Orbán Pető (1824-1869): Álmam

 
Aludtam. Éltem üdvöz-angyala
Virasztott őrként álmaim felett…
Semmit, mi kín, nem érzettem vala,
Nem érezém magát az életet;
Halált tőn rám az álom istene:
Halálban oh a szív hogy érzene?!

Ütött az óra csöndes éjfelen,
Varázsihlet érinti lelkemet,
S előtte egy lángszellem megjelen,
Egy lángszellem – a fényes képzelet
S szárnyára vévén azt, röpült vele…
És végre egy nagy romra tette le.

Oly ismerős volt nékem e vidék,
Mintha szívem itt mozdult volna meg…
Oh istenem! Mindjárt ráismerék:
Hisz itt születtem – itt valék gyerek!
Ősimnek – a sasoknak fészke ez…
… S fölötte most vészisten áll – könyez.

Mélyen borultam le a rom felett:
Sirtam volna… nem voltak könyeim…
Széttépte volna a kín szívemet,
De hurjain nem ébredt földi kín,
Eloltá azt az álom istene,
Hogy szűm alatta el ne vérzene.

„Kelj föl, fiú! Mért meghajolnod itt?
Nem illik a porban fetrengened:
Csókold meg e falaknak romjait -
És kelj föl … A nagy isten még veled,
Engem küldött építni e romot:
Fölépíteném én őshajlokod!”

Igy szólt hozzám jóshangon egy vitéz,
Kezében kard, mellén fényes paizs;
… Vállam érinté a vitézi kéz -
S eltünt a hős… eltűne álmam is…
Ki volt e hős – a vigasz angyala?
Ez angyal a fényes  J ö v ő  vala.

Forrás: Losonczi Phőnix Történeti és Szépirodalmi Emlékkönyv, az 1849-diki háborúban földúlt és elpusztított Losoncz város némi fölsegélésére kiadja és szerkeszti Vahot Imre. I. kötet. Pest, 1851.