Egy régi karácsonyfa alatt várt rám a sárgafedeles könyv, abban az időben, mikor kinőttem May Károly és Donászy Ferenc regényeiből. Azóta sok karácsonyestén elővettem, olykor egyedül forgattam lapjait, máskor felolvastam belőle egy fejezetet – és mindig ugyanazt a fejezetet – azoknak, akik aranycirádás, fehér kályhám körül üldögéltek, bolthajtásos szobámban, a Kapisztrán-templom éjféli miséjére várva, a hópelyhek csendes táncával odakünn, a Vár éjszakájában. A kályhában pattogott a tűz s a csipkés vasrostély mögül játékos fénysáv tört elő, az öreg karosszék, a szúette jezsuita-asztal és a háromlábú glóbus csodálatos árnyait vetve a hótiszta, meszelt falakra. Tavaly karácsonykor száműzve voltam szobámtól, a fehér kályhától és a sárgafedeles könyvtől. Úgy gondoltam rájuk, mint távoli kedvesre az óceán túlsó partján, holott csak a Duna választott el bennünket, de a Duna akkoriban egy egész világot jelentett, ami nem az én világom volt. Egy padláson töltöttem a tavalyi karácsonyt, meglapulva két korhadt gerenda és a tető felé törtető kémény zugában. A gerendák között vetettem meg vackomat, a kémény jótékony melengetett s mert a légnyomás megritkította a tetőszerkezet cserepeit: szabad kilátásom volt a csillagos égre, ami nemcsak fénylett, hanem vigasztalt is. Akkor, ott, a csendben és a magányban, gerenda-párnámmal a fejem alatt és fejem fölött a csillagokkal, a sárgafedeles könyvre gondoltam. Eszembe jutott, hogy az a karácsonyeste, melyről a könyv lapjain Vachott Sándorné mesél, éppen százéves emlék. Vajon gondol erre még valaki? Nem, nem gondolt rá senki. Jövő karácsonyra előszedem - mondogattam magamban –, mint egy préselt virágot a pirosbársony-kötéses Souvenir-albumból, mint egy megfakult arcképet a családi emlékkönyvből, továbbmesélem, hogy a színét-vesztett, préselt virág feléledjen és a fakó arckép új keretet kapjon, mielőtt teljesen elhalványodik. A padlás-zugban, a halál örökös rémével mindnyájunk háta mögött, mindez talán ábránd volt és álomnak tetszett. Most eljött az új karácsony és a sárgafedeles könyv lapjairól új életre kel a meseszerű valóság: Petőfi Sándor, egy pesti karácsonyestjének édes-bús története.
Így írja le ezt Vachott Sándorné emlékezéseiben:
„A szoba közepén nagy karácsonyfa áll, égő gyertyácskái nem apró gyermekarcokra, hanem vidám társaságra hintik fényüket. A karácsonyfa alatt, egy asztalon különböző rajzolószerek hevernek szét, s mialatt Vachott Sándor ügyes kezekkel díszes csillagot rajzol és színezget egy ív papírra, Petőfi kehéhez adogatja a rajzszereket s nagy érdekkel figyeli és kíséri a csillag készülését.
Egy bájos, alig felserdült leányka nagy, kék szemei is a csillagon függenek s üde arca kipirul, midőn a társaság egyik vagy másik tagja enyelegve megemlíti, hogy számára lesz az, hogy az ő csillaga készül. Ez a szőke, üde arcú, ifjú leány, ez a nyájasan mosolygó teremtés az én Etelke nővérem volt.
Családunkban hagyományos szokás az, hogy minden leány a karácsonyesti kalács dagasztásával kezdje meg, tizenöt éves korában a sütés-főzés tanulását és általában a gazdasszonykodást – s így Etelkén volt éppen a sor a hagyományos családi szokáshoz képest, a karácsonyi kalács dagasztását és fonását megtanulni. Etelke tehát jó anyánk útmutatása szerint működék a kalács készítése körül, természetesen maga elé kötve a fehér gazdasszony-köténykét s oly kedvesen és oly ügyesen sürgött-forgott a konyhán szegényke, mintha egy hosszú jövendő állna előtte s ahhoz kellene gyakorlatot s jártasságot gyűjtenie. Petőfi be-betekintett, de csak loppal a konyhába, hol Etelke éppen a szép, négyfonatú kalácsokat kenegette tojássárgájával, - de megszólítani őt, első gazdasszonyi foglalkozásai közben, vagy csak beköszönni is, meghaladta bátorságát.
Karácsonyi vendégeink többnyire rokonokból állottak: Vörösmartyék, Bajzáék s Pali bátyám és nején kívül: Petőfi, Erdélyi, Kuthy Lajos s ha jól emlékszem, Kazinczy Gábor voltak a meghívottak. Ily társaságban az est, mint gondolhatni, elég kellemesen folyt, amennyiben annyi szellemdús egyén, ha együtt van, élvezni kényszerül az ember, akár akarja, akár nem. Oly sok új költemény szavaltaték s olvastatott fel, annyi szikrázó elméncség hangzott jobbról-balról, hogy valóban nehezemre esett, midőn, mint háziasszony, kénytelen valék a társaságot egy időre elhagyni, részint, mivel az esteli feladását kellett sürgetnem, - részint, hogy szép ünnepélyesen bemutassam az est fénypontját, a karácsonyfát.
A karácsonyfa bemutatása az estelizést megelőzve történt. Nagy éljenzéssel fogadták a fát, melyen a gyertyácskáktól megvilágítva, minden jelenlevő számára tündöklött egy-egy parányi ajándék, Kugler cukrász gyártmányai, - de a fehér abrosszal letakart asztalon, a színezett csillag is ki volt terítve. Hogy eleget tegyünk a karácsonyi babonának is – hiszen eladó leány volt a háznál – természetesen nem más, mint Etelke nővérem, - férjem, ki szerette az ily nemű tréfákat, illőnek s méltányosnak tartotta, hogy midőn a gyermek-papucsokból kinőttek lábacskái s a hajadonkor selyemcipőibe bújtatá be őket, - azonnal tájékozza magát a jövendőre nézve, azon fontos körülményre, t. i. ki leend sorsának ura, ki lesz idővel férje Etelkének… A babona szerint, a karácsonyestén készült csillag biztosan megjósolja azt.
Huszonnégy ágra osztá el férjem a csillagot s hogy megtudjuk, ki lesz egykor Etelke férje, a csillagnak minden ágára más-más nevet jegyzünk fel s miután betelt,Etelke fejpárnája alá esszük, hogy hajnali ébredésekor a sötétben elővegye, kibontsa s egyik ágát látatlanul beszakítsa. A beszakított csillag-ágra írott év leend a jövendőbeli férj neve.
Sok enyelgés között s oly derülten tevénk meg mindent Etelke csillaga emelésére,mit a karácsonyest babonái előnkbe írtak – ő maga mulatott legjobban közöttünk –, hogy valóban nem volt vége-hossza a bohókás adomáknak, melyek, mint karácsonyesti babonás mondák, szőnyegre kerültek. Férjem igen szépen s ügyesen rajzolt s így Etelke csillaga vidám beszélgetések s enyelgések között, gyönyörűen készült el. Már csak a nevek hiányoztak, nőtlen ismerőseink érdemesebb során kellett tehát végigfutnunk, hogy mielőbb beteljék a 24 ágú csillag. Az egész társaság segített összehozni a férfi-koszorút s így már-már betelt, két ága híjával az egész karácsonyi csillag.
Igen – de miután egynek üresen kellett maradnia, azon estre, ha ismeretlen, vagy éppen senki nem lenne a férj –, tulajdonképp csak egy név hiányzék még, a csillag egy ága volt csak betöltetlennek tekinthető s így az lőn a kérdések kérdése: kinek neve legyen ez az egyetlen egy név?
Én írom oda a nevemet – szólalt meg váratlanul az ezen időben nők között még igen tartózkodó Petőfi Sándor. Minden szem feléje fordult, férjem önkéntelenül átengedé neki a tollat s Petőfi leült a karácsonyfa alá s a csillag üres lapjára a következő sorokat jegyezte neve aláírásával:
Ha e sötét betűk, a miket itt leírok,
Lennének a balsors, amely tán téged ér,
Elvetném tollamat s nem írnék, bár a lenne
Minden vonásomért egy-egy ország a bér.
Etelke átfutva a sorokat, pirulva szorított kezet a költővel, ki zavartan hajlongott előtte, de szó nem jött ajkaira.
A meglepő s fájdalom, jelentőségessé fejlődött sorok fel lőnek olvasva s pillanatra elkomolyodást szültek, de amellett nagy tetszésben részesültek. Etelke pirulva vette át a csillagot s megígéré, hogy nem fogja eltitkolni , bárkinek szakítja is be nevét. Ezután estelizni ült le a társaság s kedélyesen beszélgetés között, elég gyorsan múlt el az idő, éjfél után egy óráig. Ekkor szétoszlottak valamennyien s mi, boldog ünnepeket kívánva egymásnak, aludni mentünk.”
Vachott Sándorné szavaival mondtuk el a karácsonyi mesét. Csapó Etelke nénje a továbbiakban is ilyen elavult s mégis utánozhatatlanul bájos hangon emlékezik meg arról,ami a karácsonyi papírcsillaggal, a tizenöt éves, kék szemű, szőke hajú kisleánnyal és „azon időben a nők között még igen tartózkodó” költővel történt. Ma már mindez az irodalomtörténet lapjain van megírva, bár hiányosan és szárazon, mert az irodalomtörténet nem szereti a muzsikát. Holott ez a karácsonyi történet muzsikál: halvány-fehér kéz vergődik a hárfa húrjain, a spinét sárgult, elefántcsont fogai fölött ametiszt-köves gyűrűvel ékesített, karcsú ujjak futkároznak, az aranykeretes zenélő óra, melynek látképére Barabás Galambpostáját másolta le Fáskerti úr, a festész, a Szűz imáját zengi, itt-ott egy kis zökkenővel, amit a megkopott szerkezet okoz, de muzsika ez is, az is: a szív muzsikája. Csapó Etelke első álma után csakugyan leszakította a karácsonyi papírcsillag egyik ágát s a csillagot visszatette párnája alá. Reggel azután hiába kereste: eltűnt, rejtélyesen, nyomtalanul. Felbontották az ágyát, átkutatták a szoba minden zugát, de a csillag nem került elő…
„Petőfi volt reggel első látogatónk – meséli tovább Vachott Sándorné –, ki Etelke csillaga felől tudakozódni jött hozzánk. Őt is, mintha fájdalmasan érintette volna a dolog –, nagyot fohászkodék s egy szót nem bírt ejteni.”
Két héttel később, január hetedik napján, a költő halovány arccal állított be Vachott Sándorékhoz. „Egész éjjel nem tudtam aludni – mondotta –, fel és alá sétáltam szobámban, pipára gyújtottam, azt hivém, talán elfüstöli valamiképp oktalan szomorúságomat. Ugyan hová lehetett, hová tűnt el oly csodálatosan Etelke csillaga és mit jelenthetett eltűnése?”
Vachott Sándor, a jó barát, a költőtárs, szótlanul kézen fogta a vendéget és bevezette Etelke szobájába. Vachottné könnyes szemmel követte őket és így emlékezik a képre: „Petőfi, mint a villámtól sújtott, roskadt le egy székre. Szemei elvadultan meredtek férjemre, arca szürke színű lett s tekintete hasonló volt az őrültek tekintetéhez… de eszmélete lassanként mégis visszatért, - először is égő homlokához s a szívéhez kapott, mintha azt jelezné, hogy csak most kezdi érteni a szörnyű valóságot, azután, mint a gyermek édesanyja ravatalánál, hangosan és hevesen zokogni kezdett.”
Az ágyon kiterítve feküdt Etelke, a szőke fürtök kedves gyermeke, aki éjszaka felsóhajtott: „Jaj mamám” és már nem volt többé.
Mi szép volt, mi szép volt a halotti ágyon!
Mint hajnalban, ha fényes hattyú száll,
Mint tiszta hó a téli rózsaszálon:
Lengett fölötte a fehér halál.
Itt vége van a történetnek. Elhallgat a muzsika is: a hárfa, a spinét, a zenélő óra. Jövő karácsonyra lesz meleg szobánk, fonott, fehér kalácsunk. Álmodj szépet, álmatlan olvasó…
Forrás: Budapest I. évf., 3. sz. 1945.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése