Angyalvári Benő (19. sz.): Gyászdalok

I.
Zúg, zúg a sors nagy vészharangja,
Kétségbeesés a mit idéz;
Az átok, mint pokoli kéz
Üt szörnyükép a vészharangra…

Mi az, mi az, hová szaladtok?
Megnyilt tán a föld kebele,
A nyúgalom örök helye!
Nem! Nem! Ti soha sem nyughattok;

A bűnnek nincs nyugvó halála,
sőt holtakat is fölriaszt, -
ne keressen sehol vigaszt
A bűnös, vagy nem az, - de gyáva…

S így szól a lant, mit vérbe márt a
Költő-rém, és a kárhozat, -
És ilyen a végáldozat,
Mi még istentetszést se vára…

II.
Szűk, mert sötét a láthatár,
Rajt a villám czikázva jár;
És a villám gyújt, öl, temet,
Nem hágy mást mint kisértetet:

Kisértet, és élőhalott,
Halálország itt, és amott;
A életnek nincs egyebe:
Vad síri hang életjele…

III.
Minden szív egy bánaterdő
S a reményszinű level
Sárga lőn, s halálmezében
Ott hever, int gyászlepel;

Oh! a honfi kíntüzén hadd
Égjen meg e gyászlepel;
Hátha phőnixként hamvából
A  r e m é n y  életre kel!

Forrás: Losonczi Phőnix Történeti és Szépirodalmi Emlékkönyv, az 1849-diki háborúban földúlt és elpusztított Losoncz város némi fölsegélésére kiadja és szerkeszti Vahot Imre. I. kötet. Pest, 1851.