2019. dec. 22.

Kőhalmy Júlia: Mit mesél a fenyőfa?



Az ég angyalkái fáradhatatlanul, szünet nélkül szórták, hintették a fehér pelyheket a fekete földre. Kristálytiszta, fényes csillagokként, sziporkázva hullottak, keringéltek, pilinkéztek a magasból, patyolatszínű püspöksüveggel hímezték ki a házakat, kunyhókat, palotákat egyformán. És eltűnt a földről minden szenny… minden szenvedés: szikrázva, vakítva ragyog nappal éppúgy, mint a holdfényes éjszakákon…

Unalmas, fáradt délután van, épp olyan, mint tegnap, vagy tegnapelőtt… A végtelen magyar pusztaságon olyan fájóan egyformák ezek a téli délutánok. Igazán csak télen puszta a puszta? Napokon át mást sem lehet hallani, mint Szélúrfi monoton dudorászását, ha ugyan bele nem rikkant olykor-olykor a kéménybe… Most is megirigyelte az angyalkák játékát. Szárnyára kapta a pajzánul kergetőző fehérséget és eszeveszett táncot kavart benne. Siránkoztak, jajgattak a hópihék: „De goromba vagy Szélúrfi!”

Bizony, legjobb ilyenkor a jó meleg kályha mellett s nézni, mint pattog a parázsra vetett venyige… Hogyan kapdossa a szobára lehullott szürkeséget a fel-felpislogó láng pajzán játéka… Most éppen azon versengenek, melyik tudja halálra ölelni a karjuk közt vergődő fenyőfahasábokat…

Szemem a tűzbe téved, látom a táncoló lángokat… s a vöröses, sárga lángokban úgy hallom, a múlt mesél. Feltűnik a titokzatos jövő… szeretem elmélázva nézni, nézni a táncos lángokat… Olyan érdekeseket látok bennük… Valóság ez?... álom? S a lángnyelvekkel küszködő-birkózó fahasáb mesélni kezd…

… Nincs talán még két esztendeje sem annak – kezdte beszédét a fenyőhasáb -, hogy sudár termetem minden megcsodálta. Csodálatos! – mondották az arra járók – ilyen tökéletes szépséget csak a jó Isten keze alkothat…

Gondolhatod, hogy a szívemet ilyenkor majd szétfeszítette a büszkeség. Nagy gőggel tekintettem körül társaim közül s nagyon lenéztem őket. Igen, büszke voltam nagyon… mert én voltam a legszebb valamennyi társam között! A lábamnál egy patak csörgedezett s én egész napokon át egyebet nem tettem, csak el-elnézegettem tükrében pompás alakomat. Ha a szellő játékosan megcsókolta koronámat, olyan boldogság remegett végig rajtam, hogy belefájdult a szívem is. Büszke voltam… és fölvettem a harcot magával az éggel is, mikor a víz tükrén táncoló fénycsóvákra borítottam árnyékomat!

Azt hittem, királynő vagyok… Nem hallottam a körülöttem döngicsélő méhecskék nászindulóját… Nem láttam az aranyruhás erdei tündérkék versenyfutását, a tarka szárnyú pillangókat… Nem vettem észre a gyémántharmatot, melyet a tavaz csókolt fűre, fára, virágra… És nem értettem a kikelet ezüstcsengőjű édes-bús dalát… Semmit sem láttam, semmit nem hallottam: csak önmagamat! Igen, ilyen voltam…

Hej, azóta sok idő telt el. Giling-galang, giling-galang kongat a szoba mély csöndjébe nagyanyám itt felejtett órája… És az elvarázsolt kastélyból előlépett Csipkerózsika s mosolyogva bókolt a mesebeli királyfinak. Hatot ütött az óra… giling-galang…

Az óraütések eloszlatták a szobára terpeszkedő szürkeséget. Érdeklődve vártam a fenyőhasáb szavait.

… Már a patak is befagyott – suttogta a haldokló hasáb – és az én irigyelt zöld ruhámat fehér lepel takarta. Nagy, rettenetes némaság vett körül, szinte fojtogatott. Csak a hollók károgtak keserűn reám: kár… kár. Siratták a napsugárban ringatózó arany búzatengert. És a fehér tenger csak nőtt körülöttem, egyre nőtt… Azután mély álomba merültem. Az álom még szebb jövőt mutatott elém… Ó, álmaim, ti kedves, soha nem teljesedett álmaim… Egyszer aztán nehéz fejszecsapások hasítottak belém. Felébredtem. Emberek állottak körülöttem. Talán éppen azok, akik annyira megcsodáltak… Most az életemre törtek.

Fejszét fogtak rám, hogy kidöntsenek… Egyre sűrűbben hullott reám a csapás, végre elszédültem…

Az éjszaka fekete palástot borított a földre. Házikókban, palotákban, csodaváró gyermekszemek lesték-várták a kicsi Jézuskát… Minden házba leragyogott már a betlehemi csillag s földöntúli fénye lángra lobbantotta az apró, színes viaszgyertyákat…Megszólalt az angyalok csilingelő ezüstcsengettyűje… feltárult egy ajtó és remegő kis térdek omlottak le szépségem előtt… Ott állottam egy tündérszép palota fényes termében, roskadásig rakva ékességgel… Soha sem tudom elfelejteni ezt a pillanatot. Az életem legszebb napja volt! A felzengő karácsonyi zsolozsmás ének átjárta minden részemet s velük zengtem én is:

Dicsőség, mennyben az Istennek…

Ó, de sok örömben, boldogságban volt részem. Csodálni jártak az emberek. Nem győztek betelni szépségemmel… De… amint fogyott rólam a sok csecse-becse, a csillogó aranylánc, úgy fogytak csodálóim is… Végre kifosztva, megtépázva úgy álltam ott… mint… És itt elakadt az én fenyőhasábom szava, csak el-elcsukló zokogását hallottam. – azután rám sem néztek többé, meguntak, s egy szép napon kidobtak. Azután ott hervadtam az udvar egyik zugában. Egyik levelem a másik után halványult el bánatában. És akkor eszembe jutott, hogy soha többé nem láthatom testvéreimet, akiket akkor lenéztem… hogy soha többé nem büszkélkedhetek a patak tükrében… hogy többé senki sem néz reám, nem hint felém friss csókokat a hajnali szellő… egészen elszomorított. Tudtam, miért van ez: Isten büntetése volt nagy gőgösségemért.

Azóta sokat szenvedtem. Egy reggelen végre valami szegény koldusasszony vitt magával. Piszkos, bűzös kis viskóba dobott. Majd apróra vágta sudár törzsem is… Ezt már alig éreztem… eladott. Jó pénzt kapott értem. Így kerültem ide, e halálra ölelő lángok közé.

A fahasáb elhallgatott. A lángok már halálra ölelték, nemsokára néhány összeomló zsarátnok mutatta helyét… Szegény, büszke fenyőfa… Sóhajtottam utána… Vége…

A büszke fenyőből – hamu lett s Szélúrfi szárnyain bizonyosan eljutott már Meseországba, ahol Hamupipőkék várták nagy örömmel. Míg mosolygó szemű, meseváró gyermekek lesznek a világon, Hamupipőke otthonából sem hiányozhat a hamu…

Giling-galang… giling… galang… eljárt az idő. A szobám sötétjében már hetet vert ki méltóságosan az óra. Csipkerózsika mosolyogva bókol királyfiának, azután ő is pihenőre tér… Giling-galang… giling-galang… Nagyanyám órájának kongása összeölelkezett a puszta kicsi harangjának imádságos hangjával…

Forrás: Gyakorlati Pedagógia 2. évf. 11. sz. 1936.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése