Végh György (1919-1982): Budapest köszöntése

 
Virággal és zenével nem fogadtál,
nem ünnepelsz, Királyi Városom,
S lobogoim sasokként nem lebegnek
a félhomályos est hullámain -
mégis, mégis ujjongva üdvözöllek.

Boldog vagyok, hogy itten élhetek,
rendszertelen utcáid rendszerében.
S körútaid kerengő áramán,
hol minden zeg-zug régi ismerősöm.
Nem tudnék élni nélküled,
te vagy a napfény és te vagy a víz,
kenyerem és borom vagy és gyümölcsöm,
foszló tüdőmet éltető najád.
Milyen varázshatalmad van fölöttem.
Miért őrjöngök néha messze tőled?
S a honvágy csúfondáros ördögöt
mi költi föl addig nyugodt szívemben?

A Bädecker Pestjét nem ismerem,
nem az a Budapest az én hazám -
a Mátyás-templomot s a Citadellát
bámulja csak az idegen kíváncsi;
nekem többet jelent a Sándor-utca,
a szobros Múzeum-kert, Berzsenyimmel,
Arany Jánossal és Kazinczyval -
többet az Angyalföld s a Népliget,
a Makk-hetes Csikágója s a villák
gyülekező helye, a Rózsadomb.

A Farkasrét s a rombadőlt Tabán,
az Erzsébet-híd csöpp japáni kertje
mind-mind egy-egy parányi ékköved,
Ó, Városom, fenséges, nagy Királynőm!

Lásd, én, ki egyszerű szavakkal élek,
most úgy dicsérlek, mint a szónokok:
hangoskodással és melldöngetéssel.
Csak úgy tudom világ tudtára adni:
Szeretlek és szeretlek és szeretlek.

Maholnap Rómák várnak s Párizsok,
S én félek, félek elkerülni tőled:
Párizsban franciául zúg a szél,
a Montmartre-on s a füstös Szajna partján -
S a tengerpartokon latin habok
csodálnák vézna testemet.

Én pesti srác vagyok: vagányok és
csibészek közt telt árnyas ifjúságom:
velük golyóztam templomok mögött,
Velük szívtam az első slukkokat,
S malac-beszédük kedvesebb volt akkor,
mint Vörösmarty áradó zenéje.

Aztán, aztán a vándorévek Pestje:
a József-körút volt a Himalája,
S a dzsungelem Akácfa-utca volt,
hol tízen laktunk egyetlen szobában:
borbély, ügynök, pincér és utcalány,
(Akkor még színész voltam, hősszerelmes,
a költőkből csak Villonért rajongtam
s azt sem tudtam, hogy Keats és Shelley élt…)

Nem tudtam akkor még varázsodat,
egykedvűen róttam utcáidat:
s egyik háztömb olyan volt, mint a másik.
De most tiéd vagyok s enyém, enyém vagy:
kormod, porod, füstöd, mind-mind enyém,
s barátaim a sarki koldusok,
az utcaseprők és hintáslegények
s bizalmasom sok-sok-puccos cseléd.

Budapest! Gyöngye vagy: nem a Dunának
egy halk költő magányos életének,
ki hozzád menekszik, mert nincsen anyja.
Ki aszfaltodból nőtt a csillagokba
s kinek te vagy egyetlen otthona.
Ha elkerülnék innen, ha a Végzet
mégis latin partokra üldöz engem:

Az első hópihék s a zsenge bimbó,
az Ősz, a Kín, a Hír s a Szerelem,
Királyi Városom: eszembe juttat
és sírva mormolom bűvös neved:
Budapest, Budapest, 
Budapest.

Forrás: Budapest I. évf. 3. sz. 1945.