Herczeg Ferenc: Az arany trombita

Már alkonyodott, de az utcai lámpákat még nem gyújtották meg. A kihalt, keskeny Boldogasszony-utca szürkületén egy férfi ment végig. Talpig érő bundát visel, amelynek két szárnya a lába szárát csapkodta és égő szivart tartott a fogai között.

A Boldogasszony kis templom előtt egy fiúcska toppant eléje és újságlapot kínált neki. Valami elkésett, kis rikkancsgyerek (újságot áruló gyerek) volt. Vékonyan öltözött, vézna fiúcska. A paraszti ruháján látszott, hogy valami felvidéki faluból szaladt ide a nagyvárosba. Kopott báránybőr-süvegét a fülére húzta és annyira didergett, hogy valóságos rezgőstáncot járt a kövezeten.

A férfi bosszúsan morgott valamit és tovább sietett. A templomajtó előtt megemelte a süvegét és ekkor megint hallotta maga mellett a gyerek cipőjének kopogását.

Most megállt és pénzt vett ki zsebéből. Egy ideig keresgélt a krajcárok (kétfilléresek) között, de aztán hirtelen meggondolta magát, s egy ezüst kétpengőst adott a fiúnak.

- Nesze, legyen neked is jó karácsonyod!

A kisfiú szinte ijedten nézte a pénzdarabot, majd sarkon fordult és szó nélkül szaladni kezdett. A Boldogasszony-utca túlsó végében, az ezer lámpa fényében ragyogó Nagykörút sarkán egy kövér öregasszony várta.

- Kaptál valamit, Jóska? – kérdezte.

A gyerek szó nélkül odaadta az ezüstpénzt. Az öregasszony örömében hangosan elkacagta magát, aztán eltette a pénzt, kézen fogta a gyermeket és megindult vele a távoli külváros felé. Oly sebesen ment, hogy a fiú csak futva tarthatott vele lépést. Egy pálinkamérés ajtaja előtt megállott az asszony. Láthatólag habozott, hogy bemenjen-e, vagy nem? A habozás hamar véget ért. Egy kétfillérest adott a kis Jóskának és így szólt hozzá:

- Ez a tied, vehetsz magadnak, amit akarsz. Aztán várj meg a rendes helyen, a Boldogasszony-utcában. Félóra múlva érted megyek és adok vacsorát is.

Azzal magára hagyta a gyermeket, s bement a boltba. Jóska egy ideig utána nézett a jégvirágos ablakon át, majd lassan megindult a Boldogasszony-utca felé. Útközben meg-megállt egy boltkirakat előtt és azon tanakodott, hogy mit vegyen a kétfilléresért. Legszívesebben trombitát vett volna. Ilyenre fájt a foga, amióta eszét tudta. Azonban a trombiták, amelyeket egyik-másik kirakatban látott, nem voltak elég szépek. Jóska okos kis ember volt és tudta, hogy holnap is nap lesz.

A Boldogasszony-templomának sötét, kapuja előtt megint jó ideig járta a didergő táncot. Mikor már nagyon elfáradt, leült a kapu lépcsőjére. A nagy hópelyheket nézte, amelyek hullani kezdtek. Ámos szemei előtt mind nagyobb hópelyhek röpködtek: egyikük-másikuk akkora volt már, mint a papírsárkány.

Egyszerre azon vette észre magát, hogy nincs egyedül. A legfelső lépcsőn egy koldusasszony ült, kis gyermekkel az ölében. Mikor Jóska a koldusasszony felé fordult, az könyörögve nyújtotta ki kezét. És Jóska a kétfillérest, amely már egészen meleg volt a keze szorításától, beletette a koldusasszony tenyerébe. Azután fölkelt és el akart szaladni, mert szégyellte a tulajdon nagylelkűségét.

A koldusasszony olyan szelíden és édesen zengett, mint a hárfa. A fiú most már megismerte. Maga a Boldogasszony volt. A gyermek pedig, akit a karján tartott, a kicsi Jézuska. A Boldogasszony mosolyogva tekintette a fiúra.

- Jóska, gyere velem! – szólt a Boldogasszony.

Erre a templom kapujának mind a két szárnya megnyílt előttük. Odabent ezer gyertya égett. A két padsor között komoly arcú, fehérruhás szép angyalifjak állottak sorfalat. Mikor a Boldogasszony a kis Jézuskát karján víve, Jóskát pedig a kezén vezetve végighaladt a sorukon, valamennyien olyan mélyen meghajoltak, mint a ministránsgyerekek a Szentség előtt. A kisfiú boldog alázatossággal tipegett a Szűzanya oldalán. Egyébként azonban fázott: a templomban dermesztő hideg volt és a Szűz Asszony keze is olyan volt, mint a jégcsap

Az oltárhoz értek. Az aranykeretben, hol különben a Boldogasszony képe ragyogni szokott, most ezüstpántos ajtó volt. Ez az ajtó is megnyílott előttük és ekkor kiléptek a szabad ég alá…

Boldogasszony nem szólt Jóskához, csak vezette magával és olykor szelíden lemosolygott reá. A kisfiú meg persze, nem mert szólni. Házat sem látott sehol. Egy behavazott úton jártak,melyet jobbról-balról hosszú domborok szegélyeztek. A vidék egészen olyan volt, mint Jóska szülőföldje. A fehér dombok fölött tisztán világított a telihold. Olykor egy-egy farkas-családdal találkoztak és az ordasok alázatosan lekonyították fejüket-fülüket a vándorok előtt. Előttük nesztelen szárnyakon baglyok szállottak, olyan sietve, mintha valakinek hírt akarnának vinni Boldogasszony érkezéséről.

Végül valami piros világosságot láttak a dombon. Egy karácsonyfa volt, mely magában tündökölt a havas pusztaságban. Száz gyertya égett rajta és a ágai csak úgy hajladoztak a sok drágaság súlya alatt. Távolabb még néhány karácsonyfa fénylett, azután mindig több.

Fölértek a dombra és ekkor megállottak egy pillanatra.

- Ez a karácsonyfaerdő – mondta halkan Boldogasszony.

Alattuk, ameddig a szemük elért, hatalmas rengeteg terült el, tündöklő karácsonyfából. Az erdőszélen kisebb fák állottak, beljebb hatalmas faóriások. A millió viaszgyertyácska fényétől piros volt az égboltozat is. A fák a tövüktől a csúcsukig ragyogtak az arany-ezüst ékességektől. óriási gyémántcsillagok, amelyek a gallyakon himbálóztak, ezerszeresen visszaverték a különben is szemkápráztató fényességet. Annyi tarka édesség volt rajtuk, mintha napokon át hó helyett cukorsüteményt ontottak volna a fellegek. És annyi és oly sokféle, kimondhatatlanul szép és kedves gyermekjátékok, hogy akis Jóskának elállott a szíve verése.

Útjuk a karácsonyfaerdőn vezetett át. Jóska nagyon fázott és a nagy fáradtságtól már alig tudta emelni a lábát. Erősen megkapaszkodott a Boldogasszony jéghideg kezébe és káprázó szemét le-lehunyva vezettette magát előre. Egyre hallotta az égő viaszgyertyák halk sercegését és érezte a megpörkölt fenyőgally édes illatát.

Nagy sokára a tüzes erdőben egy kerek tisztásra értek. A tisztás közepén egy magános kis karácsonyfa állott. Egyetlen ajándék függött csak rajta: egy aranytrombita.

- Ez a tied – mondta neki a Szűzanya. – Ilyen trombitája egy gyereknek sincsen. Kívánj magadnak valamit, aztán fújj bele, bármit kívánsz, minden meglesz.

Jóska dermedt ujjacskáit kinyújtotta a trombita után. A trombita is hideg volt. Gondolkozni kezdett. Mit kívánhatna még, ha már van trombitája? Aztán eszébe jutott, hogy mi volna neki jó.

- Azt szeretném, hogy ne fázzak többet. És hogy néném ne verjen meg, ha kevés pénzt viszek neki…

- Fújt meg a trombitát és minden úgy lesz – szólt mosolyogva a Szűzanya.

Jóska megfújta a trombitát… Trara, trara!... Oly szépen szólt, hogy hallgatni is gyönyörűség volt. A Boldogasszony ekkor lehajolt és az ajkával megérintette a kis Jóska homlokát. A tüzes erdő lángot vetett és Jóska minden tagjában édes melegség zsibongott, a szívét pedig mámoros boldogság járta át. Most már érezte, hogy nem lesz többé semmi baja…

… Az éjféli misére menők találták meg Jóskát megfagyva a Boldogasszony-templom kapujában. Kezében még ott szorongatta a kétfillérest…

Forrás: Gyakorlati Pedagógia 2. évf. 11. sz. 1936.