Egy lakótelepi lakásban nem valami vidám a gyerekek élete. Ezt mindenki tudja, aki már lakott lakótelepen. Peti sem szerette a lakótelepet. Irigykedve lesett be az iskolából hazafelé jövet a kertes házak kerítésén. Ha őneki lehetne egy saját fája, amire hintát tehetne édesapa! Hát még ha lenne néhány bokor is, ami mögött indiánosdit játszhatna! Ha van bokor, még egyedül is jól lehet indiánosdit játszani. Hiszen nincs is egyedül: valahol ott rejtőznek barátai is, és persze ott lapulnak a vérszomjas ellenfelek is. De bokor nélkül nem ér az egész semmit. A lakótelep parkjában pedig olyan csenevész bokrok vannak csak, amiből terebélyes bozót talán csak Peti vénségére lesz. az azonban egyelőre képtelenségnek tetszett mindenki számára, hogy Petiből egyszer nagyapa is lehet. Pedig nagyapa szerint olyan hipp-hopp elrepülnek az évek, hogy az ember észre sem veszi, és nyugdíjas lesz, és nincs más dolga, csak hogy a kisunokáját ringassa a térdén. Peti azonban a térden ringatózásból is kinőtt, különösen azóta, hogy egyszer felülhetett egy igazi lóra is. Persze, lovat nem lehet tartani kertes házban sem, de kutyát, macskát, nyuszit, galambot már igen. De Petiéknél ezek az állatok sem jöhettek szóba. Jószívű rokonok időnként be-beállítottak valamilyen állatkával – Petinek két napig volt egy fekete kiskutyája, három napig egy fehér nyuszija is. De a kutya még nem volt szobatiszta (ahogyan Peti szülei ezt magyarázták), a nyuszi pedig soha nem is lesz szobatiszta. Márpedig egy lakótelepi lakás szobája – ha már nem nagy és kényelmes – legalább tiszta legyen. Azonkívül (ezt Peti szülei szokták ismételgetni) – egy városi lakásban állatot tartani állatkínzás. Kivéve a papagájt és a halakat. De Peti nem szerette a nagyon buta állatokat, márpedig a papagáj és hal tényleg elég buta jószág. az egyik azért, mert folyton beszél, a másik azért, mert folyton hallgat…
Egy szó, mint száz: a gyerekeknek nem valami vidám a lakótelepi élet. Igaz, nem messze van egy erdő, és édesapával oda el lehet menni sétálni, de egyedül nem engedik Petit az erdőbe. Közben ugyanis át kellene menni egy vasúti sínen, és Petit esetleg elütné a vonat. Igaz, a vonat olyan ritkán jár, hogy Peti nem egészen érti, miért pont őt és pont akkor ütné el, de hát ezt a szülei biztosan jobban tudják. Másrészt az erdőben esetleg ROSSZ EMBEREK vannak, akik Petit elrabolhatják. Ezt Peti megint kevéssé érti, hiszen olyan gyakran sóhajtanak fel a szülei: mitől ilyen rossz ez a gyerek, senkinek sem kell ilyen ROSSZ GYEREK! Persze, az is lehetséges, hogy a ROSSZ EMBEREKNEK pont ilyen ROSSZ GYEREK kell, és ezért az egész hűhó. Mindebből a lényeg megint csak az, hogy az erdő olyan messze van, amennyire apu jókedve. Ha apu jókedve közel van, az erdő is valahogyan közelebb húzódik Petiékhez.
Viszont van Petinek a házban egy barátja és játszótársa, Feri. Házitelefon-összeköttetésben vannak. Igaz, a házi telefon süket, de a csengője működik, és ha tárcsáznak rajta, mindkét oldalon kigyullad egy kis piros lámpa, és fülsiketítő csengetés hallatszik. Több csengetés és viszontválasz esetén mindkét fél készen áll a játékra. Feri azt mondja, hogy a csengő segítségével morzézni is lehetne, vagyis minden betűnek megvan a hosszú és rövid csengetésből álló jelzése, de ő sem tudja a Morze-ábécét, és a családban sem tudja senki. Pedig Feri papája villamosmérnök, és kellene ismerni a Morze-ábécét is neki, de még a játéktelefont sem tudja megjavítani, pedig már háromszor szétszedte…
Peti együtt szokott tanulni Ferivel, de a leckéjüket külön kell megírniuk, mert szüleik rájöttek, hogy együtt figyelmetlenebbek – csak a játékon jár az eszük. Ez pedig a szépírás leckénél különösen baj. Peti amúgy sem egészen érti, miért kell megtanulni nagyon szépen írni, ha egyszer minden felnőtt csúnyán ír, úgy, hogy el sem lehet olvasni, és még büszkék is rá. Apu egyik barátja egyszer azt mondta, hogy az iskolában azért kell sokat tanulni, hogy amikor felnőttek leszünk, ne felejtsünk el mindent. Most éppen szünet van az iskolában, és Peti unatkozik. Az iskola első osztálya amúgy is nagyon hasonlít az óvodára, még osztályzatot sem kapnak a gyerekek, sőt házi feladatot is ritkán. Pedig Peti nagyon büszke arra, hogy már az iskola előtt is tudott írni-olvasni, sőt egy kicsit számolni is, pedig külön nem is tanította senki, mert a felnőtteknek az volt a véleménye, éppen elég, ha az iskolában tanulja meg Peti ezeket a magas tudományokat, különben unatkozni és rosszalkodni fog órák alatt. Peti azonban csakazértis megtanult írni-olvasni, és ilyenkor, téli szünetben ennek ugyancsak nagy hasznát veszi, mert nem unatkozik annyira…
Peti most kinéz az ablakon, mit is lehetne csinálni ilyen szürke, szomorú januári reggelen, amikor már nem lehet várni a karácsonyt, mert már megvolt, sőt újévkor is megvárhatta az éjféli harangütést, a húsvét pedig mér irdatlan messzeségben lapul valahol az idő országútján. Peti azért mindig tud várni valamit, és emiatt a várakozás miatt neki igen lassan telnek a napok is – a felnőttek viszont arról panaszkodnak, hogy túl gyorsan múlnak az évek. Igaz, Peti azt is megjegyezte, hogy a felnőttek számára is lassan múlik az idő hónap végén, ilyenkor gondterheltebben néznek egymásra is, és többször elhangzik a „fizetés” szó is, és Laci bácsi a szomszédból időnként azért is sóhajtozni szokott, hogy még öt éve van a nyugdíjig, és már alig várja… Úgyhogy ez bonyolult kérdés. Peti mindenesetre szeretne minél hamarabb felnőtt lenni, hogy azt csináljon, amit akar, bár apa azt hajtogatja, hogy felnőttnek lenni egyáltalán nem olyan jó, mint ahogy Peti gondolja, sőt a felnőtt még kevésbé csinálhatja azt, amit akar, de Peti úgy gondolja, hogy ez csak vigasztalás, meg az is, amikor azt mondják: „Örülj, amíg gyerek vagy.” Mi öröm van abban, hogy gyerekek vagyunk? Folyton kérni kell, mindent kunyerálni, kérdezni, mindent, mindent…
Peti egészen egyedül volt ezen a szürke januári reggelen, és egy kicsit félt. Igaz, ott volt a telefon a keze ügyében, és felhívhatta anyut az irodában, ha nagyon akarta, de a telefon mégis csak más, mint egy valóságos anyu. Volt nála kulcs, és ki is mehetett volna az utcára, ha nagyon akarta volna, de anya megkérte, hogy ne csatangoljon egyedül. Különben sincs semmi látnivaló egy lakótelepen. Még kirakatokat sem lehet nézni, mert nincsenek boltok sem, a buszmegállóig pedig negyedóra az út. És ott sincsenek kirakatok. Peti irigykedett, ha eszébe jutott barátja, Feri, aki most falun van, a nagyszüleinél, és biztosan nagyon érdekes dolgokat csinálhat. Peti nagyszülei azonban Pesten élnek, és egyelőre ugyanúgy dolgoznak, ahogyan apu meg anyu, és ugyanolyan unalmas lakásuk van, mint nekik. És Feriéknek autójuk is van, és csak beülnek és hipp-hopp ott teremnek, ahol éppen akarnak. Apu viszont vasárnap is maga elé teríti a tervrajzokat – mert házakat tervez -, és azt morogja, hogy nem ér rá. Mert ő is szeretne autót, de ahhoz sokat kell külön dolgozni, hogy meglegyen. De akkor meg minek az egész, mert addigra Peti már nagyfiú lesz, és vesz magának saját autót, és hipp-hopp terem, ahol akar. Például az állatkertben vagy a cirkuszban.
Miután mindezt végiggondolta Peti, arra gondolt, hogy most már meg is melegíthetné magának az ebédet, amit még előző nap tett a sütőbe anya, de eszébe jutott, hogy talán ki is takaríthatna, ez éppen jó meglepetés lesz anyunak, aki mindig olyan fáradt, amikor hazajön az irodából, mert egész nap számolni kell neki, és anyu nem szeret számolni.
De először is rendet csinál a régi szekrényben. A régi szekrényben persze tulajdonképpen rend volt, de Petit nagyon vonzotta a régi szekrény, ugyanis ebben őrizte anyu és apu azokat a régi limlomokat, kacatokat, emléktárgyakat, iratokat, amelyekre már voltaképpen nem is lenne szükség, de amelyek számára minden család fenntart legalább egy fiókot. Peti már néhányszor látta, mi minden rejtőzik a régi szekrényben, de egyedül sokkal érdekesebb mindent újból megnézni.
Nos, a szekrényben először is – mint már mondottuk – voltak mindenféle iratok. Ott voltak apa és anya iskolai bizonyítványai és diplomái, sőt kék útlevelek is voltak, meg bordó színűek. Peti rövid tűnődés után úgy határozott, hogy a kék színű útlevelekkel télen, a bordó színűekkel pedig nyáron szabad csak utazni. Voltak régi szemüvegek, kis porcelánfigurák, elhívatlan filmek, szép gombok, amelyeknek elveszett a többi társa, törött hegyű ceruzák és örökre kiszáradt golyóstollak, egy hatalmas tajtékpipa, egy farsangi álarc, ami még félelmetes volt, és Peti azonnal fölpróbálta. A tükörből egy óriási kacsa képe nézett vissza rá. Már éppen vissza akarta pakolni az összes kincset a szekrény fiókjába, amikor egy ezüstfoglalatú kristályüvegcsére bukkant. Az üvegcse üresnek látszott, de Peti jobban szemügyre vette, és úgy látta, hogy mégsem az: mintha köd, vagy füst lett volna benne. És a csiszolt kristályüvegecske minden lapjáról egy kíváncsi Peti nézett vissza az eredeti Petire. Ez nagyon tetszett a kisfiúnak: ide-oda forgatta az üveget, és megpróbálta megszámolni, hány Peti van rajta összesen, de harmincnál elfelejtette, hányat is számolt. Aztán azt gondolta, lecsavarja az ezüstkupakot, hátha- sőt egészen bizonyosan – valami jó szagú kölni lehetett benne valamikor. De amint lecsavarta az üveg kupakját, nagy-nagy füstgomolyag szállt ki az üvegből, olyan sok füst, hogy Peti nem értette, hogyan fért ennyi füst olyan pici üvegbe. Még megijedni sem volt ideje, máris előtte állt egy igazi Palackba Zárt Szellem. Itt most helyesbítenünk kell, mert Peti akkor sem ijedt volna meg, ha lett volna rá ideje, ugyanis A bagdadi tolvajból világosan emlékezett rá, hogy a Palackba Zárt Szellemek Végül Is Szolgálatkészek, nem is beszélve Aladdinról, és így tovább. Az sem egészen fedi a valóságot, hogy a Palackba Zárt Szellem előtte állt: inkább nagyon is hétrét görnyedt, és ettől inkább mókás lett, mint félelmetes. Egy lakótelepi lakás nem túlságosan alkalmas toronymagas szellemek vendégül látására. Ezt a szellem is tudomásul vehette, mert sóhajtott egyet, aztán lekuporodott a szőnyegre, és torzonborz fejét egészen közel dugta Peti kobakjához.
- Köszönöm, jótevőm, hogy megszabadítottál hatszázhatvanhat millió éves rabságomból – mondta a Palackba Zárt Szellem előírásosan.
- Véletlenül tettem – vallotta be Peti, kissé megszeppenve. – Nem is sejtettem, hogy manapság is vannak még palackba zárt szellemek.
- Majdnem minden háztartásban- mosolyodott el a szellem. – Merlin varázsló legszívesebben a világ valamennyi szellemét palackba zárta volna, annyira nem szerette a szellemeket.
- És miért nem?
A szellem összeráncolta füsthomlokát. – Mert a szellemek nem engedték, hogy gonosz dolgokat varázsoljon. A szellemek szeretik a csöndet és a nyugalmat. Szeretnek elhelyezkedni egy kényelmes völgyben, hátukat egy jó magas hegynek vetve, és jó nagyokat aludni. Merlin azonban fegyvereket adott az embereknek, és ostobaságokra ingerelte őket. A szellemek nem szeretik a lövöldözést, márpedig az utóbbi néhány szán évben majdnem minden hely nyugalmát lövöldözésekkel háborgatták. No de, kedves kis gazdám, várom a kívánságaidat, ahogyan illik!
- Hármat kívánhatok? – kérdezte Peti óvatosan.
A szellem ismét elmosolyodott.
- Az régen volt. Most a Palackba Zárt Szellemek Kiszabadítására alakult Bizottság Szabályzata szerint a szabadító minden kívánságát teljesítenünk kell, egy napig.
- Miért változott meg… a szabályzat? – nyelt egyet Peti.
- Mert a jótevőink mindenféle ostobaságot kívántak, amiből még nagyobb bajuk lett, mintha egyáltalán semmit sem kívántak volna. Főleg sok pénzt kívántak, örök életet, királyságot, a világ legszebb királykisasszonyát és hasonlókat. aztán persze minket okoltak, ha a sok pénz miatt meggyűlölték őket az emberek, megunták az örök életet, a királyságot megszüntették, a királykisasszony pedig megöregedett, és veszekedős vénasszony lett belőle. Így aztán az új szabály szerint egy napig mindent – aztán semmit sem kívánhat szerencsés jótevőnk.
- Ez észszerűnek hangzik – jelentette ki Peti felnőttes komolysággal.
- Akkor hát kívánj valamit, gazdám, és mielőtt kimondanád, én már teljesítem is! – mondta a szellem. – Csak menjünk ki innen, mert máris úgy érzem magam, mintha ismét palackba zártak volna, olyan kicsi ez az odú! – nézett körül a szellem megvetően.
- Ez nem odú, ez lakás! – mondta Peti sértődötten, de titokban arra gondolt, hogy nem is lenne rossz, ha a lakás akkorára tágulna, mint egy futballpálya. Még végig sem gondolta a dolgot, a szoba falai szemlátomást tágulni kezdtek, a csillár az asztal felett hegymagasságban lógott, és a kis sámli alatt kényelmesen elsétálhatott volna. A szellem öblös hangon hahotázott, és jólesően kinyújtózkodott. – Ez már igen, magam is ilyen lakásra gondoltam! – jelentette ki, és egy székre ült, amelynek lábai olyan magasra nyúltak, mint a legmagasabb fa.
„Nagyon meg fognak ijedni anyuék, ha belépnek a lakásba, és észreveszik, hogy akár autóversenyt is lehetne rendezni a nagyszőnyegen!” – gondolta Peti, és ebben a pillanatban tényleg belépett az édesanyja és édesapja, és anyu elejtette a bevásárló szatyrot, apu pedig az aktatáskáját, annyira meglepődtek mind a ketten. A nagy szőnyegen pedig valódi autóverseny folyt épp: rettenetes hangzavar közepette száguldoztak az áramvonalas versenyautók, és a szőnyeg szélén legalább ötezer ember integetett és kiabált.
„Elférne nálunk az iskola is” – gondolta Peti büszkén. „Nem kellene gyalogolni, és a Varsányi testvérek nem akarnak megdobálni kővel a sarkon.” Ehhez hozzá kell tenni, hogy a Varsányi testvérek idősebb, vásott kölykök voltak, akik a lakótelepieket mindig megverték.
Abban a szempillantásban, hogy mindezt elgondolta, a nagy szőnyegről eltűnt az autóverseny, és eltűntek Peti szülei is, viszont a kisebbik szobában ott magasodott az új iskola, még úszómedence is volt mellette. És a kerítés mellett ott álltak szemlesütve a Varsányi testvérek, és egy-egy nagy tábla csokoládé volt a kezükben.
- Tessék! – mondták szemérmes mosollyal, és Peti felé nyújtották a csokoládét. – És bocsánatot kérünk tőled, amiért megdobáltunk kővel!
- Megbocsátok! – mondta kegyesen Peti, és arra gondolt, hogy ebből a nagy szőnyegből igazán kényelmes repülőszőnyeg lehetne, amely bejárhatná az egész világot.
Mire felocsúdott, már a szőnyeg szélén hasalt, és a föld egészen pici volt alatta. A szellem is mellette ült, és erősen fogta Peti karját, le ne szédüljön. A Föld kékes-fehér színű volt, látta jégsapkáit északon és délen, és középen barnás-sárga földet is látott.
- Ott miért nincsenek felhők? – kérdezte a szellemtől.
- Az ott Afrika északi része – magyarázta a szellem. – És ott van a sivatag. A homoksivatag felett szinte soha nincsen felhő.
- Szeretném Magyarországot is megnézni felülről! – kérte Peti a szellemet. A szőnyeg libbent egyet, és máris lejjebb szálltak, s egy nagy hegyszoros közepén valóban ott volt Magyarország. Csak éppen nem volt olyan formája, mint az iskolai térképeken.
- Az országhatárokat felülről nem látni – mosolygott a szellem. A síkságok meg a hegyek nem vesznek tudomást a határokról, egyszerűen léteznek… a határokat az emberke csinálják.
Peti kívánságára ismét tovább libbentek, dél felé. Ekkor két hatalmas lökhajtásos repülőgép húzott el felettük, de olyan közel, hogy még a szellem is összerezzent.
- Nézzük meg közelebbről! – mondta Peti, és a szőnyeg a repülőgép mellé húzódott.
- Jobb lesz, ha nem nagyon kíváncsiskodunk!- mormogta a szellem. – Nézd meg, kis gazdám, ezek bombázógépek. Látod a hasuk hogy teli van aggatva bombával? Rossz emberek, akik bombázni indulnak ártatlan embereket. Merlin találmánya ez is mind!
Petinek eszébe jutott valami, és elmosolyodott. Abban a pillanatban a hasas bombákból hasas bonbonos dobozok lettek. A pilóták városok fölé érkeztek, és kioldották a bombákat. A békés lakosok riadtan menekültek a bonbonos dobozok elől, a pilóták pedig hiába várták, hogy felrobbanjanak.
A szellem és Peti olyan jót nevettek a pilóták felsülésén, hogy még a könnyük is kicsordult.
„De most már ugyancsak megéheztem” – gondolta Peti, és azon nyomban otthon termett, a futballpálya-nagyságú lakás játszótér-nagyságú konyhájának szoba nagyságú asztala mellett, amely csak úgy roskadozott a finomnál finomabb ételektől és italoktól. Volt ott eper, szamóca, sőt még dinnye is, úgyhogy Peti alig várt,a hogy nekiálljon kedvenc gyümölcseinek. Megjegyzem, egy-egy eperszem akkora volt, mint egy dinnye, a dinnye pedig olyan nagy volt, mint egy autóbuszkerék, ami Petinek a válláig ér. „Jó lenne, ha Feri is ehetne belőle” – gondolta Peti nagylelkűen, és Feri már ott is ült mellett, és szóhoz sem jutott a csodálkozástól, amikor a szellem eléje tett egy dézsa nagyságú dinnyeszeletet. Már éppen meg akarták ízlelni a dinnyét, amikor a szellem arca elkomorodott, és gyorsan azt mondta:
- Ne haragudj, kis gazdám, még nem telt el a nap, de nekem mennem kell. Odakint feltámadt a szél, és ez azt jelenti, hogy Merlin a nyomomban van. Megorrontotta, hogy egy jótét lélek kiszabadított börtönömből. Megyek, és keresek egy nyugodt hegyet és völgyet, hogy kialudjam magam. De ne bánkódj, kis gazdám! Fél nap csodával még adós vagyok neked, meglásd: visszajövök. Csak várj rám! Várj! - harsogta messziről már a szellem, és ahogyan eltűnt, a konyha is zsugorodni kezdett, míg akkora nem lett, mint eredetileg
- Nahát, mi van ezzel a gyerekkel? – kérdezte apa, és óvatosan felemelte Petit a szőnyegről, ahol – a szétrakott „kincsek” között – édesdeden szunyókált.
- Még szerencse, hogy nemsokára ismét kezdődik az iskola! – mondta anya, és megcsókolta Peti borzas haját.
Peti felébredt, kicsit szomorúan elmosolyodott. – Képzeljétek, itt volt a Palackba Zárt Szellem, csak Merlin elzavarta. De visszajön!
A szülők összenéztek. Peti kinyitotta markát, és benne a kristályüvegcse még mindig rejtelmesen tündökölt, sőt, egy parányi füstcsík még mindig kanyargott belőle. De az is lehet, hogy apu cigarettájából.
Forrás: Kincskereső 4. évf. 8. sz. 1977. november
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése