Thaly Kálmán: Rákóczi búcsúja

Kiállott Rákóczi

A munkácsi sáncra,

Reá támaszkodék

Pántos pallosára.

Reá támaszkodék

Pántos pallosára –

Reá rivalkodék

Az rézdobosára:

"Dobosom, dobosom,

Udvari dobosom!

Most néked megmondom:

Ne azt verd, hogy: mars, mars!...

De azt verd, hogy: rajta!

Ördög nyúzza anyádat –

Ne úgy verjed dobodat!

Ne úgy verjed, mint eddig:

Isten tudja, hogy lesz, mint?

Hanem úgy verd: Rajta!

Rajta, rajta, rajta!

Úgy verd: a föld rengjen,

Ég is visszazengjen,

A ki él, meghallja, – .

Sőt azt is, ki halva

Fekszik, felriassza:

Rajta, rajta, rajta!

Én híres vezérim:

Bottyánom, Bercsényim,

Pekrym, Bezerédim,

Kik vagytok vitézim:

Rajta, rajta, rajta -

Utolsó nagy harcra!"

Halálos nehéz köd

Mindent búsan béföd;

Jobb is, ha nem látja:

Mert csak szive fájna –

Tán meg is szakadna…

Dobos már dobolhat,

Rákóczi unszolhat:

Rajta, rajta, rajta!...

A tábor, a tábor

Zászlóit lehajtja

A majtényi páston, –

Szegény kuruc tábor...

Hajh, Károlyi Sándor!

"Hajh, Károlyi Sándor,

Károlyi Sándorom!

Hová lött, hová lött

Az én szép táborom?

Most reá kérdelek:

Felelj meg érette!

Kényszerítlek letött

Hétszeres hitedre;

Valld bé, ne is tagadd:

Eladtad jó urad!

- Úgy lészen még dolgod

Néked, mint Júdásnak;

Bosszút áll, nem hagyja,

Igaz maradékja

Hív Esze Tamásnak,

Nagy Bóné Andrásnak,

Meglásd csak, meglásd csak!

Nem kérem én az országom,

Inkább világgá bujdosom.

Úgy is tudom már:

El köll mennem már!...

Kovácsom, kovácsom,

Udvari kovácsom,

Fordítsd meg a patkót

Hódos paripámon,

Az elejét hátra,

Ne forduljon vissza!

Úgy sem jövök vissza

Szép Magyarországra!

Két országom, népem,

Vitéz magyar, székely,

Az Isten megáldjon!

Patak, Isten hozzád, –

Német már a gazdád!

Isten hozzád Munkács:

Engem többé nem látsz,

Legkedvesebb várom!

Én édes hazámot,

Szép Magyarországom,

Már többé nem látom,

Már többé nem látom.

Eljön még az idő,

Szegény Magyarország –

Megátkozod te még

E keserves órát!...

Idegen nemzetnek

Be súlyos a járma!

Régi vezérének

– Tulajdon vérének –

Sírva néz utána,

Sírva néz utána…

Szeret Magyarország,

Óhajt Erdélyország,

S holtig szán, holtig bán –

Még a gyermekök is

Tudom, visszakíván!

Mikor rég elmentem:

Visszasóhajtatok!

Mikor rég megholtam,

Akkor is sirattok.

Haló porombúl is

Feltámasztanátok, –

Összeszednétek még

Porhanyó csontimot!...

Amerre a tenger zúg,

Amerre a szél jár,

Csillag lehanyatlik, –

Ott nyugszom meg én már."

Beh szomorún szól a

Rákóczi rézdobja,

Nem mondja már: rajta!

Rajta, rajta, rajta!...

Hanem azt dobolja,

Messzéről zokogja:

"Szülőföldem, bölcsőm,

Te bús Magyarország!

Immár istenhozzád,

Immár istenhozzád!"

Forrás: Gyakorlati pedagógia 6. évf. 10. szám 1941. december

Havas István (1873-1950-es évek): Karácsony

Karácsony, karácsony,

Szívbeli pajtásom,

Gyulladjon ki melegséged

Elhagyott pusztákon!

Harsanj föl szent ének,

S kunyhók, mint szentélyek:

Nyíljanak ki égi dalra,

Örömre, szegénynek!

Az ember szeressen,

Boldogan nevessen,

Rab magyarok könnye, kínja

Jaj, meg ne szülessen!

Legyen a szív jászol,

Bele hit, fény szálljon –

Magyar Jézus lángszerelme

Hitünkért – megváltson!

(1942. január 2. hete)

Forrás: Gyakorlati pedagógia 6. évf. 10. szám 1941. december

Ismeretlen szerző: A karácsonyfa meséje

Azt beszélik a nagyon öreg emberek, hogy egyszer egy nagyon hűs fenyőerdőben álomra hajtotta fejét földönjártában az Úrjézus. A fenyőfácska gyöngéden betakarta ágaival, és óvta, védte minden széltől, forró napsugártól, csendesen ringó ágaival elhessegette róla a tolakodó legyeket, zümmögő méhecskéket és csapongó pillangókat. Mikor az Úr felébredt, azt mondta a fenyőfácskának:

- Jóságodért megáldalak kis fenyőfa. Ha jószívű és egymást szerető emberek közé kerülsz, kigyullad homlokodon a szeretet fénye és ágaid televarázsolom mindenféle széppel és jóval, ami szemnek, szájnak kedves. Örömet és szeretetet vigyél magaddal! – azzal eltávozott.

Történt egyszer, hogy az angyalkák leszállottak a földre fenyőfácskákért. A kiválasztott fák közé került a megáldott fácska is. Mikor az angyalkák serényen dolgoztak a fácskák feldíszítésén, megszólalt a kis fácska:

- Reám ne tegyetek semmit, mert a Jézuska áldása van rajtam! Ahol kigyullad homlokomon a szeretet fénye, ott hagyjatok engem,mert ott bizonyosan jó emberek, egymást szerető lelkek várnak reám, s ott megtelnek az én ágacskáim az Úr parancsára mindennel, ami szemnek, szájnak kedves.

Az angyalkák elindultak a megáldott fácskával. Megálltak vele paloták előtt, kicsi házikók előtt, szalmafödeles házikók előtt, de bizony a fenyőfácska homlokán nem gyulladt ki a szeretet fénye. Csüggedten szálltak vele az angyalkák tovább-tovább. Egyszer csak valami gyönge mécsvilágot láttak pislogni egy kis házikó ablakán. Oda is bekandikáltak az angyalszemek. A szegényes szobácskában három gyermekével bajlódott egy édesanya. Az egyik vizet kért, mert nagyon lázas volt. A másik arra kérte édesanyját, hogy takarja be, mert fázik. A harmadik is megszólalt:

- Édesanyám, nem látod, a szomszédban hogy csillog a fényes karácsonyfa? Istenem, ugyan eljön-e hozzánk is…?

- Csitt, fiacskám – suttogott csendesen az anyja -, az angyalkák nem érnek rá most arra, hogy nekünk karácsonyfát hozzanak. Ott vigyáznak most mind a háborúban a magyar édesapákra, akik messze idegenben harcolnak értünk dicsőségesen. Ott vigyáznak a te édesapádra is, hogy baj ne érje őt, s egészségben jöjjön haza, ha megverték az ellenséget. Inkább imádkozz érette te is, fiam…

A kisfiú szépen összetette kezecskéit, s imádkozni kezdett.

Ebben a pillanatban ért oda az egyik fehérszárnyú angyal a megáldott fácskával. A kis házikó ablaka alatt egyszerre kigyulladt a fácska homlokán a szeretet fénye.

- Itthon vagyok! – suttogta csendesen és boldogan a fácska.

Az angyal megvárta, míg a fáradt gyermekek álomra hajtják fejüket, s a kimerült édesanya szeme is lecsukódik… Akkor aztán betette a fácskát a kis ház szobájába, azzal eltűnt…

Egymás után gyúltak ki a kis fán a fénylő gyertyácskák, majd megtelt minden ága mindennel, ami szemnek, szájnak kedves és jó. Megcsendült az ezüstcsengő is. Erre a csodás hangra felébredtek a kis háznak szomorú lakói. De mekkora volt meglepetésük, amikor ott látták asztalukon a csodálatos karácsonyfát, amelynél szebbet még sehol sem láttak!

Egy-kettőre felugráltak, felöltöztek, imádkoztak nagy örömükben.

És hogy teljes legyen boldogságuk, csendesen kinyílt az ajtó, s belépett rajta a várva várt édesapa.

- A jó Isten engem is hazavezérelt erre a szent ünnepre – mondta örömtől ragyogó hangon -, hogy áldást mondhassunk az Ő jóságáért…

Azóta hozza el karácsony, a kis Jézus születésnapja minden évben a jó gyermekeknek a szép karácsonyfát.

Forrás: Gyakorlati pedagógia 6. évf. 10. szám 1941. december