László Gyula rajza
Mint akit hordó tetején a saját horkolás ébreszt,
Nem tudja, mint került oda,
Körötte pókok, dongafák s lábatlan bábok furcsa népe s fázik is…
Úgy ébredtem rá egykor én, hogy itt vagyok…
Ahonnan jöttem, - jobb dolgom volt ennél, esküszöm.
Lehettem bármiféle tetszésem szerint s nem volt szívem,
De táncolhattam itt és ott… megértitek? Szeszélyes voltam, illanó.
S ha elfáradtam, kis körömben bárhol bújtam el, - lappangtam titkosan.
Több rejtély volt a lét nekem s több édesség: oly jó volt álom mélye meleg köpenyed
S időnként lengedezni zúzmarák felett, vagy lenni sajátmagam jégvirág
S pattogva, kerengőzve kivirágzani egy sötét ablakon.
Homályos udvar ez, amelyre gondolok.
Itt éltem én e lét előtt, tudom. E helyt rejtőzött álmatag’
Függőleges és lassú életem.
Egy asszony állt a kút előtt és bölcsőt ringatott…
S én néztem őt.
Különös vers – ilyesfélét eddig biztosan keveset olvastatok. Rímei nincsenek, a sorok hossza különböző, és váltakozásukban semmiféle rendszert nem találunk. Ráadásul: azt is alig-alig tudjuk megmagyarázni, hogy miről szól. Ha pedig mindenáron magyarázgatni akarjuk, úgy belezavarodhatunk, hogy érthetetlennek tartjuk.
Hanem próbáljuk meg úgy olvasni, mintha zenét hallgatnánk! A zene dallama és ritmusa helyett adjuk át magunkat a képek varázslatos hatásának és hangulatának – és akkor egyszeriben megérezzük azt, amit megértenünk nem sikerült: a költemény jelentését. A megismerésnek ugyanis többféle módja van: nemcsak az okos gondolkozás, hanem néha-néha az a csendes szemlélődés is, amellyel hagyjuk, hogy egy-egy szép vers, a zene, vagy egy hirtelen ámulásra késztető látvány szinte észrevétlenül átszivárogjon belénk. Füst Milánnak ez a verse így – csakis így hathat ránk. Ha türelmetlenül boncolgatni kezdjük, varázsát veszti.
Olvassátok el hát még egyszer, vagy, ha furcsa, borzongató varázserejét sikerült megéreznetek újra és újra – ne várjatok tőle többet, mint hogy a „köd előttem- köd utánam” között egy pillanatnyi érzést, szivárványosan tarka látványsort felvillantson. A képek sokasága, amely csodálatos gazdagsággal ömlik át ezen a versen (hiszen más nincs is benne, mint képek ömlő sorozata) azt az érzést kelti bennünk, mintha éberálomban tódulnának elénk – vagy mintha felébredés után még körülöttünk kavarognának az álom kósza, tarka képei. S íme: hiszen erről is szól a vers:
Mint akit hordó tetején a saját horkolása ébreszt,
Nem tudja, mint került oda,
Körötte pókok, dongatják s lábatlan bábok furcsa népe s fázik is…
Úgy ébredtem rá egykor én, hogy itt vagyok…
Csakhogy ez az ébredés a mindennapinál sokkalt a lényegesebb eszmélésről szól: arról a megrendülésről, amely mindannyiunkat elfog, ha az jut eszünkbe: vajon hogy is születtünk, honnan kerültünk erre a világra? Talán nincs is olyan gyerek, aki ne képzelt volna valamit arról az időről, amikor még nem volt – ne képzelte volna magát akkor is, más módon élőnek: csillagnak, virágnak, halnak. Ezt a bizonytalan, izgalmas, mindannyiunkban folytonosan változó elképzelést, fantáziálást – magát az álmodozást fogalmazta itt verssé Füst Milán.
Lehettem bármilyen tetszésem szerint s nem volt szívem,
De táncolhattam itt és ott…
A képek sorából a költőnek az az elképzelése rajzolódik ki, hogy megszületése előtt egy volt az egész világgal: „Kis körömben bárhol bújtam el, - lappangtam titkosan”. – s ki is mondja: „Több rejtély volt a lét nekem s több édesség.” Hideg és meleg képek váltakoznak, a megszületendő lélek hol a dolgok felett „lengedez”, hol belebújik a dolgokba („vagy lenni sajátmagam jégvirág”).
Másféleképpen élt, mint ember-formájában: s e másféleség lényegét is kiolvashatjuk a versből: „s nem volt szívem” – ez az egyetlen különbség. A dolgok, a létezés kimeríthetetlen változatosságából ezzel szilárdul meg egyetlen, minden mástól különböző alakzat, az ember: „szíve” van, belátása, értelme és érzelmei, melyekkel az egész világot átfoghatja.
Ezt a sajátságos, álmodozó lelkiállapotot, amikor a költő úgy beszél álmairól, mintha azok valóságként is léteznének –hiszen ez a lét előtti létezés tudatunk, kíváncsiságunk számára csakugyan van – ugyanakkor azonban csakis tudatunkban valóságos (hiszen a tudomány pontosabban, magabiztosabban, de fantáziánk, érzéseink számára sohasem egészen kielégítő módon meg tudja magyarázni, hogy miből is keletkezik az emberi élet) – ezt az egyszerre valóság – nem-valóság állapotot talán senki sem érzékelteti olyan csodálatos, szinte bűvészi képességgel, mint Füst Milán.
Az iskolában nem tanultatok róla. 1888-tól 1967-ig élt, versei nagyobb része a század első évtizedeiben jelent meg. Valamennyi versének formája – ez az áradó, látszólagosan kötetlen, egyszerre játékos és méltóságteljes nyelven megszólaló forma, ehhez a költeményhez hasonlít. Nagyon kevés – mindössze kb. ötven verset írt – ez azonban elég volt ahhoz, hogy olyan hatással legyen a utána élt magyar költőkre, mint talán senki más. (A mai költészet nagy része nem lenne elképzelhető Füst Milán termékenyítő hatása nélkül.) Ha még egyszer elolvassuk ezt a verset, észrevesszük, hogy sorai ugyan változó hosszúságúak, de belső lüktetésük hasonló – s azt is, hogy a sorok hosszúsága nagyon is összefügg a bennük kifejezett tartalom hangulatával. Nemcsak általánosságban: azzal a hangulattal, amely a vers formáját: bevezetését, középső, gazdagon áradó „magaslatát” és ereszkedő befejezését meghatározza.
A bevezetés az első négy sor: furcsa, nagyon érzékletes, szinte láthatónak tűnő kép. Mintha színházban lennénk, s éppen széthúzódnék a függöny, kezdődik a cselekmény, és megmozdul a különös, színészes ruhába öltöztetett főszereplő. Színes, harsány, látványos a kép. „Körötte pókok, dongafák s lábatlan bábok furcsa népe” és itt hirtelen a legegyszerűbb, cseppet sem színpadias megjegyzés: „s fázik is”. Ebbe a színészies szerepjátszásba (másutt sokszor az ünnepélyes emelkedettségbe) egyszerre csak valami nagyon-nagyon természetes, egyszerű mondattal, egy-két szóval, szinte kívülről belesz6ól a költő. Többek között ennek köszönheti Füst Milán stílusa a sajátságos lebegést, furcsaságát, meseszerűségét.
A középső részről már beszéltünk: a képek kavargása egyszerre csak egy rövid és nyugodt, lassú sorban nyugszik el: „Homályos udvar ez, amelyre gondolok.” Kitt kezdődik a mesét idéző, mesehangulatot varázsló befejezés. Biztosan sokan hallottatok már Holle anyó történetéről: a kislányról, aki a kútba ereszkedve csodálatos tájra érkezik (egy öregasszony házához, aki ha kirázza párnáját, a földön hull a hó). A mesékben a kút jelképes út ég és a föld mélye között: a lent és a fönt sokszor elválaszthatatlanul eggyé válik. A másik világból – mindig így képzeljük – föntről, vagy a mélységekből érkezünk „E helyt rejtőzött álmatag’ / Függőleges és lassú életem.” A vers lassan elnyugszik: a sorok rövidülnek, a mesebeli képek helyére egy meghitten valóságos kerül: „Egy asszony állt a kút előtt és bölcsőt ringatott…”
Azt, hogy ki ez az asszony, azt hiszem, már senkinek sem kell megmagyaráznunk. azt hiszem, tudjátok már, hogy nem is lehet: ha hagyjátok, hogy a vers rejtélyes, valóságon kívüli – valóság feletti, idegen szóval: szürreális – képei elzsongítsanak,k elvarázsoljanak, megérzitek és nem kitaláljátok, hogy ez az asszony: az édesanya.
Biztos, hogy nem mindenkinek tetszik – különösen első olvasásra nem – Füst Milánnak ez a verse. Vannak olyan alkatú emberek, akiknek fontos az, hogy maguk körül mindent megértsenek – de nem biztos, hogy ők jobban, alaposabban ismerik a világot, mint azok,k akik néha ilyen másféle antennákkal próbálják „fogni” a világ, különösen az emberi lélek és a művészet jelenségeit. annak, akinek tetszik ez a vers, biztosan van érzéke a művészet iránt: sok örömet talál majd benne egész életében. Sőt: azt is tudom, hogy akinek ez a vers tetszik, annak kapu is a modern művészet megértése, befogadása felé.
Az sem szégyen azonban, ha nem tetszik. Próbáljátok meg őszintén megkérdezni magatoktól – és nagyon örülnénk, ha a választ meg is írnátok nekünk.
BENEY ZSUZSA
Forrás: Kincskereső 5. évf. 1. sz. 1978. január
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése