Liszti László gr. (1628-1663): A magyar Mársból

Erdődi Péter lovasai.

 

Fegyverderék s páncél, a kikben van acél,
Csaknem mindeniken volt.
Farkasbőr sokasága s lovaknak jósága
Alattok látható volt;
Mint villám úgy fordúlt, mustrára ha toldúlt.
Éleszár tőr kezekben volt.

Márs iskolájában s Bellona hadában
Mivel vastag emberek,
Hercules módjára gerjedtek haragra,
Két élű a fegyverek;
Már sok török vérben híztak, csak mezőben,
S sokat próbáltak ezek.

Sisak a fejekben s paizs a kezekben,
Fénylik kece hátokon;
Vérben úszó szablya (lesz töröknek gondja!)
Vagyon az oldalokon;
Sasszárny süvegekben s bátorság szívekben:
Igy repülnek lovakon.

Serények mint sólymok, szükségkor villámok,
Sok török vért ontottak.
A kik országokért s édes hazájokért
Nagy próbákon forgottak;
Tulajdon koncokért s magok javaiért
Pogánynyal megmordúltak.

Erejek oroszlán, mérgek bennek sárkány,
Biztatják is magokat;
Nem mérsékelhetik - bár ugyan tettetik,
Meggyúladt haragjokat;
Majd helyre állítják, pogányt ha ronthatják
Gondolják, hazájokat.

De sőt a táborban, mint szélvész magában
Fú és nem tud nyugodni,
Megéhűlt oroszlán, ki kölkét tudja hány,
Megyen prédát keresni;
Tigris e vadaknak s egyéb állatoknak
Tanúlt leseket hányni:

Akkint csak zsíbognak, mondom nem nyughatnak,
Felgyúladott a szívek;
Viadal helyére s pogány ellenségre
Mert vezet minden kedvek:
A vér buzog bennek, nem tudják mit tesznek,
Fegyver közt forog eszek.

(Forrás: Endrődi Sándor: A magyar költészet kincsesháza – Bp., Athenaeum 1927.)

Gyöngyösi István (1624-1704): A „Murányi Venus”-ból

Első találkozás.

   Mária elméje sincs nyugodalmában,
Wesselényi felől gondolkozásában.
Míg nem szólhat vele csak búsong magában,
Végre ilyen módot talál fel dolgában.

   Az órát számlálja s mondja: kilencre jár
Halászó helyemnek vizét kivötték már,
Szokott mulatságom azholott készen vár,
Ha valami pórok elvesztegetik, kár.

   Lejő azért hamar halászat színével,
Hogy a patakhoz ér, megszáll cselédivel,
Ott hagyja a többit színes beszédével,
Maga tovább megyen két meghitt hívével.

   Minemű Diána fris vadászásában,
Hasonlónak látnád ezt halászásában.
Nem tudnál mit tenni elválasztásában,
Ha látnád mindkettőt együtt állásában.

   Csak hogy nyilat visel Diána kezében,
E pedig hállóval halásztat vizében,
Semmi más különbség nincsen személyében,
Sőt győzi Mária majd deliségében.

   Mely mint mikor Titán feljő napkeletről,
A homályt elűzi minden szegeletről,
Úgy ereszkedik le a köves hegyekről,
Vélnéd, hogy a szép nap lejött az egekről.

Szenczi Molnár Albert (1574-1630): XXVII. Zsoltár

Mint a szép híves patakra
Az szarvas kivánkozik,
Lelkem úgy óhajt uramra,
És hozzá fohászkodik.
Tehozzád, én istenem,
Szomjuhozik én lelkem;
Vajjon színed eleiben
Mikor jutok, élő isten?

Könnyhullatásim énnékem
Kenyerem éjjel-nappal.
Midőn azt kérdik éntőlem:
Hol istened, kit vártál?
Ezen lelkem kiontom,
És házadat óhajtom,
Hol az hívek seregében
Örvendek szép éneklésben.

Én lelkem, mire csüggedsz el,
Mit kesergsz ennyire?
Bízzál istenben, s nem hagy el,
Kiben örvendek végre,
Midőn hozzám orcáját
Nyújtja, szabadítását.
Ó én kegyelmes istenem,
Mely igen kesereg lelkem!

Mert terólad emlékezem
Ez Jordánnak földéről;
Szent helyedre igyekezem
Ez Hermon kis hegy mellől.
Mélység kiált mélységet,
Midőn én fejem felett
Az sok sebes víz megindúl,
Mint egy erős hab megzúdúl.

Sebességre árvizednek
És az nagy zúgó habok
Énrajtam összveütköznek,
Mégis hozzád óhajtok;
Mert úgy megtartasz nappal,
Hogy éjjel vigassággal
Dicsíreteket énekelek
Néked erős őrizőmnek.

Mondván: Isten, én kőszálam!
Mire felejtesz így el?
Ellenségim vannak rajtam,
Gyászban járok veszélylyel.
Mert az ő hamis nyelvek
Csontaimban megsértnek.
Mert így boszontnak ellened:
Lássuk, hol vagyon istened?

Én lelkem, mire csüggedsz el,
Mit kesergesz ennyire?
Bízzál istenben, nem hagy el,
Kiben örvendek végre.
Ki nékem szemlátomást
Nyújt kedves szabadulást;
Nyilván megmutatja nékem,
Hogy csak ő az én istenem.

(Forrás: Endrődi Sándor: A magyar költészet kincsesháza – Bp., Athenaeum 1927.)

Balassa Bálint (1551-1594): Bujdosó éneke (1589)

Pusztában zsidókat vezérlő jó Isten!
Ki előttök mentél tüzes oszlop képben,
Igéret földére vezérelvén szépen,
Kalaúzok voltál minden szerencséken.

Te adtál csillagot amaz mágusoknak,
Vezérül is angyalt ifju Tóbiásnak,
Heródes előtt futó szűz Máriának,
Te voltál vezére minden zarándoknak.

Könyörülj nékem is, hogy légy már vezérem,
Mert ím bujdosni űz nagy bú és szemérem,
Én Istenem ebbe ne veszszen el vérem,
Őrizz meg gonosztul, felségedet kérem.

Építsd fel elmémet a jó bölcseséggel,
Szívemet pediglen hittel, reménységgel,
Bujdosó fejemet töredelmességgel,
S te adtad lelkemet buzgó könyörgéssel.

Jártomban, keltemben, hogy csak reád nézzek,
Búmban, örömömben reád figyelmezzek,
Jó s gonosz szerencsét rendesen viseljek,
Soha semmi helyen el ne felejtselek.

Hogy bujdosásom ideje tölte után
Én édes hazámban térjek ismét vigan,
Mindazokat jó egészségben találván,
A kik szomorkodnak én tőlem bucsúzván.

 

Én édes hazámból való kimenetemben,
Szent Mihály nap előtt való harmad hétben,
A másfél ezerben és nyolcvankilencben
Az ő szerént szerzém ezt ilyen énekben.

(Forrás: Endrődi Sándor: A magyar költészet kincsesháza – Bp., Athenaeum 1927.)

Clapton, I.: Merengés

Egy forró nyári este a Duna-parton
telihold fénye aranylón táncolt a Dunán
hullámain az ifjúkor tomboló vágya
siklott a végtelenbe emlékek után