A hitvestársat kit szivemnek szánt a végzet,
Betöltni ifjú vágyamat.
Nem láttam még soha; de egyet bizton érzek :
Hogy élnie kell itt alant.

Kora s kötelmei létét szűk körbe vonják,
Tanyája üde kis szoba:
Szép engedelmesen naponta ott vesz órát
S az anyja nincs távol soha.

Anyám, beszélj neki az Istenről, a Szűzről
S a szentekről unatlanul.
Hadd égessen gyertyát, félvén a sújtó tűztől.
Midőn az ég haragra gyúl.

Milyennek kívánom? Legyen komoly, de
Szeressen s féljen: így neveld! Gyöngéd.
Oltalmul hadd vegye véremnek minden csöppjét
S dédelgetőül szívemet !

Így ismeretlenül társam vagy és szeretlek.
Régóta élsz együtt velem,
Láthatlan jegyesem, kit nem nevezhetek meg,
De szólítgatlak szűntelen.

Hogy nem láthat szemem, álmom bűvöl elébem,
Gondozlak s óhajod lesem:
„Mi kívánsz?- Ime vedd! - Vigyázz, az este
Meghűlsz, ne menj ki édesem a szélbe!"

Szigort is tettetek, éreztetvén hatalmam.
Szeliden feddlek olykoron,
De letörlöm könnyed a másik pillanatban
S bocsánatért rimánkodom.

Fehér ruhádba’ majd, távol hely rejtekében,
A partra ülsz, ha jő a nyár.
Mily édes lesz veled elszökni észrevétlen.
Ha új vidék bűbája vár.

S mégis, minő sivár mit folytatok, az élet.
Pedig boldogságom, lehet,
Mellettem elhalad s a nagy tömegbe téved,
Hol rá többé sosem lelek.

Lehet, hogy már talán a sors utamba hozta
Imádott eszményképemül,
Lehet, hogy ugyanegy utczán járunk naponta.
De ő mögöttem, én elül.

S hahogy találkoznánk bármely pontján a
Térnek, mosolyganom se vón' szabad;
Hisz ismeretlennel nem ekképen beszélnek:
„Te vagy, kit rég várok, magad.”

Egy nap, — csak én tudom, mit szenvedek
Gondoltam: Ő közelg feléd!
S így szóltam: „Te vagy!” Csalódtam,
Midőn kezem nyujtám, kezét visszavonta.

Azóta hallgatok, azóta árva lelkem
Frigyünk távol bilincseit
Istenre bízza, ki az átfutó szelekben
Növényt nővénynyel egyesít;

Hacsak, hogy megfoszszon bírásától örökre,
El nem ragadta a halál, —
Gyermekkorába' még, téged, sorsom jövője,
Ki hitvesem sosem valál.

(Ford.: Szabados Ede)
(Forrás: Anthologia Hungarica, Insel-Verlag, Leipzig 1922.)

Louise Labé (1524-1565): Fényes Venus Claire Vénus

 
Fényes Venus, ki fenn bolyongsz az égen,
hallgasd meg messzehangzó panaszom!
Míg te fenn jársz mennyei utadon,
én siratom keserves gyötretésem.

Fényedre jobban ellágyul e két szem
és áradóbban zokog láttadon,
s több könny ömlik el puha ágyamon,
ha mint tanúm, szemed világa néz fenn.

Ilyenkor a megfáradt emberek
elcsitult szíve békén szendereg.
Engem napestig űz a fájdalom,

aztán, mikor már szinte összezúzott,
és végre ernyedten ágyamba hullok,
egész éjjel kínom kiáltozom.

(Ford.: Rónay György)

Pius Servien (1902-1959) versei

 

ESTE

Ringass el csöndesen hamvadó gallyak ágyán,
Most minden rezzenés egy virágfergeteg.
Gyulladsz föl, míg ölelsz, vándor tüzekkel máglyám
S nézd mint oson a láng szememben téveteg.

Ringass el csöndesen, téríts utamtól messze,
Szórd szét az est bíbor parazsai fölött
Éltem szelíd terhét vérző szirmokba veszve,
Mit úgy emel kezed, mint szentelt füstölőt.

A hunyó napba dobd illatát száz szigetnek,
Tömjénné oldja át testem bűvös kezed,
Törékeny gyönyörünk ragadja jól szíved meg,
Az éjnek ne jusson út, mely hozzánk vezet.

LÉDA

Testéből fátylasan fényköd páráz elő,
Erei hattyúszárny hószín terhétől értek.
Sok szürke gondunk közt jelnek látjuk, fehérnek.
A tenger lesz t ükre, ha az éj enyhe jő.

S mint dús, vörös gyümölcs, tél haván átverő
Lép könnyű ajka át óráin szenvedések.
A szöllőkből szüzek urnás csapatja tér meg,
Hajnal halad velük s balzsamos levegő.

A hervatag bolygó szereti lépte báját
S az éltető forrás a lápba lopja ágyát
Elöntve holt vizén az örök remegést.

És fénye, mit lelkek fuvalma fürdetett meg,
Felszívja a sötét földbe rejtett vetést
S nagy lángjaiban a holt tájak megremegnek.

HAJNAL

Láthatatlan napok zilálják már haját,
Ifjú karján pihen hűvös fuvalmak terhe
Sápadt fénnyel a hold hiába fonja át.

Emeld völgyünk csodás szád széléhez remegve!
Idd fel a langyos éjt! – Virágoknak nehéz. -
És csókolj ébredést a hűvös fűszemekbe.

Szemed, mely a tüzes harmatkönnyekre néz,
Violás lángra kel aranypárájuk fényén
Mint tükrös tengeren, mit színözön tetéz.

Most villanás vág át lelked elsáncolt mélyén,
Hajnal-kenyért harap s issza a bíboros
Bódulatot boldog s imádott tested kéjén,

Hátrálnak a hegyek, már rájuk sátoroz
És nő a roppant nap, olvadt aranya árad,
S Forrást langyít ott is, hol mély a völgysoros.

Vizén a végtelen fény víg csókkal csal árnyat
S a szomjú szarva inni messziről odafárad.

SZIGETEK TÁNCOSNŐJE

A puszta partokon gitárok sírnak mélán,
Meredten sápadoz a holdas pálmasor.
Holt szerelmek titkát őrzi most ajkad némán,
Min máskor gerledal esengő álma forr.

Ölelve tart ma is csillagtengerek sodra.
De úszni nincs erőd, habjuk visz könnyedén
S tested mind távolabb tűnik, mint a vitorla,
Míg csillagfény holttá nem hűl az ég ívén.

Eláradó könnyünk sápadt arcodra pergőn
Az egek lépcsején örök sírásba hal.
Sok isten felriad trónján, az opálfelhőn
Te meg körünkbe térsz, ha visszazeng a dal.

Levelük lengetik a fák a nap csókjára
Jön a tenger felől fehér madársereg.
Megfürösztöd magad a hallgatag vízárba
S párás pihéiden felgyúlt arany pereg.

És benned a halál örök életbe olvad,
Fényed álmában is, mint tévedt csillag ég
Madár a föld s szelíd szárnya alá lakoltat,
Nyugtodon holdsugár és fájdalom az ék.

Mint dúsredőjű öv egy lassú, méla táncon,
Mely régi lant tépő zokogására lejt
Lassú tánc, mely alél és félve borzong, fázón
S lankadt kebelre már megfáradt ujjat ejt.

S míg hulló csillagok sápadó fénye száll át
Az égen s szálain titkos sorsot vezet,
Alszod az éj ölén növények édes álmát
S a tengerre nevetsz, mely megnyalja kezed.

SALOME

Boldog bódulatom jut neked kárpótlásul,
Hajolj zilált hajam parázshalmára már,
Érezd testem hevét, ha izzó tánccal társul,
Alig feslő keblem furcsa, hűs hava vár,
S míg ifjú csókjaim tékozlott árja rád hull,
Hosszú, halk panaszod áldott álomba zár.

Ruhámon szűz redő mit ér? Mit tettetésem
Szemérmet színlelőn? Rajtam a bűn jele.
Volnék helyedbe csak, hogy ez a kín emésszen
S néznéd testem merőn törvényeddel tele,
Hogy sorsom égjen el e forró ölelésben,
Amelyben elsodor a sóvár vágy szele.

Ragadj el s oldja meg szerelmed szörnyű félszem.
Kit hív dúlt sikolyom s e rémes gyötrelem?
Lelkem számon liheg s érted sóhajt merészen,
Igyál lázából egy örök percet velem,
Hogy szent közelséged szűz tüzekkel emésszen,
Hisz égő éjeim titkán te vagy jelen.

A vér nagy ára kell, hogy éltünk elragadja.
Gyümölcsöt gyujt a föld, ha mi eggyé leszünk.
Elönti a halált kéj s feledés patakja,
Áldott karod között csillagok köde csüng.
S a bársony éjben oly hő szerelmed hatalma,
Mint ha fészekbe langy pihét tapint kezünk.

TEMETŐ

Az élő városon és agyagos falán túl
A holtak városa vár a puszták alatt:
Aki ott születik végül mind ide indul,

Minden vágyunk, erőnk zátonyra itt szalad,
Az örök szélbe vesz, nap dühe marja széjjel,
Lelkünk mezítlen lesz, s a test porrá szakad.

Útján koldus kiált még alig hunyt az éjjel
Hunyorgón görnyedez s nyujtogatja kezét,
A városkapuban alamizsnáért térdel.

Hány bomlott ember jár itt ki, be, szerteszét
Könnyű mívű, kecses arabeszkalagútban,
Hol annyi víg napot kísér csélcsap beszéd.

Fegyverük csillogó és bíbor burnuszuk van
Más mezítlábasan hajtja a szamarat.
De pénzt vet egyszer mint e koldusoknak dúltan.

A város bú, arany óráin ő arat.
A holt testvér doha átöleli az élőt,
Mely mind csak az őt tömi, e rothadó sarat.

E sok kő és agyagkupacot, napban égőt,
Mit szikár fügefák ösztövér sora szeg,
S e fénytől súlyos ég tiporja s nem lel védőt.

Gondolj a csontra csak, benned vasa a szeg,
A halálra, melynek váza életed tartja
S arra, nem térsz-e már holnap a hantba meg?

Egy fuvalom s kihuny a lélek pisla napja.
Emlékeztesd, s holt test milyen lompos teher
S mily iszonyú az arc, mely nevét is tagadja.

Támogass tetemem! E szép világ lever.
Nincs más ruhája, mint pár lenge, csalfa árnyék.
TE tartasz karodon, védeni más se mer.

S ha reszkető lelkem őrli e puszta tájék,
Kölcsön kérem kihunyt szemű vázarcodat
S nézzük e bolt alatt, hogy sápad  kaján ég

Redőin a vak éj, mely új reggelt fogant.

Franciából fordította: Kállay Miklós

Forrás: Budapesti Szemle 264. kötet. 1943.

Catulle Mendés (1841-1909): Vakság

 

         Poéta, novellaíró, regényíró és színdarabíró. A szépirodalom valamennyi műfajában egyformán tökéletes és vérbeli művész. Egyik színdarabját „Tabarin felesége”, a budapesti Nemzeti Színház is előadta. E darabja nyomán készült a „Bajazzók” világhírű opera szövegkönyve. Az alább közölt kis meséje költői szépségeivel Catulle Mendés egész tehetségét karakterizálja.

 

VAKSÁG

 

         Amikor a világtalan ifjú karjával átfonta a leány nyakát, az elfojtott szenvedélytől reszketett a hangja:

         - Ó, hogy még csak nem is láthatlak! Miért nem találkoztam veled előbb, akkor, amikor még nekem is kék volt az ég, amikor a lányszemek még nekem is ragyogtak és még láttam az ajkak rózsás szögelleteit; ó, legalább csak el tudnám képzelni, hogy milyen is az arcod… De nem tudom! És be kell hogy érjem parfümöd illatával, sima kezed cirógatásával. Szememtől már megvonta az Úr a fényt, mielőtt még szerelemre nyílt volna meg a szívem és az én szempilláim alól már nem kél föl a nap. Soha, de sohasem csodálhatom meg e hattyúnyakat és gömbölyű vállakat, melyeket elborítok csókjaimmal. Te édes leány, én egyetlen gyönyörűségem és minden keservem, ó, legalább írd le drága lényed szépségét, könyörgöm, esdeklem, beszélj magadról, hogy szavaid nyomán magam elé varázsoljam láthatatlan boldogságomat.

         - Én nem merem – mondta reszketve a leány.

         - Beszélj magadról, könyörgöm. Beszélj, ha szeretsz! Beszélj hosszú, selyem-lágy hajadról…

         - A hajam, azt mondják, szőke, mint a csillogó aranyfüst és ha kibontva széjjelterítem fehér vállamon, olyan vagyok, mint a mesék királyasszonya, aki magára vette napsugárköpenyét.

         - Ó, milyen boldog vagyok! És a homlokod? És a szemed?

         - A homlokom keskeny és fehér, mint a tubarózsa, mert a gond fellegei elkerültek engem. Szemem kék és fáradtan nyugszik a hosszú szempillák mögött, míg sötét csillaga édes-bús fájdalomról beszél. Ha tükrömbe nézek és szememben ezt a nagy bánatot látom, magam is megindulok rajta.

         - Ó, milyen csodás lehet! És mondd, az arcod, az ajkad?...

         - Arcom sápadt, de gyakran elönti a szüzesség pírja és ilyenkor ragyog, mintha napsugarak cirógatnák. Az ajkam  hajlása olyan, mintha ez ívet Eros a szívek forró vérébe mártotta volna.

         - Ó, hogy én e bíbor ajkaknak csak árnyékát csókolhatom! És a nyakad, és a pihegő kebled?...

         - Ó, ezek nincsenek márványból! Mert a szilád kő nem reszket meg így… A fénye olyan, mint a hóé, melyet a nyár heve nem tudott megolvasztani. De meleg, mintha ez a hó izzanék!

         - Megcsókolom ez izzó havat, érzem forróságát, de nem látom!

         És a vak ifjú tovább kérdezősködött. A leány pedig belevájta fejét a csipkés párnába és fojtott, szerelmes hangon felelgetett…

*

         Az ő szerelmük nem volt múló szerelem, amely kilobban. Az a kapocs, mely őket összefűzte, nem szakadhatott meg soha. Boldogságuknak már elmúlott és még eljövendő napjai egyformán ígérték a gyönyörségeket. A fiú változatlanul körülvette a vágyak testőrségével a leányt, aki imádta ezért… Büszkeséget érzett világtalansága mellett is. Büszkévé tette az a gondolat, hogy ő, a vak fiú, ura mindama kincseknek, amelyekről a homályosodó szobában beszélt a leány. De olykor-olykor kétség és zúgolódás fogta el. Hogy ne lássa az ég és föld színpompáját, a csodás természetet… Ó, ez nagy csapás volt, de már-már megnyugodott benne… Hanem, hogy ne ismerje ezt a dráganyt, hogy eddig ne látta légyen és hogy ezután se láthassa soha, - ó, ez elviselhetetlen volt előtte. Meddő vágyának lázas őrületében nem egyszer odaadta volna egész életét, csakhogy egy pillanatra láthassa az imádott leány szépségét.

*

         Történt pedig, hogy egy napon a világhírű csodaorvos elvetődött az ő városukba is. Híre már jóval megelőzte, mert a tudós férfiú előtt csak játékszámba ment az, hogy a siketeknek a hallást, a némáknak a beszédet és a vakoknak a látást visszaadja. Arany- és ezüstveretes díszkocsiját, melyen az egész országot bejárta, nem is lovak húzták, hanem egykor bénák, akik a szélnél is sebesebben száguldtak a díszhintóval. És bármerre járt a csodaorvos, mindenütt áldás kísérte, mert még nem volt eset, hogy a hozzá forduló embereket teljesen ki nem gyógyította volna.

         A vak fiúnak is örömtől repesett a szíve. Látni fog újra. Látni fogja szerelmét! És hirtelen lefoszlik majd a hályog és szemébe ragyog a leány szépsége!

         A haja olyan, mint a napsugárból szőtt palást: homloka fehér, mint a tubarózsa; hosszú szempillái alatt édes-búsan ragyog a szeme; ajka, mint a vérpiros ív; keble, mint a ragyogó hó… És ő mindezt látni fogja! Félre kétségbeesés! Félre, ti keserves órák, amikor a képzeletnek kellett elővarázsolni a kedves arcát!

*

         Ő volt az első, aki megjelent a csodaorvosnál.

         Egy szolga vezette:

         - Gyógyíts meg, ó csodaember – könyörgött. – Add vissza a szemem világát. Hadd üljem meg az örömök ünnepét, amikor végre megláthatom a nők legszebbikének az arcát… Az ő arcát, akit jobban szeretek életemnél!

         És elmondta szerelmét, vágyát, fájdalmát, csakhogy felköltse a csodaorvos részvétét.

         A csodaorvos pedig elgondolkozott, majd kisvártatva így szólt:

         - Isten előtt nem lenne kedves, ha visszaadnám szemed világát. Hogyan? Te szerelmes vagy és látni szeretnéd, kibe? Fiam, a teremtő Atya kegyességéből neked az jutott osztályrészedül, hogy amikor már magadénak mondhatod szerelmesedet, még mindig remélhess, hogy amikor vágyaid teljesültek, még egyre álmodhass… és te, te e drága álmot akarod megsemmisíteni a valóságért? Hát nem tudod, hogy éppen e titkos, sötét fátyolon át, mely előtted eltakarja szerelmesed, igen, épp e sötét fátyolon át látod te oly csodaszépnek, aminő a valóságban sohasem lehetne. Elviselhetetlen pillanat lenne számodra az, amikor megmutatnám, hogy milyen ő valóban. Még ha nem is hazudott neked, még ha valóban oly tökéletes is, mint aminőnek önmagát lefestette, még ha épp olyan lenne is, mint aminőnek képzeleted lázas játéka mutatta, nem kerülhetnéd el az elviselhetetlen csalódásokat. Mert az álom gyönyörűsége, ha meg is valósítható, ez az álom csak akkor isteni gyönyörűség, ha sohasem valósul meg. Maradj meg homályodban! Bárcsak megtartanák az istenek továbbra is változatlanul a te tudatlanságodat, a te kielégíthetetlen vágyódásodat, hogy szánakozhass rajtunk, akik a maguk tökéletlenségükben látjuk az emberek és tárgyak szépségét, és akik szemünkben könnyel, irigyeljük a te vak boldogságodat!

 

Forrás: Uj Idők XXIII. évf. 1. kötet 19. sz. Bp., Singer és Wolfner kiadása 1918. máj. 5.

Émile Verhaeren (1855-1916): A szél

A végtelen vad réteken

novembert trombitál a szél,

a végtelen vad réteken

zúg-búg a szél,

garaboncásan útra kél

és mindig új haragba új,

zúg-búg a szél,

a vad novemberi szél.

 

A kutakon viharra vár

a vaslakat s a csiga, zár

csikordul;

az utakon viharra vár

a vaslakat s a csiga, zár

zordul

azt mondja, hogy halál.

 

A szél a vízen nyargalász

levél röpül nyomába száz.

A vad novemberi szél,

a szél haragja szétszed

minden picinyke fészket;

vasvesszővel dörömböl,

agg lavinát tépáz szilaj örömből,

üvölt a tél,

süvölt a szél,

a vad novemberi szél.

 

A nyomorult kis kalyibák

megfoltozott ablakja sír,

röpül a rossz újságpapír,

a szél mível most galibát,

- a vad novemberi szél! –

 

És mit se tudva az időről,

a vén malom csak jár le-fel,

villanva kattog, kelepel,

a bús malom most szelet őröl,

a lisztje most a szél, a szél,

a szél,

a vad novemberi szél.

 

A régi pajta nyöszörög.

A vén templomtorony mögött

recsegnek régi cölöpök;

sóhajt a gátor, a sikátor,

a bátor

szél vad zajától,

a vad novemberi szél zajától.

A temetőn a sírkeresztek

holtak kinyúló karjai,

lehullanak, a fejfa reszket,

a szél, a szél csavarja ki,

 

a vad novemberi szél,

a szél,

halljátok, hogy sziszeg a szél,

boszorkánylakta út a cél,

fagyot fütyöl, dühvel tele,

remegjetek, tarol a szél,

a félelem és jaj szele.

Láttátok éjjel őt, ki oly vad,

letépte az égről a holdat.

 

Remegtek rozoga faluk,

a megriadt nép nem aludt,

csak vakogott az ugaron,

mint a barom.

 

A végtelen vad réteken

bömböl a szél,

a vad novemberi szél.

 

Ford.: Kosztolányi Dezső

Forrás: Kincskereső 4. évf. 8. sz. 1977. november

 

Pierre Louÿs (1870-1925): Aphrodite költője

 

Egy este elgondolkodva ült szobájában a költő, mikor a libbenő függöny mögül régi álmok régi kísértete jelent meg előtte: az ősi Hellas egy asszonya a XX. században. És a köztük meginduló párbeszédből, amelyben a férfi és nő, a modern és az antik kíváncsisága úgy villant és csattogott egymáson, mint két finom toledói penge, a görögségért rajongó költő nagy csalódására az derült ki, hogy Sappho kora óta, eltekintve apró technikai ügyeskedésektől, semmi újat nem talált ki az emberiség. A költő, mikor erre lehangoló megállapításra jutott, unott mozdulattal vette elő cigarettatárcáját, hogy rágyújtson. És a klasszikus árnyék érdeklődve és örömmel kapott az újságon… Igen, a cigaretta, az egyetlen gyönyörűség, amellyel az emberiség a görögök óta megajándékozta magát.

Pierre Louysnak ebből az elbeszéléséből teljesen elénk bontakozik az a képzeleti világ, amelyben élt és amelyért dolgozott. a párizsi fiatal költő, aki 1891-ben lépett fel a saját maga alapította Conque folyóiratban görögös versekkel, tanulmányain és tapasztalatain keresztül arra a megállapításra jutott, hogy az élet egyetlen célja az élet és élni csak a görögök tudtak. Mint valami tornádó szakadt reá ez a megállapítás, amely irodalmi pályájának irányát, tartalmát és tárgyát egyszer s mindenkorra eldöntötte. Öt éven keresztül csak olyan eredeti és fordított műveket közölt, amelyek a görög életnek legbensőbb, legrejtettebb és mégis legnyilvánosabb tengely-problémájával foglalkoztak: a kéjjel és a szerelemmel. Ennek a lázas öt esztendőnek munkássága csak előkészítője volt Aphrodite című regényének, amely 1896-ban jelent meg.

Különös sors és különös írói elhatározás: mindent tudni a görög életről,k arról, amit száraz tanárok „görög régiségek”-nek neveznek, és ebből a mérhetetlen tudományos masszából kiemelni azt a részt, amelyet ha irodalomba foglalunk,k nem csinálunk egyebet, mint modern, talán kissé párizsi szerelmes regényt írunk ó-görög környezettel… És az Aphrodite lapjain megelevenedik előttünk az antik világ kereskedelmének, kultúrájának, művészetének, a világ minden kéjének és szerelmének központja és fővárosa: Berenice királyné Alexandriája. A tengerbe fehér márványujjat nyújtó gáton ellibben előttünk Chrysis, az égő lelkű palesztinai kurtizán, és Demetrios, a szobrász, Berenice királyné kedvese, aki az akaratos Chrysisért három szörnyű bűntettet követ el, hogy elnyerje a szeszélyes kurtizán szerelmét. Chrysis fölgyúltan örök rabszolgául adná már magát Demetriosnak, amikor minden kiderül, Chrysisnek halnia kell, úgyhogy nem ismerhette meg Demetrios csókjának ízét. És Demetrios Chrysis holttestéről megmintáz egy új Aphrodite-szobrot.

Ez a regény,amint elénk tárja az alexandriai hetérák életét, bizonyos, hogy merész részletektől nem riad vissza, amikor a két fuvolás leány szerelmét, amikor Chrysis szeretkezéseit, amikor Aphrodite papnőinek fizetett kéjbe fulladó életét írja le, de csak rosszakarat osztályozta ezt a művet a pornografikus irodalomba. az a rosszakarat vagy alacsony szenzációhajhászás, amely egy korábbi magyar fordítás elől elhagyta Pierre Louysnak szigorúan tudományos előszavát; az a gonosz szűklátókörűség, amely nem akarja észrevenni, hogy Pierre Louys egyetlen számottevő nagy regényéből éppen úgy a szellemiség diadala árad, mint ahogy Sienkiewicz ugyancsak merész részleteket tartalmazó Quo vadis?-ából. A különbség csak az, hogy Pierre Louys a görög életet a maga zártságában látja, míg Sienkiewicz az ember lelkisége fejlődésének határkérdését vizsgálja, olyan módon különben, amelyről Anatole Francenak megvolt a maga elég lebecsmérlő véleménye.

Ahogy Stendhal és ahogy Mérimée megengedte magának, hogy idegen, félig-meddig plágiumköntösbe bujtatta tudását és egyéniségét a filiszterek megtévesztésére, Pierre Louys is kiadta Chansons de Bilitis (1894) címmel görög tárgyú költeményeit prózában, legteljesebben saját alkotásait, azzal a kis mosolygó félrevezetéssel, hogy régi görög szövegeket talált, amelyeket ím átírt francia nyelvre. A tudósok sokat vitatkoztak ezeknek a költeményeknek autenticitásán, míg végre kiderült, hogy a költői intuíció van olyan igazmondó, mint a feliratos régi kövek.

S Pierre Louys, a nemes költő, akinek finom prózája a görög fuvolák szavára emlékeztet, ez a legkiválóbb görög archeológus, aki irodalmi irányoktól és iskoláktól demetriosi magánosságba vonult, Párizs gyermeke, aki lélekben klasszikus görög volt, a népvándorlási zűrzavarba és gonoszságba fulladt Európából távozott azokra az ismeretlen mezőkre, ahol kedvelt Demetriosával elvitatkozhat majd az élet értelméről és egyre fogyó szépségeiről.

L. G.

Forrás: Pesti Napló 76. évf. 122. sz. Bp., 1925. máj. 31.