn úgy ragyog egy csillag,
Majd hull s alszik a habon.
A lány remeg és sohajt:
„Oh ragyogó csillagom!”

A hullám és holdsugár
Rejtélyes titkokat kérd.
Mi uszik… mi hallik ott?…
„Szerelmet szerelmedért!”

Forrás: Losonczi Phőnix Történeti és Szépirodalmi Emlékkönyv, az 1849-diki háborúban földúlt és elpusztított Losoncz város némi fölsegélésére kiadja és szerkeszti Vahot Imre. I. kötet. Pest, 1851.

Bozzai Pál (1829-1852): Vándor vagyok…

Vándor vagyok, keresem
Elvesztett világom,
Keblemen a kenyerem
Hátamon a házam.

Az én utam végtelen,
Nincsen pihenésem,
Sem a multban, sem jelen
Sem a jövendőben.

Csendes tiszta volt az ég,
Mikor utra keltem;
Enyhe szellők lengeték
A reményt felettem.

Feljött az est csillaga
S eltűnt nem sokára
A hirtelen éjszaka
Fellegsátorába.

Itt vagyok most, néma, vad,
Idegen pusztákon,
Hallom a harangokat
Kongatják hazámban.

Ünnep-é vagy temetés
Nem tudom, nem érdem,
De mindegyik rezzenést
Halálosa érzem.

És a hányszor hallgatom,
Minden kongatásra
Ráfelel siralmasan
Szívem dobbanása.

S minden dobbanásra meg
Rövidül az élet
Sírhalmokon lépdelek
Mint egy bús kisértet.

Arczomon nincsen virág,
Rég lehervadt róla
Az elaggott ifjuság
Meghidegült csókja.

Kihült az emlékezet,
A remény kifáradt
Kietlen jövő felett
Épiteni vágyat.

Megszüntem már kérdeni:
Mit hoz ez az élet?
Mely vágyam betölteni
Olyan szegénnyé lett.

Jámbor ohajtás, remény
És egy ifju ábránd,
Mely egy szebb világ felé
Alkotott bűtlátványt.

Álmak, tündérképei
Boldogabb jövőnek,
lelkemnek jobb részei
Mind mind eltünének.

Jó napom már elfogyott
Üres lett a táskám,
S elszakadt bakancsomat
Nincs ki megfoltozná.

Nincsen tűzhely, nincs födel
Hideg éjszakákra,
Nincsen egy meleg kebel,
Mely ölébe zárna.

Vándor vagyok idegen
Sivatag pusztákon,
Keblemben a kenyerem
Hátamon a házam!

Forrás: Losonczi Phőnix Történeti és Szépirodalmi Emlékkönyv, az 1849-diki háborúban földúlt és elpusztított Losoncz város némi fölsegélésére kiadja és szerkeszti Vahot Imre. I. kötet. Pest, 1851.

Szelestey László (1821-1875): Alkonykép

 
Szép a csendes nyári alkony,
Szép az alkony bíbora;
Ide jár el ünnepelni
A csillagok tábora.

Mint egy áldozatra készült
Templom akkor a liget:
Bája csendes ünnepéllyel
Áhitatra integet.

A patak halk csörrenése:
A természet éneke,
És a szellő lebbenése:
Éltető lehelete.

Áldozatjának harangja:
Egy-egy tompa dörrenet,
És a villám lángfolyója:
A lelket mosó kenet.

Tömjén a virágok lelke:
A borongó illat-ár,
Melyet néma áhitattal
leng körül a holdsugár…

Kellemek mért csaltok engem!
Lelkem úgy is itt mulat:
A teremtés nagy müvében
Ez a legszebb gondolat!

Forrás: Losonczi Phőnix Történeti és Szépirodalmi Emlékkönyv, az 1849-diki háborúban földúlt és elpusztított Losoncz város némi fölsegélésére kiadja és szerkeszti Vahot Imre. I. kötet. Pest, 1851.

Garay János (18112-1853): SZENT LÁSZLÓ – Történeti költeményből

Nándorvár ostroma – László herczeg a városba szorul s a város kapu reá csukatnak – Nagy tűzvész, mely alatt László megszabadul, a vár a magyarok kezére kerül – László és Etelke találkozása – Nándor a magyarok kezére jut

Mint a népes méhköpűben sürg a méh,
Majd belülről ki, majd külről befelé,
Egyik mészport, más viaszt hord, ez tapaszt,
Más falat húz, más reá sejtet ragaszt.

Úgy sürögnek Nándorban a görögök,
Talpon ember, állat; minden forr, nyüzsög;
Egyik fegyvert készit, más falat javít,
Más élelmet s szüleséget takarít.

Más elássa kincsét, ez lekötözi,
Az ládába rakja s pinczébe teszi;
A ki bátrabb, ellenséget fenyeget,
Mást remegni látsz mint a nyárlevelet.

Künn azonban a magyar sem aluvék,
Mintha hámorrá vált volna a vidék,
Vagy óriás nagy malomnak hallanád
Léghasitó, fültömpító nagy zaját.

Van kalaplás, pörölyés, kovácsolás,
Van fürészlés, szögezés és ácsolás;
Nyolcz fatornyot ütnek össze csakhamar,
Kétszer oly magasra mint a bástyafal.

Honnét a vár belsejébe köt, nyilat
Hajtson a hős a várostromlás alatt;
Mindegyik torony közé egy faltörőt,
Mely romokba döntsön sánczot, bástyakőt.

Épitettek hosszú deszkaműveket,
Vessző- s szíjfonással ívként fedteket;
Melyek alatt fedve vannak a vívók,
S helyről helyre keréken gurithatók.

Melyek alatt megmászhatják a falat,
Ostromolnak búvhelyet, fedett utat;
Régi, hasznos hadi gépek hajdanán,
De ma már nem ismerjük, csak hír után.

És kezdődik követés és nyilazás,
Fatörőkkel a pusztitó rombolás;
De belülről csak úgy szálnak a nyilak,
Kőokádó gépek vészt s vért ontanak.

S hétről hétre így rombolják a falat,
de győzelmet még egyik fél sem arat;
S már heted hetében áll itt a magyar,
S még erős, bár sok helyütt sérült a fal.

Megpihenek s ujra kezdik, majd a vár
Népe ront ki nyilt csatába mint az ár,
Majd az ellen csalja őket arra ki,
S vámot véve ujra visszaüldözi.

Igy csala ki László egy szép alkonyon
Egy csoportot, ott időzvén a sikon;
Oly közel, hogy két parittyahajitás
Utólérhető, - látá ezt Niketás.

S gyorsan a kapun kiront, oly hirtelen
Végig égen a villám alig megyen;
László serge hősi, de kicsiny vala,
S pillanatban vérengzőn foly a csata.

S már nyomkodja László őket, futnak ők,
Fordul a sors, magyarok most az űzők;
De elkapja néha a hőst harczheve,
László herczeg messzebb ment mint kelle!

A futókat a kapúig üldözé,
Ott beléakadt az üldöttek közé;
A kapú becsattan hirtelen, hamar,
S benszorúl a görögökkel a magyar.

Már sötét volt, de futótűz szárnyain
Szétfut a hir a városban s házain,
Hogy a herczeg a kapun belül szorult…
Feje fölött most a vész megtornyosult!

Vagy fejével fog adózni, vagy a bér
Értte az lesz, hogy a magyar hazatér,
S Nándor ostromát kudarczczal mondja fel;
A hir a magyar táborig terjed el.

Mint midőn a nádastóban egy csapat
Csillegée, mely halat les víz alatt,
A magasból keselyű csap hirtelen,
És közőlök egyet elcsíp, elviszen.

Valamennyi meglippenve felvisit,
Ijedelme borzogatja tollait;
Majd viharként szárnyra kelve felrobog,
s fenn a légben szárnycsattogva kavarog.

Úgy riadt fel a magyarság a hiren,
Pillanatban nem tudván, hogy mit tegyen,
Majd felcsattan seregestül boszura -
De miként e nagy sötétben és hova?

Valamennyi mind Nándorra vet szemet,
Valamennyi kar Nándorra fenyeget…
S ím a város láthatára hirtelen
Pirosodni kezd mint hajnal keleten!

Gyenge vérszin felleg látszik legelül,
Majd kavargó füstgomollyá tömörül,
Szikra s pernye száll belőle szerte szét,
Végre a láng is felüti rőt fejét.

„Tűz van a városban!” ím de egy helyett
Két helyen vet lobbot, még egy perczenet -
S három és négy, sőt tiz és húsz lánggomoly
Száll az égbe s ott vértóvá összefoly.

„Ég a város!” mily zavar, mily rémület!
Ordítás és jaj tompítja a fület,
Ropogás és roppanás és recsegés -
Hozzá sírdalt zúg a szélüvöltözés.

„Talpra, lóra!” kiabál a nagy vezér,
„Ezt az isten küldte László herczegért!
A városba isten ujja nyit utat!”
S pillanatban Nándor alatt állt a had.

Már a tűzvész lángfolyóvá szélesül,
Ház után ház ég s a lángba elmerül,
Mint veszett ló, végig nyargal piaczon
És utczákon, háztetőn és tornyokon.

A dühös szélvész belé csimpalykozik,
Serényébe, üstökébe fogódzik,
Orditozva zúg fülébe hangokat,
S mind a kettő eszeveszetten szalad.

S merre mennek, merre zúgnak: siralom,
Pusztulás és inség van a városon;
A lakosság vagyonáért sír, remeg,
László herczeggel nem gondol a sereg.

Minden, a ki él s mozoghat, tüzet olt,
Életet ment, kincset ment meg és vagyont:
A magyarság és segítve megjelen,
Melyeket tört s láng csinált a réseken.

„Nem vagyunk rablók! – kiált a nagyvezér
Itt segly kell, víz kell itt, nem olt a vér!”
S a göröggel versenyt olt, ment a magyar;
Csendesedni kezd reá a bősz vihar.

László herczeget ki látta? Ott repül
Szög lovával, rendez és olt emberül;
Hol veszély van, hol segély kell, ott vala -
Fele város mentve van már általa!

Még csak itt-ott egy-egy háznak roma;
Legtovább ég az apáczák temploma
Nagy monostorával: mintegy tűzhegy ég,
Piros tőle és világos  vidék.

De mi zaj? Mi lárma zúg a tűz körül?
Lázadólag tombol a nép s gyűlve gyűl:
Egy siralmas nőt hurczolnak a kövön,
Elevenen megsütendők a tüzön…

„Ez a gyujtó! Ez ördög a lángvető!”
Orditozzák; mint a fal fehér a nő;
Mint a tépett csipkebokor mindene,
Fürte bomlott, szégyentől ég kebele.

„Tűzbe vele, tűzbe vele!” zút a nép -
S nincsen isten, a ki védelmére lép!
Megragadják, a gyötrött nő felsikolt…
„Ő szabad!” susogja és – alélva volt!

László herczeg állt előtte; a dicsőt
Látta jőni… ez hatotta meg a nőt!
A nemes hős egy csoport oltót hoza -
De figyelmessé tevé a nép zaja.

És közéjök lép: „Mi baj van?”  kérdezi,
S a gyötrött nőben Eltelkét ismeri!…
Hullj le toll! Nem bírja az iród keze,
Mit e képnél László herczeg éreze!

Csak egy áll előtte tisztán egyedül,
Hogy al ányt nem hagyhatja védetlenül, -
S ki menthette volna más meg, ha nem ő?
A tűz oltva, és megmentve van a nő!

Nikétás alázva kér ostromszünést,
Menedéket és szabad kiköltözést;
Kérelmére hajlik Géjza s a király,
S Nándorvára a magyar kezére száll.

Forrás: Losonczi Phőnix Történeti és Szépirodalmi Emlékkönyv, az 1849-diki háborúban földúlt és elpusztított Losoncz város némi fölsegélésére kiadja és szerkeszti Vahot Imre. I. kötet. Pest, 1851.

Székely József (1825-1895): Misantropia

 
Ne legyek én semmi a világon,
Ez az élet utálatos nékem.
Azoknak az önző kis lelkeknek
Számára, nincs szívem sem tömjénem.

Csaholjanak mint a silány ebek,
Koncz kell nekik, a dicsőség koncza,
Hogy törjenek belé a fogaik,
Hagy törjenek abb’ a kemény csontba.

Ne legyek én semmi a világon,
Ez a világ maga sem ér semmit,
Pusztuljak el mint az elszáradt fa,
Melynek férgek szívják ki a nedvit.

S csináljanak e fából koporsót,
Jó lesz valam’ék jó emberemnek,
vegyék hasznomat halálomban is,
Kik véremet szíták, míg szerettek.

Forrás: Losonczi Phőnix Történeti és Szépirodalmi Emlékkönyv, az 1849-diki háborúban földúlt és elpusztított Losoncz város némi fölsegélésére kiadja és szerkeszti Vahot Imre. I. kötet. Pest, 1851.

Gyulai Pál (1826-1909): Távozó

 
Vándor felhők jönnek mennek,
Ismerői a bérczeknek.
Megyek a menőkkel,
Kik jőnek, irigylem:
Bérczek, édes ismerőim
Nem lehet pihennem!

Völgyekben virág nyílik már,
Rajtok méh és pillangó jár:
Remények virági,
Édes ajku méhem,
Kedvem játszi pillangói
Eljőtök é vélem?!

Erdő felett vad galamb száll…
Megállok egy vén tölgyfánál,
Lenyuló ágai
Vissza-visszahuznak,
S messze kisér sohajtása
Bugó vadgalambnak.

Az országut hegyen visz fel,
Izzadni és fáradni kell,
Gyakran megfordulván
Jól esik megállnom:
Haj de már a toronynak is
Csak tetejét látom!

Szőllős halmok, zöld vetések
Alább-alább ereszkednek.
Tünni kezd a vidék,
oda van már mindenem…
Ajkaimon csak egy sohajtás,
Csak egy köny szememben!

Forrás: Losonczi Phőnix Történeti és Szépirodalmi Emlékkönyv, az 1849-diki háborúban földúlt és elpusztított Losoncz város némi fölsegélésére kiadja és szerkeszti Vahot Imre. I. kötet. Pest, 1851.

Petőfi Sándor (1823-1849): A téli esték

 
Hova lett a tarka szivárvány az égről?
Hova lett a tarka virág a mezőkről?
Hol van a patakzaj, hol van a madárdal,
S minden éke, kincse a tavasznak s nyárnak?
Oda van mind! Csak az emlékezet által
Idéztetnek föl, mint halvány síri árnyak.
Egyebet nem látni hónál és fellegnél,
Koldussá lett a föld, kirabolta a tél.

Olyan a föld, mint egy vén koldus, valóban,
Vállain fehér, de foltos takaró van,
Jéggel van foltozva, itt-ott rongyos is még,
Sok helyen kilátszik mezítelen teste,
Ugy áll a hidegben s didereg… az inség
Vastagon van bágyadt alakjára festve.
Mit csinálja kinn az ember ilyen tájban?
Mostan ott benn szép az élet a szobában.

Áldja istenét, kit istene megáldott,
adván neki meleg hajlékot s családot.
Milyen boldogság most a jó meleg szoba,
S meleg szobában a barátságos család!
Most mindenik kunyhó egy tündérpalota,
Ha van honnan rakni a kandallóra fát,
S mindenik jó szó, mely máskor csak a légbe
Röpül tán, most beszáll a szív közepébe.

Legkivált az esték ilyenkor mi szépek!
El sem hinnétek tán, ha nem ismernétek.
A családfő ott fenn ül a nagy asztalnál
Bizalmas beszédben szomszéddal s komával,
Szájokban a pipa, előttök palaczk áll
Megtelve a pincze legrégibb borával,
A palaczk fenekét nem lelik, akárhogy
Iparkodnak… ujra megtelik, ha már fogy.

Kinálgatja őket a jó háziasszony,
Ne félj, hogy tisztjéből valamit mulasszon,
Hejh mert ő nagyon jól tudja, mit mikép kell;
A kötelességét ő jól megtanulta,
Nem bánik könnyen a ház becsületével,
Nem is foghatják rá, hogy fösvény vagy lusta.,
Ott sürög, ott forog köztök minduntalan:
„Tessék szomszéd uram, tessék komám uram!”

Azok megköszöntik, s egyet hörpentenek,
S ha kiég pipájok, ujra rá töltenek,
És mint a pipafüst csavarog a légben,
Akkép csavarognak szanaszét elméik,
És a mi már régen elmult, nagyon régen,
Összeszedegetik, sorra elregélik.
A kitől nincs messze az élet határa,
Nem előre szeret nézni, hanem hátra.

A kis asztal mellett egy ifju s egy lyánka,
Fiatal pár, nem is a mult idő hányja.
Mit is törődnének a multtal? Az élet
Előttök vagyon még, nem a hátok megett;
Lelkök a jövendő látkörébe tévedt,
Merengve nézik a rózsafelhős eget.
Lopva mosolyognak, nem sok hangot adnak,
Tudja a jó isten mégis jól mulatnak.

Amott hátul pedig a kemencze körül
Az apró-cseprőség zúgva zsibongva ül,
Egy egész kis halom kisebb-nagyobb gyermek
Kártyából tornyokat csinál… épit, rombol…
Űzi pillangóit a boldog jelennek,
Tennapot felejtett, holnapra nem gondol. - 
Lám, s ki hinné, mennyi fér el egy kis helyen:
Itt van egy szobában mult, jövő és jelen!

Holnap kenyérsütés napja lesz, szitál a
Szolgáló s dalolgat, behallik nótája.
Csikorog a kútgém ott kinn az udvarom,
Lovalt itatj’a kocsis éjszakára.
Huzzák a czigányok valami víg toron,
Távolról hangzik a bőgő mormogása.
S e különféle zaj ott benn a szobába’
Összefoly egy csendes lágy harmóniába.

Esik a hó, mégis fekete az útcza,
Nagy vastag sötétség egészen behúzta.
Járó-kelő ember nem is igen akad,
Egy-egy látogató megy csak haza felé,
Lámpája megvillan az ablakok alatt,
S fényét a sötétség hirtelen elnyelé,
Eltűnik a lámpa, a benlevők pedig
Buzgón találgatják: vajon ki ment el itt?

Forrás: Losonczi Phőnix Történeti és Szépirodalmi Emlékkönyv, az 1849-diki háborúban földúlt és elpusztított Losoncz város némi fölsegélésére kiadja és szerkeszti Vahot Imre. I. kötet. Pest, 1851.

Berecz Károly (1821-1901): Kárpát alatt

1.
Áll még a hegy két hon határinál
S szirtes fejét magasba emeli -
Az ősz idő hiába küzd vele
Vad bérczein fogát kitördeli.
Él még a nép alatta egyfelől -
Mint ősszel a fa, lomb- s virágtalan -
Éjszak felé szabadság álmival
A harczmezőjén eltemetve van.
Mint barna sírkő áll a hon fölött
A melynek többé nem dobog szive -
Egykor talán mint kettős ravatal 
Fog állni e két hon határköve!…

2.
Mondják hogy gránitkebleden:
Gyöngy s drágakő meg nem terem;
Zöld fenyvesidnek éjjelén
A legszebb gyöngyöt láttam én.
Tán vad vihar volt messze tengeren
S szélvész tolá föl a tengerszemen?
Ha felzudúl a tenger kebele,
Fölhabzik a tó – így szól a rege;
S a szirtfenyéren, a tő partinál
Az útas gyakran tört deszkát talál.
Volt vad vihar, de vérhullámokat
Sodrott magával a nagy áradat -
Roncsolt hajó – szabadság volt neve,
A melyet űzött a sors szélvesze,
S míg széttörettek büszke árbóczi -
E drága gyöngyöt itt vetette ki. -

Forrás: Losonczi Phőnix Történeti és Szépirodalmi Emlékkönyv, az 1849-diki háborúban földúlt és elpusztított Losoncz város némi fölsegélésére kiadja és szerkeszti Vahot Imre. I. kötet. Pest, 1851.

Lévai József (1825-1918): A sajka

 
1.
Sajka úszik a Dunán
Piros zászló rajta…
Nincsen benne evező
Csak a szellő hajtja.

Ott lebeg, ott hányódik
Jobbra balra könnyen,
Mintha maga sem tudná
Vajjon merre menjen.

Hab hab után enyeleg
Rengő sajka mellett,
Susogva mély fájdalmat
És örök szerelmet.

Itt amott egy-két virág
Esdekel hozzája,
Távol virító mezők
Vízbe hullt virága.

Úszik a Dunán
Piros zászló rajta,
Nincsen benne evező
Csak a szellő hajtja.

2.
Még csak el sem bucsuzott
Úgy ment ki a házból…
Máshová ohajtozott
E rideg világból…

Egy pár könyben csillogó
Szem nézett utána,
Míg a piros lobogót
A távolban látta…

Sirva nézte a leány
Mint repül a sajka,
Boldogsága, élete
Mint tűnik el rajta!!

Az a piros lobogó
Az ő keszkenője,
Az a szomorú legény
Az ő szeretője.

Csendes mély busulását
Semmi sem zavarja,
Csak haragos apjának
Szemrehányó hangja.

3.
Meleg sohajtás vegyül
A fuvó szellőbe…
szállj oh szállj a hab fölött
Vándor szellő véle.

Tiszta forró köny pereg
A futó habokba…
Oh vigyétek könyeit
Szerelmét susogva…

Vizbe hull az eltépett
Koszorú virága…
Sápadt szenvedő leány
Néz merőn utána.

Néha néha fölkacag
Háborult kedvében…
Majd zokog, majd elmereng
A kék messzeségen…

Sajka úszik a Dunán
Piros zászló rajta…
Nincsen benne evező
Csak a szellő hajtja!!

Forrás: Losonczi Phőnix Történeti és Szépirodalmi Emlékkönyv, az 1849-diki háborúban földúlt és elpusztított Losoncz város némi fölsegélésére kiadja és szerkeszti Vahot Imre. I. kötet. Pest, 1851.

Tárkányi Béla (1821-1886): Hunyadi László hamvai

 
I.
Lehajtja bánatos fejét,
S nem bír nyugodni hős Szilágy;
Mit úgy ohajt – nyugalmasabb
Leende a halotti ágy.
Szilágyi álma oly setét,
Átfutja minden vérerét.

Hunyadnak vértanú-fia
Biborruhában, véresen -
Úgy mint midőn irígyei
Kivégezék őt – megjelen;
S szép arcza bús vonásiban
Bosszúállás kérelme van.

Hogyan boszúlja meg Szilágy
A drága kedves vérrokont?…
Elvégzi… fölkel hirtelen
És befutá az árva hont…
Szilágy boszúja nagy s nemes,
Hozzá s Hunyadhoz érdemes.

Rákosra gyűjtve híveit
Felszóla: „Mátyás a király!”
S utána negyven ezre szól
Éltetve: „Mátyás a király!”
Éltette őt sík, völgy, orom,
S éltette őt az árva hon.

Szilágy pihenni dől le most,
De álma szintoly iszonyú,
Rémítve újra megjelen
Hunyad fia, a vértanú,
S beszéli bús tekintete,
Hogy nyugtot még sem lelhete.

Szilágy ije3dve elrohan,
S a martyr sírboltjába megy,
Miért kisérti árnya őt? -
Hogy a koporsó mondja meg.
Meglátja a szent hamvakat,
S szemébe gyászos köny fakad.

II.
Mátyást éltette minden ajk,
És minden hű magyar kebel,
Áldást lengetve szárnyain
A hír örömmel terjed el.
De egy maroknyi gyászsereg
Halottat víve kesereg.

Erdély felé tart a csoport,
Előtte bús Szilágy megyen,
S Hunyad jobbjára téteték
A nyugtalan martyrtetem;
Budán nyugodni nem tudott,
Hős atyjához kivánkozott. - - 

Azóta a fiú s Szilágy
Mátyással együtt nyugszanak,
S Hunyaddal égi trón előtt
Buzgó zsolozsmát mondanak,
Kapisztrán nyitja meg a kart:
„Nagy isten! Áldd meg a magyart…”

Forrás: Losonczi Phőnix Történeti és Szépirodalmi Emlékkönyv, az 1849-diki háborúban földúlt és elpusztított Losoncz város némi fölsegélésére kiadja és szerkeszti Vahot Imre. I. kötet. Pest, 1851.

Miskolczi Pál (1820-1889): Honszerelem

 
Te a hő pusztaságon
Hűs pálmasort boltozol,
Féregnek, egy fűszálban
Gazdag lakkal kínálkozol.

A sas fenn kéjeleg,
Hol a vihar fogantatik,
És a vad ott honol,
Hol véle árnyas csend lakik.

S az embert úgy varázslod -
Honfölde kedves tájira:
Hogy szíve lelke fáj
ha meg kell tőle válnia. -

Oh, én nem hagylak el
Hazám! Te élsz vagy halsz velem.
Imádlak istenül
Honszerelem! Honszerelem!

Forrás: Losonczi Phőnix Történeti és Szépirodalmi Emlékkönyv, az 1849-diki háborúban földúlt és elpusztított Losoncz város némi fölsegélésére kiadja és szerkeszti Vahot Imre. I. kötet. Pest, 1851.

Tóth Endre (1824-1885): Egy koldushoz (Homérból)

 
Ne állj meg ajtóm előtt, oh ne állj…
Jöjj bé szobámba roncsolt idegen!
Hajítsd a hóra rosz általvetőd,
Maradj itt nálam benn a melegen.
Egyetlen szobám megosztom veled,
És meg, mi benne van minden kincsem…
Szívem szerelmét, zengő lantomat - - 
De pénzt nem adhatok… pénzem nincsen!

Hová lőn, egykor fényes palotád
Mit arany kalász ringatott körül?
Hová levének dús szigeteid,
Van é csak egy, van é a sok közül?
Felhíjam é a sorsot lantomon
Hogy ujból ismét reád tekintsen?…
Jer, egyél velem – száraz kenyeret - -
De pénzt nem adhatok… pénzem nincsen!

Kik elpusztíták minden vagyonod -
Hazádnak átkos ellenségei:
Megmondák é hová lőn hitvesed,
És véle szőke fürtű gyermeki?
Megverjem é dalommal az eget,
Hogy lángsebeidre enyhet hintsen?…
Jer, igyunk a forrás patakjából - -
De pénzt nem adhatok… pénzem nincsen!

Megszaggaták fényes ruháidat,
Midőn már elveszítéd jobb karod;
Egyedül állasz mint egy puszta ut,
E vándorbot lőn minden gyáymolod.
Megpendítsem é szilaj húromat,
Hogy minden mennybéli segélyt intsen?…
Jer, hadd emeljelek tűzhelyemhez - -
De pénzt nem adhatok… pénzem nincsen!

Ki mén a végzet börtönébe le,
Hogy megreszelje hazád lánczait?…
Én nem vezethetlek… ím v a k  v a g y o k…!
De lelkem fénye világot derít…
Hallod… hallod… az ének merre hí
Hogy emberi kéz meg ne érintsen?…
Jer… álmodjunk a szép szabadságról - - 
De pénzt nem adhatok… pénzem nincsen!!!

Forrás: Losonczi Phőnix Történeti és Szépirodalmi Emlékkönyv, az 1849-diki háborúban földúlt és elpusztított Losoncz város némi fölsegélésére kiadja és szerkeszti Vahot Imre. I. kötet. Pest, 1851.

Lévai József (1825-1918): Fehér galamb

 
Fehér galamb száll a levegőbe…
Megy a rózsám, elbucsúztam tőle!
Hová megyen… merre lészen utja,
Mikor látom… a jó isten tudja!

Fényes fonal van szárnyához kötve,
Életemnek ragyogó víg kedve.
Mintha lelkem vinné ott magával
Ismeretlen gyász vidékre által…

Nézem, nézem!… De már nem is látom,
Elveszett a tenger pusztaságon…
Vagy tán azért nem látom hogy épen
Két szememet könyben úszni érzem!

Forrás: Losonczi Phőnix Történeti és Szépirodalmi Emlékkönyv, az 1849-diki háborúban földúlt és elpusztított Losoncz város némi fölsegélésére kiadja és szerkeszti Vahot Imre. I. kötet. Pest, 1851.

Székely József (1825-1895): Az alföldön

Az alföldön nyájam teregettem,
Fényes madár suhant el mellettem,
Meglegyintett a szárnya hegyével,
Azt gondoltam, hogy a mennykő hord el.

Csak akadnék arra a fészekre,
A hol az a fényes madár száll le:
Megvonulnék egy közel bokorban,
A zengését hallgatnám meg onnan.

Nagy a világ, de hogy férek benne?
Bánatom felével tele lenne!
Barna kis lány, aranyos madaram,
A szivedben elférnék legjobban.

Forrás: Losonczi Phőnix Történeti és Szépirodalmi Emlékkönyv, az 1849-diki háborúban földúlt és elpusztított Losoncz város némi fölsegélésére kiadja és szerkeszti Vahot Imre. I. kötet. Pest, 1851.

Császár Ferenc (1807-1858): Tózsák és tövisek II.

A rózsa szép virág,
Legszebb a földön,
Ha színt a hajnalarcz
Sugáritól vön.

Még szebb, ha rajta köny
Rezg drága gyöngyül,
S könyében a korány
Fájdalma könnyül.

Bimbója – zöld remény,
Öröm – virága;
De meg van átka is:
Tövises ága!

Forrás: Losonczi Phőnix Történeti és Szépirodalmi Emlékkönyv, az 1849-diki háborúban földúlt és elpusztított Losoncz város némi fölsegélésére kiadja és szerkeszti Vahot Imre. I. kötet. Pest, 1851.

Bernát Gáspár (1810-1873): Alföldi népdalok

I.
Bokros erdő közepében,
Harmatos völgy lágy ölében
Tiszta csermelyke folydogál:
partján szép lyányka sirdogál.

Bus könnyei a kis patak
Habjai közé omlanak,
Ha könny és hab összefolyik:
Bubánata el-eloszlik.

Árva madár száraz ágról
Járdal inni a forrásról,
Ha a szép lyánt ottan leli:
Jaját ő is nyögdécseli.

Egy bokorról a másikra
Röpdes az árva madárka,
Nyugtalanul, busan danol:
Párját elveszté valahol.

„Jer velem kicsiny madárka!”
Szól a bánatos leányka,
„Együtt sirjunk keservesen
Párodért és szerelmemen.”

II.
Szól a harang a vidék alkonyára,
Boldog a ki rá talált hű párjára,
Héj ha én is elhagyom kis tanyámat:
Fölkeresem édes kedves babámat.

Tul az erdőn egy kies völgyhajlaton
Nefelejts közt kicsinyke kunyhó vagyon,
Oda hívják gondolatim szivemet,
Hogy öleljem rég ohajtott hivemet.

Addig s addig kérem az én istenem,
Hogy megadá egyetlenegy örömem,
Mi is volna nagyobb öröm szivemre:
Mint csókjaim halmozni kedvesemre!?

A távolra kipirosló lugasban
Busul az én szép szeretőm halványan
Nemzeti szin bokréta van kezében,
Bánatos könny csillog barna szemében.

Kedves angyal, ha sirsz értem… s hazánkért,
Áldjon meg a jó isten könnyeidért,
S ha még szeretsz szép könnyező engemet:
Viditsa fel hű szerelmem szivedet.

III.
Hő nap után hűs éjjelen
Hegy, völgy, madárka elpihen,
Csak a vidám patak csereg,
Körüle minden szendereg.

Állj meg állj meg kis habocska,
Hadd üljek fel a hátadra!
Vigy el engem a rózsámhoz
Egyetlen egy galambomhoz.

Ne félj, ne félj kis habocska
Nem jövök én veled vissza;
Te nem hagyod társaidat…
Én sem hagyom galambomat.

Hogyha pedig visszajönnék:
Szellő szárnyaira ülnék,
S oly virágra repülnék el,
Melyet a szeretőm kedvel.

IV.
Szép szeretőm édes lelkem,
Búbánat epeszti szívem,
Egyre sirok, egyre rivok:
Azt se tudom mit csinálok.

Messze idegen határra
Vagyok tőled elszakasztva;
De míg szívem meg nem reped:
Tied és hazámé leszek.

Isten után nem sokára
Visszatérek szép hazámba,
Megcsókollak megölellek,
El se válok többé tőled.

Addig szívem szerelmesem
Védjen az én jó istenem!
Tűrd mit a sors reátok mért
Egy szebb egy jobb jövendőért.

Forrás: Losonczi Phőnix Történeti és Szépirodalmi Emlékkönyv, az 1849-diki háborúban földúlt és elpusztított Losoncz város némi fölsegélésére kiadja és szerkeszti Vahot Imre. I. kötet. Pest, 1851.

Orbán Pető (1824-1869): Álmam

 
Aludtam. Éltem üdvöz-angyala
Virasztott őrként álmaim felett…
Semmit, mi kín, nem érzettem vala,
Nem érezém magát az életet;
Halált tőn rám az álom istene:
Halálban oh a szív hogy érzene?!

Ütött az óra csöndes éjfelen,
Varázsihlet érinti lelkemet,
S előtte egy lángszellem megjelen,
Egy lángszellem – a fényes képzelet
S szárnyára vévén azt, röpült vele…
És végre egy nagy romra tette le.

Oly ismerős volt nékem e vidék,
Mintha szívem itt mozdult volna meg…
Oh istenem! Mindjárt ráismerék:
Hisz itt születtem – itt valék gyerek!
Ősimnek – a sasoknak fészke ez…
… S fölötte most vészisten áll – könyez.

Mélyen borultam le a rom felett:
Sirtam volna… nem voltak könyeim…
Széttépte volna a kín szívemet,
De hurjain nem ébredt földi kín,
Eloltá azt az álom istene,
Hogy szűm alatta el ne vérzene.

„Kelj föl, fiú! Mért meghajolnod itt?
Nem illik a porban fetrengened:
Csókold meg e falaknak romjait -
És kelj föl … A nagy isten még veled,
Engem küldött építni e romot:
Fölépíteném én őshajlokod!”

Igy szólt hozzám jóshangon egy vitéz,
Kezében kard, mellén fényes paizs;
… Vállam érinté a vitézi kéz -
S eltünt a hős… eltűne álmam is…
Ki volt e hős – a vigasz angyala?
Ez angyal a fényes  J ö v ő  vala.

Forrás: Losonczi Phőnix Történeti és Szépirodalmi Emlékkönyv, az 1849-diki háborúban földúlt és elpusztított Losoncz város némi fölsegélésére kiadja és szerkeszti Vahot Imre. I. kötet. Pest, 1851.

Vahot Sándor (1818-1861): Csalódás

 
Mi közhit élt, nem régen, nemzetünkről?
A többi közt egyik hitünk vala:
Hogy rég lehunyván a harczfény egünkről
S fölkelvén a műveltség hajnala,
Vitézebb volt a hajdani
Magyar, miként a mostani -
Ellen ez, végetlenül fölebb áll
Eszély- és országbölcsességre, annál.

Ilyen hit élt, nem rég is, nemzetünkről.
De a közel mult viharos napok
Kiforgatának teljesen hitünkből!
Ezer példát mutattak föl azok:
Miként hősebb a hajdani
Magyar sem volt, mint a mai -
Azonban ez, végetlenül alább áll,
Eszély- és országbölcsesség, annál! -

Forrás: Losonczi Phőnix Történeti és Szépirodalmi Emlékkönyv, az 1849-diki háborúban földúlt és elpusztított Losoncz város némi fölsegélésére kiadja és szerkeszti Vahot Imre. I. kötet. Pest, 1851.