2021. márc. 12.

Émile Verhaeren (1855-1916): A szél



A végtelen vad réteken

novembert trombitál a szél,

a végtelen vad réteken

zúg-búg a szél,

garaboncásan útra kél

és mindig új haragba új,

zúg-búg a szél,

a vad novemberi szél.

 

A kutakon viharra vár

a vaslakat s a csiga, zár

csikordul;

az utakon viharra vár

a vaslakat s a csiga, zár

zordul

azt mondja, hogy halál.

 

A szél a vízen nyargalász

levél röpül nyomába száz.

A vad novemberi szél,

a szél haragja szétszed

minden picinyke fészket;

vasvesszővel dörömböl,

agg lavinát tépáz szilaj örömből,

üvölt a tél,

süvölt a szél,

a vad novemberi szél.

 

A nyomorult kis kalyibák

megfoltozott ablakja sír,

röpül a rossz újságpapír,

a szél mível most galibát,

- a vad novemberi szél! –

 

És mit se tudva az időről,

a vén malom csak jár le-fel,

villanva kattog, kelepel,

a bús malom most szelet őröl,

a lisztje most a szél, a szél,

a szél,

a vad novemberi szél.

 

A régi pajta nyöszörög.

A vén templomtorony mögött

recsegnek régi cölöpök;

sóhajt a gátor, a sikátor,

a bátor

szél vad zajától,

a vad novemberi szél zajától.

A temetőn a sírkeresztek

holtak kinyúló karjai,

lehullanak, a fejfa reszket,

a szél, a szél csavarja ki,

 

a vad novemberi szél,

a szél,

halljátok, hogy sziszeg a szél,

boszorkánylakta út a cél,

fagyot fütyöl, dühvel tele,

remegjetek, tarol a szél,

a félelem és jaj szele.

Láttátok éjjel őt, ki oly vad,

letépte az égről a holdat.

 

Remegtek rozoga faluk,

a megriadt nép nem aludt,

csak vakogott az ugaron,

mint a barom.

 

A végtelen vad réteken

bömböl a szél,

a vad novemberi szél.

 

Ford.: Kosztolányi Dezső

Forrás: Kincskereső 4. évf. 8. sz. 1977. november

 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése