Ismeretlen szerző: A karácsonyfa meséje

Azt beszélik a nagyon öreg emberek, hogy egyszer egy nagyon hűs fenyőerdőben álomra hajtotta fejét földönjártában az Úrjézus. A fenyőfácska gyöngéden betakarta ágaival, és óvta, védte minden széltől, forró napsugártól, csendesen ringó ágaival elhessegette róla a tolakodó legyeket, zümmögő méhecskéket és csapongó pillangókat. Mikor az Úr felébredt, azt mondta a fenyőfácskának:

- Jóságodért megáldalak kis fenyőfa. Ha jószívű és egymást szerető emberek közé kerülsz, kigyullad homlokodon a szeretet fénye és ágaid televarázsolom mindenféle széppel és jóval, ami szemnek, szájnak kedves. Örömet és szeretetet vigyél magaddal! – azzal eltávozott.

Történt egyszer, hogy az angyalkák leszállottak a földre fenyőfácskákért. A kiválasztott fák közé került a megáldott fácska is. Mikor az angyalkák serényen dolgoztak a fácskák feldíszítésén, megszólalt a kis fácska:

- Reám ne tegyetek semmit, mert a Jézuska áldása van rajtam! Ahol kigyullad homlokomon a szeretet fénye, ott hagyjatok engem,mert ott bizonyosan jó emberek, egymást szerető lelkek várnak reám, s ott megtelnek az én ágacskáim az Úr parancsára mindennel, ami szemnek, szájnak kedves.

Az angyalkák elindultak a megáldott fácskával. Megálltak vele paloták előtt, kicsi házikók előtt, szalmafödeles házikók előtt, de bizony a fenyőfácska homlokán nem gyulladt ki a szeretet fénye. Csüggedten szálltak vele az angyalkák tovább-tovább. Egyszer csak valami gyönge mécsvilágot láttak pislogni egy kis házikó ablakán. Oda is bekandikáltak az angyalszemek. A szegényes szobácskában három gyermekével bajlódott egy édesanya. Az egyik vizet kért, mert nagyon lázas volt. A másik arra kérte édesanyját, hogy takarja be, mert fázik. A harmadik is megszólalt:

- Édesanyám, nem látod, a szomszédban hogy csillog a fényes karácsonyfa? Istenem, ugyan eljön-e hozzánk is…?

- Csitt, fiacskám – suttogott csendesen az anyja -, az angyalkák nem érnek rá most arra, hogy nekünk karácsonyfát hozzanak. Ott vigyáznak most mind a háborúban a magyar édesapákra, akik messze idegenben harcolnak értünk dicsőségesen. Ott vigyáznak a te édesapádra is, hogy baj ne érje őt, s egészségben jöjjön haza, ha megverték az ellenséget. Inkább imádkozz érette te is, fiam…

A kisfiú szépen összetette kezecskéit, s imádkozni kezdett.

Ebben a pillanatban ért oda az egyik fehérszárnyú angyal a megáldott fácskával. A kis házikó ablaka alatt egyszerre kigyulladt a fácska homlokán a szeretet fénye.

- Itthon vagyok! – suttogta csendesen és boldogan a fácska.

Az angyal megvárta, míg a fáradt gyermekek álomra hajtják fejüket, s a kimerült édesanya szeme is lecsukódik… Akkor aztán betette a fácskát a kis ház szobájába, azzal eltűnt…

Egymás után gyúltak ki a kis fán a fénylő gyertyácskák, majd megtelt minden ága mindennel, ami szemnek, szájnak kedves és jó. Megcsendült az ezüstcsengő is. Erre a csodás hangra felébredtek a kis háznak szomorú lakói. De mekkora volt meglepetésük, amikor ott látták asztalukon a csodálatos karácsonyfát, amelynél szebbet még sehol sem láttak!

Egy-kettőre felugráltak, felöltöztek, imádkoztak nagy örömükben.

És hogy teljes legyen boldogságuk, csendesen kinyílt az ajtó, s belépett rajta a várva várt édesapa.

- A jó Isten engem is hazavezérelt erre a szent ünnepre – mondta örömtől ragyogó hangon -, hogy áldást mondhassunk az Ő jóságáért…

Azóta hozza el karácsony, a kis Jézus születésnapja minden évben a jó gyermekeknek a szép karácsonyfát.

Forrás: Gyakorlati pedagógia 6. évf. 10. szám 1941. december