Hegedűs István (1848-1925): Lekaszált fű

 
Alig szólalt meg a kakas az udvaron,
Munkába fogtanak a réten a kaszások;
S le is vágtak korán a fénylő harmaton
Himes mezéből egy virágos hosszú sávot.

A suhanó kaszák együttes ütemén
Nagy, széles pászta nyíl és hull az rét fű rendje;
Két izmos ifju ott, egy lány és egy legény
A sorokat a nap felé forgatja rendre.

Szemök ragyog. E két sziv arany fonalát
A szerelm közös fonattá szőtte egybe,
Az új fű illata a lelkök járja át,
Az ébredő vágyak kéjmámorába ejtve.

Kaszálás! Mámorod’ mint ők átérezem,
Látom korát megint az édes gerjelemnek,
Midőn oly gyermeteg szivvel a réteken
Kérdém: melyik virág lehel ily hő szerelmet.

Kaszák halk ütemén a mint a fű omol,
Meghozza illatát a régi drága multnak;
Szétszórta az Idő, ki mindent letarol,
Hervadt virágait, a melyek sorra hulltak.

Hejh, életünk ilyen! Mint buja zöld mező
Viránya leng körül, minket csábítva csalva
És gyorsan eltűnő látványt idéz elő
Egy gyöngéd kéz csodás, varázslatos hatalma.

Mi rohanunk vakon s a még alig hasadt
Bimbókat is mohón letépjük telt marokkal
S elkábít a gyönyör és még időt sem ad
A virág illatát élvezni nyugalommal.

Legszebb csokornak is le kell hervadnia,
Hogy édes illatát élvezzük a virágnak;
Ápril varázsa már el messze tünt tova,
Emléke él csupán, mely illatával áthat.

Tilalmas kert nekünk örökké a jelen.
Oh jaj, az ígéret földére senki sem lép!
De vesztett édenünk,ha eltün hirtelen,
Átadja illatát, mely él mind édes emlék.

Talán a lekaszált fű hervadása int,
Mily röpke itt a fény és lelkét kilehelve
Kakukfű, majorán, vadszegfű, rozmaring,
Minden virág együtt egy karba olvad egybe.

És zsong egy halk zene… A bűve úgy leköt,
Hogy fölsóhajtanak az öregek is hallván,
Térdökre hajtva le mélűzva agg fejök,
Szerelmes ifjak is ledülve malmok alján.

Éjjel, ha a csalit forrása zúg, zokog
És száll az g felé száz illat egyesülten,
Bűvölten a szivünk el – vissza vágyni fog
S a drága mult időn mereng, a rég letünten.

E tiszta mult ölén megifjul, mert hiszen
Ha abban elmerül, csodás nyugalmat élvez,
Az emlékekben úgy elmélyed édesen,
Mint fűhalomra dől, hol menta-szagot érez.

Oh még meghalni is ily ágyon vágyom én
És érjen a halál, a mikor ép kaszálnak,
S ha már leszáll a nap s rakott szekér füvén
Térvén haza felé a lányok kaczaráznak.

A csöndes alkonyon daluk ha zengni fog,
Visszhangját költi föl a távol messzi multnak,
Fölöttem az égen a bágyadt csillagok,
Mint oltár lángjai, szép rendbe mind kigyúlnak.

S lehúny nehéz szemem; mély álom mákonyát
Ráhinti a halál és föl az égbe szárnyal
Végső leheletem, a lengő légen át,
Az ujonnan kaszált fű édes illatával.

(Theuriet A. után franciából: Hegedűs István)

Forrás: Budapesti Szemle CIX. kötet, 1902.