Kozma Andor (1861-1933): Az őzpár

 
Csodás tündöklő téli reg,
A napsugár is oly hideg.
A bükkös erdő ágbogát
Csupa ezüst szál fonja át.

Ropog a láb a szűz havon -
Ott állok csendesen
Vadász-lesen
S a messzi hajtást hallgatom.

Kivág a róka s elrobog,
A farka, mint zászló lobog;
Vörös bundája – pillanat -
S eltünik egy bokor alatt.
Utána setten gyáva nyúl…
Nincs kegyelem,
Ropog a fegyverem -
S nem egy füle s a hóra hull.

De hallga!… Cserje töredez…
A szivre hat e csönd s e nesz.
Ah mint dobog, ah mint remeg!
Őzpár jelen meg – szép, remek!
A karcsú férj s hű feleség
Megáll, fülel, keresve rést -
Úgy nézem, ezt a jelenést,
Mint egy csodás gyermekmesét.

Hanem hamar, vadászjogon,
A puskát vállamhoz fogom.
Dördül a cső, a bak esik,
Tört szemmel nézi kedvesit,
Sír, némul – végez a halál.
És hive, párja,
Tán második lövésem várja,
Nyakát rhajtja s csöndben áll.

S kegyetlen emberi szívem
Megszánja ezt most szeliden.
Rá nem lövök, elkergetem,
Elég a fél zsákmány nekem.
Eszembe későn jut csupán,
Hogy így megszánni kár,
Mert jobban jár az, a ki pár,
Ha meghal a hű pár után.

Ha volnék erdőn én a vad
S látnám, hogy párom ott marad,
Csak arra kérném a vadászt,
Ki rám zuditá ezt a gyászt,
Hogy meg ne szánjon engemet.
Esengve várnám a lövését,
Óh, csak ne késnék!
Pár nélkül élni nem lehet.

Forrás: Budapesti Szemel CIX. kötet, 1902.