Aki ma Pécsett nyugaton a Landler Jenő, délen a Rákóczi, keleten a Felsőmalom és a Sörház, északon a Vak Bottyán és az Aradi Vértanúk utcán végigmegy, a városból egy téglalap alakú részt jár be. Az egymást csaknem derékszögben metsző (vagy egymást folytató) utcák a régi pécsi várfalak vonalát követik. A falakon belül terült el a középkori város, s tulajdonképpen ma is, a csaknem 170 ezer lakosú Pécsnek ez a városrész a magja, a szíve, ez Pécs belvárosa.
Pécs irodalmi emlékei is jórészt ehhez a városrészhez tapadnak.
Pécs a magyar irodalomban mindig fontos szerepet játszott: számos író itt született, itt volt diák, itt jelentek meg első művei. Az irodalomtörténeti kutatás részletesen föltárta a magyar irodalom Pécshez fűződő emlékeit. ennek ellenére a városba nincs önálló irodalmi emlékház,s a múzeum kiállításain sem találhatók irodalmi vonatkozású – megtapintható, megszemlélhető – tárgyak.
Aki Pécsett az irodalmi emlékeket keresi, annak valóban sétára kell indulnia.
A középkori várfalak, a Székesegyházban látható vörösmárvány oltárfal, a reneszánsz kőtár töredékei a város első nagy virágkorára emlékeztetik az utast. A török hódoltság előtti Pécs a magyar reneszánsz művészet és humanista irodalom fontos központja volt. Nagy Lajos király 1367-ben az első magyar egyetemet itt alapította, a városban olasz humanisták, királyi követek, tudós emberek fordultak meg. Több éven át Janus Pannonius volt Pécs püspöke. Ha az esztendő nagy részét Mátyás király közelében, a királyi udvarban töltötte is, a tavaszi és a nyári hónapokban szívesen időzött az itáliai tájra emlékeztető, mediterrán éghajlatú mecsekalji városban. Aki megáll a Káptalan u. 2. számú ház, Pécs legrégibb lakóépülete előtt (ma a Zsolnay Múzeum tárlói láthatók a falak között), könnyen elképzelheti, hogy az előtt az épület előtt áll, amelyben valaha Janus Pannonius is megfordult. A kapu alatt gótikus ülőfülkék mélyednek a falba, az emeleti ablakokat reneszánsz faragás keretezi, a külső vakolat alól festett, virágmintás díszek kerültek elő. A gyanú talán nem alaptalan, hiszen az épület, amely korábban egyházi, káptalani tulajdon volt, állt már akkor, amikor Janus Pannonius Pécsett járt.
Janus Pannonius az európai humanista költészet egyik legnagyobb alakja. Verseit latin nyelven írta, de a magyar föld, a magyar táj, a magyar valóság tette költővé. Édesanyja, Vitéz Borbála, akit magához vett pécsi udvarába, itt halt meg, itt temették el. Janus Pannoniust 1472-ben Horvátországban érte utol a halál, s az ő végakarata is az volt, hogy Pécsett temessék el. „Drága barátaim, ott ássátok nékem a sírt, hol / Harmatgyöngyöktől csillog a öld s buja fű, / Dúslombú erdők s a kies rónák közepette, / Hol nimfák járják ünnepi táncaikat, / Ott, hol a lágy szellőfuvalom csupa balzsamos illat / És a dalosmadarak bús dala zeng epedőn” – írta versében (Kálnoky László fordítása; mivel a költő latinul írt.) Mátyás király teljesítette Janus utolsó kívánságát, de sírja – anyjáéval együtt – máig ismeretlen. A középkori várfalak kibontása, az újkori régészeti kutatás és műemléki föltárás talán napvilágra hoz majd olyan emlékeket, amelyek birtokában teljes bizonyossággal meg lehet mutatni a nagy humanista költő sírhelyét.
Janus Pannonius hiteles arcmása sem maradt ránk. Ma a pécsi várfal tövében, a Barbakán mellett álló szobor, Borsos Miklós alkotása, a szobrászművész képzeletében született bronzalak idézi az utas elé Janus Pannonius törékeny emberi arcát. Leghitelesebben pedig magyar fordításában is olvasható verseiben él tovább.
A pécsi vár tövében megfordultak Tinódi Lantos Sebestyén és a költő Zrínyi Miklós, a híres török világutazó, Evlia Cselebi és a reformáció korának hitvitázó prédikátorai. De ők csak a félhold árnyékában élő város falait látták. Pécs szellemi életének újabb virágkora a XVIII. század második felére és a magyar reformkorra esik. Fölépülnek a barokk paloták, templomok, polgárházak, iskolák. Pécs valóságos diákváros lesz. Iskoláit a Dunántúl más, távolabbi tájairól érkező diákok nagy számban látogatják. Különösen két iskola vonzza a fiatalokat: a líceum (ma Kossuth Lajos u. 44., falai között a Széchenyi gimnázium működik) és a ciszterciták gimnáziuma (ma Széchenyi tér 11., az épület a középiskolai fiúkollégiumnak ad helyet). A magyar reformkori irodalom kismestereinek egész kis csapata ezekből az iskolákból rajzik ki. Pécsi diák volt Vas Gereben (a magyar színjátszás hőskoráról, Dérynéről írt szép és ma is élvezetes regényt A nemzet napszámosai címmel), itt tanult Garay János (aki Az obsitos című művében megalkotta Háry János halhatatlan alakját), pécsi iskolában tanult a magyar újságírás úttörője, Frankenburg Adolf és a bajai Tóth Kálmán, a későbbi poéta, Petőfi költészetének követője. Műveikben, írásos visszaemlékezéseikben szívesen idézik föl a pécsi diákéveket. Vas Gereben (akkor még Radákovics József néven) a színházak és a kávéházak tiltott látogatása miatt a líceum börtönét is meglakta. Garay János a Tettyéről föltáruló gyönyörű kilátásról beszél. Frankenburg szigorú zenetanárára, Sturm mesterre emlékezik, akinek flótaleckéi alatt gyakran akadt meg a tekintete az átellenben levő ház ablakán, „a virágedények között kivillanó angyalfejecske fürtjein”.
A pécsi iskolák egyik legnevezetesebb diákja Babits Mihály volt. az ő neve és munkássága már átvezet a XX. századba. Szekszárdon született 1883-ban, de nyolc éves korában már Pécsre kerül. Előbb a belvárosi elemi iskolába jár (ma Leonardo da Vinci u. 1., a belvárosi általános iskola épülete), később a ciszterciták gimnáziumában tanul, itt is érettségizik. Amikor édesapja halála után édesanyja visszaköltözik Szekszárdra, Babits Mihály a városban marad, s egyik rokonánál lakik a mai Várady Antal és Zrínyi utca sarkán. (A ház falát emléktábla jelöli. Az emléktáblát az író halála 25. évfordulóján az egyik pécsi iskola diákjai állították.) Én még beszéltem olyan idős emberekkel, akik Babits pécsi osztálytársai voltak, s a kis Babits diákszobájában megfordultak. Szívesen emlékeztek a gyenge testalkatú, testnevelésben nem éppen jeleskedő, de a sakkot, a történelmet és az idegen nyelveket kedvelő, sokat olvasó, társait segítő diákra…
Babits Mihály több művében fölidézi pécsi élményeit. Regényeiben (Halálfiai, Timár Virgil fia) Sót néven szerepelteti a várost, s verset ír a pécsi belvárosi templomról, az uszodáról, ahol délelőtt nyolctól tizenegy óráig csak a nőknek, tizenegytől tizenkettőig csak a férfiaknak volt szabad fürdeni, s verses köszöntőt küld a harmincéves érettségi találkozóra. Egyik prózai vallomásában így örökítette meg a város képét: „Az Árpád-kori dóm négy romántornyával erős vár gyanánt uralg a városon, s a dóm mögötti meredek utcák macskafejes járói kúsznak a hegynek. E hegyek gyomrában szén van és a város gyomrában kormos gyárak. De a lejtős utcák közepén friss hegyi erek hangos csörgéssel buktatják alá meszes, kemény vizüket, a viharok után megdagadva elhordják a könnyű léchidakat, s felhatolnak a gyalogjáróra.”
A diákkori önmagáról rajzolt képet egyik szép verse őrzi (Utca, estefelé): „Ki látta / pécsi utcán a Babits Misit, sötétedő / pécsi utcán, a nagy rajztáblával, öt után, / mert énekóra is volt? Szegény kisfiú / - legkisebb az osztályban – ment szédülve haza, / fáradtan s izgatottan; nézte a lámpagyújtó / botját, s még fülében az énekóra / foszlányai: „Este van már, késő / este – Pásztortüzek égnek messze’…”)
A líceum és a ciszterciták gimnáziuma mellett Pécsett volt még egy iskola, a reálgimnázium, ahol több olyan diák tanult, aki később íróként vált ismertté (Mátyás király u. 15-17., ma általános iskola és zeneiskola működik itt). A reálgimnáziumba járt a Kalevala-fordító és népdalgyűjtő Vikár Béla, a regényíró Barta Lajos, itt volt diák Kodolányi János. Egyikük sem Pécsett született, de érdeklődésük kiformálódását a városnak és iskolájának köszönhették. Kodolányi szellemi szülőföldjének nevezte Pécset. „Ha valaki elmondhatja, hogy életét, eszmélkedését, tudatát és tudását, élményeit, emlékeit, indulatait, szeretetét és gyűlöletét, élete munkáját és műveit – műveit, amelyek sok-sok sűrű kötetre szaporodtak évtizedek során – egy városnak és egy földnek köszönheti, azt én itt most elmondom és kimondom…” – vallotta nem sokkal halála előtt.
Pécs a Mecsek lábánál, utak találkozásánál terül el. Itt mindig sokan jártak, sokan megfordultak. Írók is számosan… Csokonai és Vörösmarty, Petőfi és donyi, Ady Endre és Móricz Zsigmond, Szabó Lőrinc és Tamási Áron… Nem könnyű megmondani, mi adja valamely város vonzását. A táj, a kilátás, a panoráma, a természeti környezet, az emberek, a művészeti élet, az intézmények? Talán minden együttvéve. Pécs magához vonzotta az írókat, s ezek az írók művekben örökítették meg a város arcát. Az írók meglátták benne a szépet, a jellemzőt, a sajátosat, s a mai utas is most már az ő szemükkel látja a várost…
A volt reálgimnázium épülete;
emléktábla Babits Mihály pécsi diákszobájának ablaka mellett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése