Szávay Gyula: Előljáró vers
Hódmezővásárhely híres-neves város,
Hanem Debreczennel nem épen határos;
Szentmiklósi Jóska vásárhelyi legény,
S Debreczen városnak földjén őgyelgek én.
Hogy lehet hát, hogy két ily messze határbul
Igy összekerüljön két pegazus párul,
s így együtt vontassák ezt a kicsi, könnyed,
Ezt a virágokkal tele verseskönyvet?
Oh nyájas közönség, mindnyájunk szerelme,
Hadd regéljem én el, elő-énekelve,
Hogy ilyen idegen két messzi határbul
Mért is került össze két pegazus párul,
S mért vontatják együtt ezt a kicsi, könnyed,
Ezt a virágokkal tele versesskönyvet?
Aki e szekeret, szépen dudolgatva,
Kertje virágival ily magasra rakta,
S tetejébe tette, fő-fő ékességnek,
Szivéből vetet mását egy isteni képnek:
E drága teherrel – gondolta magában –
Felfelé haladni lehet-e majd bátran?
Felfelé a hegynek, a nagy meredeknek,
Hol a hír s dicsőség rózsái teremnek.
Tapasztalat híján eme ponton persze
A hetyke legénykét elhagyta a mersze,
Néz, néz nagy kutatva, hogy valami tagon
Nem legelész-e egy paripa szabadon?
Az enyém, a jámbor, épen veszteg állott,
Nézte Hortobágyot meg a délibábot,
Hallá a magyar szót, hogy rákurjogatnak,
Jó szívvel beállott hát – előfogatnak.
(…)
s most együtt vontatják ezt a kicsi, könnyed,
Ezt a virágokkal tele verseskönyvet.
Nem volt erre szükség, nincs is nekem dolgom,
Csak ugy mutogatva a parádét toldom,
S állok, mint paloták erélyei alatt
Áll nagy erőlködve a súlytartó alak;
Azt hinnéd, hogy mindjárt leszakad a válla,
Pedig ez csak olyan diszhivatal nála.
Üljön fel hát bátran kis Boriska szentem,
Ide Jóska mellé, mert indulunk menten,
Szemével szemébe fogódzék meg mélyen,
S akármerre járunk, egy csöppet se féljen,
Én ezt az utat már százszor is megjártam,
S mind a százszor szebbnek és szebbnek találtam.
És most öcsém Józsi: ki azzal a szárnnyal,
És elő minden, de minden tudománnyal,
Óhajjal, sóhajjal, megrepedő szívvel,
Pacsirtázó dallal, mely egekbe ível,
Hulljon az a harmat, nyíljon az a rózsa,
patak ne maradjon bokornak adósa,
Róla énekeljen csíz és csalogány,
Érette reszkessen falevél a fán.
Erdő zúgjon, hogyha nincs szél, akkor is,
Visszhang kérdetlen is hajtsa, hogy „Boris”.
**
(Inditásnak elég ez a kis prológ,
Félek, hogy a lóláb ebből is kilóg!)
*
„Tiéd e könyv. Nem érti más…
tiéd a dal, a hódolás.
*
BORIS
I.
Négy hónapos az ismeretség
Azaz, hogy máskép áll a bál;
Én ismerlek s te is jól ismersz,
De bemutatva nem valál.
Találkozunk naponkint ötször,
Sőt hébe-hóba hatszor is
S te mindannyiszor rám kacsintasz,
Mert nagy hamis vagy kis Boris.
Mint illemtudó ismeretlen
Nem is köszöntlek, bárha fáj…
„Föltett kalappal, három lépés”
Hiába, igy szól a szabály.
Igy szól, de mi kijátszuk mégis,
Kijátszuk ugye százszor is?!
Édes mosolylyal rám kacsintasz,
Mert nagy hamis vagy kis Boris,
Tudod, hogy szép vagy, szebb a napnál,
Jól tudod ugye kis hiú?!
S azt is tudod, hogy szép szemednek
Rabjává lett egy vad fiú.
Tudod, hogy szive érted dobban,
Ha kikaczagod akkor is
S kaczér bűbájjal kacsintasz rája,
Mert nagy hamis vagy kis Boris.
Tudod, hogy zsarnokom lehetnél
Szemed varázsa oly erős;
Tudod, hogy észbóditó lényed
Te ismeretlen ismerős.
Tudod, hogy elkárhoznék érted,
Ha ugy kivánnád százszor is,
S te mégis, mégis „csak” kacsintasz,
mert nagy hamis vagy kis Boris.
De mint mindennek itt a földön,
Vége lesz tudom ennek is,
S egy holdvilágos nyári estén
Bolondot teszek kis Boris.
Eléd állok briganti módra
Vallok… ha kaczagsz akkor is
És lemondok az égi jussról,
Ha „igent” kacsintsz kis Boris.
II.
Mikor először láttam arczod
Batisztba rejtett rózsaszál,
Egy pillanatra azt gondoltam:
Álomkép vagy, mely tovaszáll.
Úgy hittem, talán mindörökre
Megtagad tőlem végzetem;
S im minden éjjel ott szendergek
Álmomba – rózsás kebleden.
III.
Ülj ide mellém fehér szerelmem,
Reszket a lelkem – érted remeg;
Lázban az ajkam, szomjas a csókra
Ne légy kegyetlen, ne tagadd meg.
Ne hidd – hazudnak. Szeretni nem bűn;
Szeress csak bátran! Szeress csak hűn!
Forró szerelemmel borulj reám,
Szeretlek! Szeress kis violám!
Nézd: a madár is párosan boldog;
Csattan a csók a gallyakon is.
Ölelj magadhoz szerelmes hévvel
Szeretni nem bűn – szeress Boris!
Kaczagd a balgát, a dőre vádlót,
Fonjad tovább az édes hálót;
Forró szerelemmel borul reám,
Szeretlek! Szeress kis violám!
IV.
Templomba voltál kis Boriskám,
Nem voltam ott, de láttalak;
Előttem lengett képzeletben
Hótiszta batiszt göngyöletben
Az üdvözitő lányalak.
Láttam a kapcsos imakönyvet,
S fohászra kulcsolt kis kezed;
Láttam… hisz lelkem minden álmán
A szerelmesek közös szárnyán
Röpit elém a képzelet.
Láttam miként rebegte ajkad
Mindazt, a miért lelked ég
És úgy hiszem, hogy meghallgatja
És úgy hiszem, hogy meg is adja
Kegyes lesz hozzád majd az Ég.
Láttam a templom jámbor népe
Nem nézett mást, csak tégedet
S láttam, hogy szép arczod varázsa,
Szemed sugárzó tűzparázsa
sSokat imára késztetett.
lLáttam, de nem hallottam semmit,
Pedig a dolog lényege,
Nem az, a mit eldaloltam,
Az érdekel, mit nem hallottam:
Az imádságod szövege.
V.
Regény, mely hat kötetre terjed
Vagy szinmű négy-öt felvonás,
A hosszú lével tálalt semmi
Csak szemfényvesztő naplopás.
Egy röpke dal – hidd, többet mondhat,
Egy kézszoritás többet ér;
S mi hat kötétből kiszorulna
Egy mosolyodba belefér.
VI.
A te lelked, az én lelkemnek
harmatos, fehér hasonmása,
A szenvedélyek vad tüzének
Ártatlan, gyönge pislogása.
A te lelked – galambnak termett,
Szeretni csókkal tud csupán
És megmosakszik szentelt vizzel
Az édes, mézes bűn után.
Az én lelkem a szerelemnek
Gyilkoló, izzó tengerárja;
Hangja, miként a sebzett hímé,
Ha hűtelen lett életpárja.
Az én lelkem lázongó, büszke,
Mely bánja ma, ha tegnap kért…
Mely bűnnek tartja nem szeretni;
S ez az, mit lelked meg nem ért.
VII.
A zene szól… Szerelmes nóta
Csendül a csöndes éjen át,
Imádott lény szentélyénél
Az első édes szerenád.
A kinek szól, kaczagva hallja
Mulat a szomorú dalon;
És kaczaját rémes visszhanggal
Veri vissza a kis szalon.
Künn, a ki adja – bohó gyerek
A nütafával együtt sír,
Tudja, hogy lelki gyötrelemre
Megsebzett szivre nincsen ír.
Kaczag az egyik, sír a másik;
Az élet képe vajj mi más?!
Örökkön ez: kaczaj és sírás,
S a tulvilág csak folytatás…
VIII.
Talán ha tudnád, mint szeretlek
El nem mulóan, igazán,
Nem unnám úgy a földi létet
Kora ifjuság tavaszán.
S talán, ha egyszer rám ragyogna
Titkos szerelmem – szép szemed:
E szempillantás állitná meg
Forrón keringő véremet.
IX.
Ha nem magázlak, megbocsássad
És hidd, van rá okom.
Ó régesrégen megfogadtam:
Ha Istennőmre ráakadtam,
Csak tegezni fogom.
A „maga” hideg, mint a jégcsap
Fagyos és furcsa is
Hideg, míg én forrón szeretlek…
Tudod-e már miért tegezlek
Szerelmem, kis Boris?!
X.
Ha a jó anyámnak
levélfélét irok,
Azon veszem észre:
Irás helyett – sírok.
Nézem a betüket
Talán kevés is?
Egyebet se irtam:
Csak Boris, Boris.
Megjő rá a válasz,
Áldott, a ki irja;
Csakúgy mint a fia
Ő is telesírja.
Értett az irásból…
„Ha „ő” is „te” is,
Legyen, a mint irod:
Csak Boris, Boris.”
Mond, hogy szeretsz…
Mond, hogy szeretsz. A másik megtagadta;
Hiába kérte annyi sok dalom.
Mond, hogy szeretsz. És szent örömre válik
Sorvasztó gyász és tenger fájdalom.
Az ifjuság ezernyi boldog álma
Egy mosolyodra ujra támad mind;
Add vissza te, mit elrabolt a másik:
A lelkem üdvét – add vissza a színt.
Mond, hogy szeretsz. És egyetlen szavaddal
Visszanyeri a tévelygő – hitét.
Mond, hogy szeretsz. És boldogság lesz ismét
A gyötrelmekkel terhes földi lét.
Gyönyörré lesz, mi eddig kárhozat volt,
Csókkal köszöntlek reggel, este én;
Oltárrá teszlek lelkem szentélyében
S ott tündökölsz a hűtlen mult helyén.
Mond, hogy szeretsz. Kergess az őrületbe!
Hazudj szerelmet, ugy mint az a más.
Mond, hogy szeretsz. És engem boldoggá tesz,
Mennyekbe visz az édes áltatás.
Hazudj, mint én – ha szerelemről szólok;
Mert hazugság, hogy szeretlek talán,
Csak átka van a szétmarczangolt szivnek,
De nem hevűl a szerelem dalán.
Mond, hogy szeretsz. Ha gyűlölsz, hogyha megvetsz
Mit bánom én?! Hazudj és áladalak.
Mond, hogy szeretsz. Hogy zokogjon dühében,
Ki gyászomon most tánczolva kaczag.
Hogy összetörjön irigy fájdalmában,
Ha együtt lát az aszfalton veled;
Hogy te előtted vallja esdekelve:
Hogy engemet, csak engemet szeret.
Mond, hogy szeretsz. Hogy vetélytársnak véljen,
Sértse a lelkét, kezdjen új csatát!
Mond, hogy szeretsz. És vad erővel győz le
Ezer Gabyt és millió Katát.
Reám borúl majd bűnös, édes csókkal
Letép karodról s magához ragad;
Hogy együtt éljünk boldog szerelemben
A kárházat, míg újra ránk szakad.
Bál után
Jönnek a hirrel: jól mulattál;
Mondják a legszebb te valál.
A te ruhád volt legdiszesebb,
A te tánczod volt kedvevesebb
Hóditás volt az első bál.
Besugnak mindent… Igy szokás már
A nyelvüknek oly jól esik:
A pas-de-quatrest kivel járod,
A négyesben, hogy ki volt párod
S mi a hatás – mind azt lesik.
Szünet közben ki vett karjára,
Ki kínált frissitő levet…
Ezt mind elzsongják százezerszer
Tudva, hogy nékem csak te tetszel
S a lelkem rajtuk úgy nevet.
Hogy érdekel, miért tagadnám?!
Érdekel, de el nem ragad.
Arra, mit én tudni szeretnék
S a miért lelkem sóvárgva ég
Csak te felelhetsz egymagad.
Pont
A mérleg készen büszke démon
Nem tartozunk – sem ön, sem én;
Nem érdekli, hogy merre tartok
S nem kérdezem, hogy merre mén.
Az álomsornak végét értük…
Öné a bűn, enyém a kín;
S ha eddig rózsás volt a lelkem,
E pillanattól gyász a szin.
De nincs helyén – ne érzelegjünk!
Egy tévedés az ok csupán;
Bohó fiu igaznak vélte,
Pedig csak szinlelt a leány.
Mindennapos, elcsépelt ének
De gyászosabb a többinél;
Egy ifjuságot zúzott porrá…
Szivet, a mely csak egyszer él.
Leszámoltunk. Feledjük egymást!
Kerülöm önt s ön engemet.
Tagadjuk el, hogy álmodoztunk,
Ne lássák sirni lelkemet.
Feledjük el az alkony pirját,
Az esküvést, a csókokat;
A hazugságnak csókváltása
Mézes, de gyilkos kárhozat.
Kerüljük egymást! S hogyha mégis
Találkozunk majd, itt agy ott
Bocsássa meg, ha tévedésből
Megemelem a kalpagot.
Ha önkéntelen üdvözölném,
Legyen ó kérem józan ön!
Forduljon el fagyos mosolylyal,
Vagy mérjen végig megvetőn.
S ha talán holnap – megszokásból
Virágot kap… ó tépje szét;
Egy üdvét vesztett szenvedőnek
Adja igy vissza ép eszét.
S ha éjféltájban, ablakánál
A régi nóta újra szól…
Sötét maradjon kis szobája,
Átkozott lesz, ha válaszol.
S a télen majd, ha bálteremben,
Fehér selyembe tánczra vár,
A második négyest, ha kérném
Mondja: hogy másnak szánta már.
Hazudjon, úgy mint annyi sokszor
Szerelmes éjek hajnalán…
A hazugságok bűnös árja
Rózsásabb révbe dob talán.
De hogyha gyász, vagy bánat éri
Ha elkél majd egy hű barát…
Jól ismeri a sarki hordár
A bús Pierrot udvarát.
Dalok
I.
Ha rád tekintek néha lopva
S te szemlesütve elhaladsz,
Előttem leng órák hosszán át
A rózsapiros angyalarcz.
S ha csöndes éjen álmodozva
Menyekbe vonz a képzelet,
Már Morfeus is úgy intézi:
Hogy teveled, csak teveled.
II.
Mikor megláttam édes arczod
S te csókra nyujtád piczi szád:
Ugy hittem, hogy a végzet küldött,
Mint boldogságom angyalát.
Pedig cska álom, röpke álom…
Te is csak álny vagy, most tudom
Csak most, mikor egy boldog éjnek
Csalóka álmát siratom.
III.
Ne adj többé, ha csókot kérnék!
Nem vágyom bűnös méz után;
És megbocsáss, ha balga fővel
Esengtem érte – tán bután.
Ne adj többé! Lásd én kérlellek,
Ki meghalt vón egy csókodér…
S kit te tanitottál meg arra:
Hogy leányeskü mennyit ér.
IV.
A zongorádról jut eszembe
Talán egy kissé furcsa is,
Magad mondád s igy semmi kétség
A mélyebb akkord mind hamis.
De vajj a sziv mélyebb világa,
A lelked húrja kis Boris,
Ha szerelemről csendül olykor
Vajj zongorázol akkor is?!
V.
E perczben újra téged látlak,
Igéző lényed itt lebeg;
És ajkam úgy, mint annyi sokszor
Forró szerelmi dalt rebeg.
Tudom pedig, hogy mindhiába;
Örökös átkom énnekem:
Érzéktelen, fagyos lelkeknek
Zengem el legszebb énekem.
Szeretni vágyom…
Szeretni vágyom, úgy mint egykor
Virágos tavasz hajnalán…
Szeretni úgy, mint én szerettem
Önzetlen szivvel önfeledten,
Mint rajtam kívül senki tán.
Szeretni vágyom… Ég a lelkem,
A vérem forr, szerelmet esd;
S hiába minden vágyódásom,
Őrültté tehet bánkódásom,
Beállt az alkony – itt az est.
Szeretni vágyom… szerelmet érzek,
Forróbat, mint a régi volt
S keresem azt, ki hófehéren
Borúl reám, ha csókra kérem
Esténkint, mikor süt a hold.
Szeretni vágyom… mint a gerle
Ész nélkül, hévvel – igazán;
De hol a lány, ki viszonozza
Ki életüdvét hűn megossza,
Mint egykor szivem tavaszán?!
Igen, mint egykor – régesrégen,
Madárdal szentelt hajnalon;
Mikor a rózsák azt susogták,
Mikor a felhők azt zokogták:
Csak érted élek angyalom
Volt egy leány… Nem álmot mondok,
Rég volt ugyan, sok éve már,
Szeretett, míg én kikaczagtam
Szivtelen, hűtlen cserbenhagytam
S elsodorta az életár.
Kaczagtam rajt, mert mást szerettem,
Érdemtelen kaczér leányt;
Minden sóhajom hozzá szállott,
Minden reményem füstté vállott,
Minden szavamra fittyet hányt.
És ime most, hogy évek multak
A régi láng éledni kezd;
Szeretni vágyom s minden álom
Elém hoz titkos ideálom,
Éjjente hallok bűvös neszt…
Úgy van – te jössz, de újra eltűnsz,
Magamra hagyva engemet;
Ki Golgotámat könyezve járva
Fájdalmimat szivembe zárva
Bolygok, míg sírom eltemet.
Szerelem
Nem ismertem.
Csak sejtelemkép élt a lelkem mélyén,
Azt hittem: színes meseszerű álom…
S úgy találkoztunk merő véletlenből,
Ha jól emlékszem ép egy próbabálon.
- Volt ott egy lány is. Hófehér batisztban
Az Olipusról szökhetett oda;
Kibontott hajjal, hóditó mosolylyal
Egy földre tévedt mítoszi csoda.
Szemében tűz volt, izzó démoni láng,
Beégette lelkembe a képét
S mágneserővel vonzott, kényszeritett
Vakon követni, árnyként a léptét.
Hetekig tartott. Félig őrült voltam;
Az anyám sirt, a fia verset irt.
S az ismeretlen, gyötrő szenvedésre
Ketten kerestünk s nem találtunk irt.
Szerelmes lettem. Füstös anyóka mondta…
A tökfilkót húztam – azzal indokolta.
Líra
I.
Május volt… igen, jól emlékszem
Üde tavaszi délután,
Hogy önfeledten jártam-keltem
Egy rózsaszin kötény után.
Poros utczákat mértem, bárha
Jobb künn a természet ölén,
De hiába, ha arra vonzott
A rózsaszínű kis kötény.
Valóság volt, vagy álmodám csak
Piroslott nyugatról az ég,
A kis kötény eltűnt előlem
S én egyszerre magam valék.
A menybe szállt, ugy hittem akkor
Gazdája bizton égi lény
És hazatért az alkonyattal
A rózsaszinű kis kötény.
De jött a regg és nem káprázat
A bűvös kötény újra itt;
Ezúttal úgy, mint hozzá illó
Fehér batiszt ruhát borit.
Fehér ruhában angyalarczczal
Egy földre tévedt tünemény;
Egy ismeretlen Istennőn im
A rózsaszínű kis kötény.
Fejének éke ébenfürtből,
Szeme a nappal versenyez;
Az esi szellő suhogása
Egy újkori szirént legyez.
Milónak lánya híresebb tán,
De benne szebbet látok én;
A szépek szépét te díszited
Te rózsaszínű kis kötény.
Arczán az ifjuság varázsa,
Raphael képe gyönge más…
A teremtő lángészhez méltó
Fenséges, dicső alkotás.
Ajkán egy élet üdvössége,
menyekbe nyiló szép remény…
Gyönyörre termettél szerelmem
S te rózsaszínű kis kötény.
Arczán az ifjuság varázsa,
Raphaelképe gyönge más…
A teremtő lángészhez méló
Fenséges, dicső alkotás.
Ajkán egy élet üdvössége,
Menyekbe nyiló szép remény…
Gyönyörre termettél szerelmem
S te rózsaszínüű kis kötény.
Előttem látlak fényes nappal
S előttem vagy, ha álmodom;
Mert álom mind, csak csalfa álom
Hiába minden jól tudom.
Beállit egyszer kis szobádba
Egy közvetitett vőlegény
És véled együtt övé lesz majd
A rózsaszínű kis kötény.
II.
Boldog szerelmet hogyha látok
Te jutsz eszembe rendesen,
Álmatlan álmok eszményképe,
Elvesztett kincsem, kedvesem.
S hogyha a végzet – vérző szivvel
Hoz össze itt-ott útamon,
Sebzett lelkemmel ott merengek
Miattad gyászos multamon.
III.
A rózsaszínű kis kötődről
Képzeld csak édes angyalom,
Azt álmodám, hogy elrabolták
Egy rózsafeslő hajnalon.
Álom volt csak és semmi kétség,
El sem veszett a kis kötény:
Nem jött még el a közvetitett,
A mókusbajszú vőlegény.
Álom volt csak s én mégis kérlek
szerelmes lelkem úgy remeg…
Ó őrizd jól, hogy el ne lopják,
Lelketlenek az emberek.
Eléjük szórhadd minden kincsed,
Lemondok róluk könnyedén;
És más se kell: csak hű szerelmed
S a rózsaszínű kis kötény.
IV.
Szerelmes május éjszakáján,
Mikor az élő: mind halott
A lelkem mélyén meg-megcsendül
A te szavad, a te dalod.
S ha véget ér a boldog ábránd
Madárszóra, ha ébredek…
Tudom, hogy én beszéltem félre
Az álomlátó lázbeteg.
V.
Az ismeretlenségnek vége;
Borongós szerda délelőtt
Szabályszerűen ott állottam
A rózsaszín kötény előtt.
Beszéltem is, ha jól emlékszem
Ugy a mint illő, nem sokat;
Természetes, hogy legelső volt
Az anyakönyvi kivonat.
A név az első, hogy mi jött még
Mellékes s nem is nagy dolog;
E perczben én egészen másra
Ó egész másra gondolok.
Az ötlik hritelen agyamba
Merész, de édes gondolat:
Mily boldogitó végeredmény
Egy anyakönyvi kivonat.
VI.
Hideg jégcsap a te szived,
Míg az enyém forró láva;
Jól tudom, hogy vágyódásom
Epedésem mindhiába.
Azt is tudom, hogy a tűznél
Minden jégcsap olvad, enged;
De a tűznél is erősebb
A te fagyos, hideg lelked.
VII.
El-el nézem a szobácskám,
Alig-alig férek;
Jó szerencse, hálni jár csak
Beléje a lélek.
Szükre szabták az ajtaját,
Csiga-biga fajta;
Özön bánat, millió gyász
Hogy is fért be rajta!?
VIII.
Lásd balga fővel egyre írok,
Tudom bár hasztalan.
Az én szerelmemhez hasonló
Csak a mesébe van.
Poétaszívnél, szerelemnél
Ma többet ér a kincs;
És olyan lány, ki viszonozza
Még a mesébe sincs.
IX.
Kérdik: miért dallok örökkön rólad?
Nem hallom-e az éhes milliókat?!
Mért zenglek folyton csak téged, a szépet?
Nem látom-e az átoksujtott népet?!
Mért állok némán a pusztulás mellett?!
- „Mert minden csepp könyem magamnak kellett.”
Örök szerelem
Búcsut sem véve – távoztál el tőlem,
Követve híven lelked vágyait
És semmivé téd, könnyelmű leányka
Ifjuságomnak rózsás álmait.
Elmentél messze-messze délnyugatra,
Úgy gondolád, ott mindég süt a nap
És hideg lelked ott, hol örök nyár van,
A forró naptól új meleget kap.
Úgy gondolád, hogy fényes úri módban
A pálmaerdő árnyékos ölén,
El lesz temetve minden, a mi elmúlt
S feledve leszek mindörökre én.
Úgy gondolád, hogy ott, hol minden oly szép
S örökzöld ágon, gránátalma lóg,
El lesz feledve egykori szerelmed
S fölösleges lesz, nem kell ott a csók.
Igy gondolád és magad irod mostan,
- Ezerszer áldott drága kis levél –
„Csak akkor voltam boldog igazában,
Mikor boldoggá engem te tevél!
Mikor szerelmed forró, tiszta lángja
Hevité tűzre ifjú lelkemet…
És nem szerettél senki mást a földön
Csak engem, engem s újra engemet.
- Van mindenem, pompában fényben élek
Örök napom, viruló kék egem;
Mit ér a fény? Mit ér az úri élet?
Mikor csupáncsak te kellesz nekem!”
Nekem sem kell más s hogyha úgy akarnád
A régi fészek, mely ma árván áll,
Örömmel lát majd megtért kis madárkám
S újra az lész, ki hajdanán valál.
Ó jöjj hát vissza! Tárt karokkal várlak.
Boldogan élhetsz, kettecskén velem;
S örök tavasznak minden boldogságát
Pótolja majd az örök szerelem.
Távozóban
I.
Köszöntlek édes, szép szerelmem
Búcsuzni jöttem angyalom;
Tovább megyek az élet útján,
Búcsura szól ma kis dalom.
Én elmegyek s te itt maradva
Elfeledsz szépen, csöndesen…
Nem érdekel, hogy hol bolyongok,
Hogy hol siratlak kedvesem.
Megyek… De lelkem nem tart vélem,
Körötted leng majd szűntelen
És kicsi szíved napsugárral
Hálózza be a szerelem.
Megyek… De elviszlek magammal
És alva-ébren, rendesen
Te lész előttem boldogságom,
Csak te, én édes kedvesem.
Ha nem imádkoztam tán eddig,
Ha nem volt hitem, Istenem
Most rajongó hivővé tettél,
Imádni foglak mindenem.
A földi éltnek boldogságát,
Az üdvöt ajkadról lesem;
Az igazán szeretők hite:
A legszebb vallás kedvesem.
Nem lesz egy perczem más számára;
Neveddel alszom s ébredek
S ha üzenetet küldsz számomra
Elhozzák majd a fellegek.
Fölkeresnek és elsusogják,
Ugy a mint illő csendesen;
Szerelmi ügyben bélyegmentes
A felhő-posta, kedvesem.
Az óra üt, búcsuzzunk édes!
Kaczagsz ugye, hogy könnyezek?
No lásd e könnyek minden csöppje
Azt susogja, hogy: hű leszek.
Tudom pedig, hogy elfelejtesz
Ugy a mint szokás rendesen,
De hűn szeretni meg nem szűnök
A siron túl se kedvesem.
II.
Megyek… mint megy a füsti fecske,
Mely minden télen messze jár;
Megyek, miként az égi dalnok,
Mely visszatér, ha jő a nyár.
Megyek, de sebzett fájó szívvel,
Mely gyógybalzsamra nem talál
S csak akkor lesz talán majd boldog,
Ha itt a nyár, ha itt a nyár.
III.
Ezerszer áldott délutánok,
Mámorral édes szép napok,
Mire az alkony ujra eljő,
Valahol messze ballagok.
Valahol messze, könnyet ejtve,
Sírlak majd vissza bennetek;
Ti tudjátok, hogy hű pajtástok
Szerelmes lelkem nagybeteg.
Ti tudjátok s bár messze járok,
Gondoltok ugye néha rám?!
Mint én sem foglak elfeledni
„Huszonkét” édes délután.
IV.
Nem érzelgek, megyek utamra
Sok lesz a rög, ó jól tudom;
Ó sokszor látják könnyezésem,
Míg végesvégig befutom.
Balsejtelem talán, de érzem,
Hogy czélhoz érni nincs remény;
És érdemtelent üdvözitsz majd
Te ezerszerszép tünemény.
Idegenben
Bolygom a házak útvesztőjét,
Járom az ösvényt csöndesen
S bolyongva, járva, lázas fővel
Minden saroknál őt lesem.
Várom delejes pillantását
Remegve haj! de hasztalan…
Ma elmaradt a csóktornáról
Az ébenfürtű csintalan.
Batiszt ruhácska merre késel?!
Merre a rózsás angyalarcz?
Gyötrődő lelkem csókra szomjas
Kaczér szirénem hol maradsz?!
Vagy elfeledve már szerelmem?
De nem – te hű vagy édesem;
Ó én lettem hűtlen tehozzád
S azért nem jössz, mint rendesen.
Az én lelkem szállt messze tőled,
De minden este megkeres;
Az alkony pirján jár el hozzád
Csak hű legyél, csak hűn szeress!
Két levél
I.
Szép asszonyom! Im hódolattal
Kivánok önnek jó napot!
És köszönöm a tegnap kapott
Nagyon képes, de csúf lapot.
Megkövetem ha bántó lenne,
Ha sértené ez üzenet…
De tisztelettel arra kérem:
Feledje el a czimemet.
Szép asszonyom! Míg egyszerűen,
Mint jóbarátnőm üdvözölt
A képeslapja boldogság volt,
De tegnap mindez rombadőlt.
Megtisztelő tilos szerelme,
Ám lelkem sajna, mást eped…
S e másnak édes álomképét
Nem pótolhatná, nem – kegyed.
Szép asszonyom! Hagyjuk a tréfát,
Az idő juniusra jár
S az április szerelemnek
Rendszerint régen vége már.
Keressen mást! Bohóbbat nálam
S ha véletlenül nem talál…
Még mindég ott lesz gyöngéd férje,
Mint hites kényszer-ideál.
II.
Hiába minden… Kérlelő szavamra
Hideg maradtál daczos, büszke lény;
És vérző lelkem meg nem vigasztalja
Többé se hit, se biztató remény.
A rózsás álmok, miket annyi éjen
Valónak véltem –mind csupán mese;
S a kit szerettem forrón, igaz szívvel
Filiszter bankár selymes kedvese.
Ki annyi sokszor esküdött szerelmet,
Elfordúlt tőlem nyersen, hidegen
S most gummitalpú úri hintón vágtat
Felém sem nézve, büszkén, ridegne.
Mert szebb az élet hatszobás lakásban
Minden gond nélkül, kényelem között
Mint egyszerű kis fűtetlen szobában,
A hol parfümmel ki sem öntözött.
Vigasztalódom… Igazad van, érzem,
Mit is adhattam volna én neked?!
Csupán szerelmet – s talán néha napján
Meleg levest, vagy verset, éneket.
Szerelmet?! Verset?! Dőre, balga álom,
Kinek, minek ma már a szerelem?!
Ki fog majd élni szűzi szerelemből
Vaczogva, fázva, éhesen velem?!
Én értlek téged álmaim tündére,
Te élni vágytál, semmi egyebet;
Én értelek és megbocsájtok néked,
Ki hűséget vár – tartson ölebet.
S ha majd megúnod ott a selymet, bársonyt,
Kicsiny szobámban mindég lesz helyed;
S ha egykoron még szerelemre vágyol,
Ölembe hajthadd újra szép fejed.
Addig pedig élj boldogul ó lányka
Rövid a lét, hogy meddig tart – talány
S ha nem lesz más, úgy jőjj majd újra hozzám,
Én visszavárlak, hűtlen csalfa lány.
Egy leányról
Mámoros éjbe kerget a vérem,
Bolygom az utczák züllő sorát;
Korhelytanyára szomjas a lelkem,
Vágyom a bűnök sátántorát.
Hangos lebujok zsongtak köröttem;
Magam sem értem: mi van velem?
Tárva az ajtó, nyitva az örvény
S mégse találom, mégse lelem.
Reszket a léptem, rémeket látok
Félek a zajtól, valami bánt…
Viszontláthatnám szerelmet mérve
Az egyszeri tiszta, habfehér lányt.
Én
I.
Ritkul hajjal balga még a lelkem;
Bohó mesékkel áltatom magam…
És elhiszem, hogy messze Tündérföldön
A sárkányoknak gyémántvára van.
De nem hiszem, hogy lenne lány a földön
S mesébe sincs – ha Évától ered;
Nem hiszem azt: hogy lenne lány a földön
Ki igazán, ki örökkön szeret.
II.
Mondják: hogy nem tudok már irni;
Hogy nem a régi már a dal,
Hogy túltesz rajtam fűzfasípján
Sok hosszúhajó fiatal.
Mondják… És dőrén elfelejtik,
Hogy mást illet a gúny, a vád;
Azt, a ki bűnös kaczagással
Megszegte legszentebb szavát.
III.
Az a lány, kit én szerettem
Az a lány, már rég halott;
S a násznak hazudt végtisztesség
Miért tagadjam – meghatott.
Az a fiú, kit gyásszal sújtott
Az a fiú meg én vagyok,
Ki dalba sírva száz keservem
Egyedül, árván ballagok…
IV.
A koporsómat láttam tegnap éjjel
És hallottam a temető papot;
Kezét tördelve dicsért agyba-főbe
Megérdemeltem – ötvenest kapott.
Hazudott szegény. Lángelmének mondott,
Rám czitált mindent s ráadásul sírt.
Egy kövér bankár menten megczáfolta:
„Ostoba volt, csak jó verseket irt.”
Szeress!
Szeress! Lásd lelkem minden dobbanása
Csak érted vér, csak éretted eped;
Szeress! És kérj királyi trónust bérűl…
Szerzek neked.
Szeress! És dallok dalt a boldogságról,
Tündérleányról, Rólad éneket;
Dalt, a melynek híre száll majd messze
A melynél szebbet zengni nem lehet.
Dalt, a melyre milliók hevűlnek,
A lelkem öntöm, zokogom belé…
És minden kincsét, minden gyöngyszemét
Hódolva szórom zsámolyod elé.
Uralkodó léssz!
Ezernyi édes dallal
Megkoronázlak szép szerelmesem;
És csókkal hintve bíborod szegélyét
Szemed fényéből parancsod lesem.
Ragyogni fogsz!
Tündöklő ékkel, fénnyel
Övezlek körül imádattal én
És czézárokat teszek rabszolgáddá
Te ezerszép, élő költemény.
Szeress mint én… Hófehér lelked
Lobogjon bátran, arra termett;
Lobogjunk együtt, égjünk egyért
Hogy együtt érjünk poklokat
A szerelem – ha kárhozat.
Szülémnek
Anyám! Fiad boldogan irja:
Rózsás szerelmét ujra látja;
Anyám! Örvendj! Valóra válik
Lelkednek édes, titkos vágya.
Anyám!
A földön nincsen mása
És álmokba sincs párja tán;
Maga a Szép, maga az Élet
Fehérebb, mint a többi lány.
A lelke harmatgyöngyből termett
Fenséges, tiszta, mint az ég;
A mesék lánya nem szebb nála,
Boris az örök üdvösség.
Boldog vagyok…
Meg nem vallotta,
Szerelmes szóval el nem mondta
De nem lehet, hogy ne szeressen
Hogy az, a ki tén ugy imádok,
Hogy az a leány másra lessen.
Hogy balgán önnön sirját ásva
Hallgasson üres bókolásra,
Hogy kikaczagjon, vérig sértsen
Fantom csupán, de lehetetlen:
Hogy az a leány félreértsen.
Szeretni fog!
Lobogó lelke
Nem lehet zsákmány gaz kezekbe;
Galambból nem lesz ordas párja
Aranykalitka nem hat rája,
Fészekre száll, ha fészek várja.
Szeretni fog! Nem, nem csalódok
Szerelmes tiszta, fehér csókok
Csengik majd túl a vallomást;
Csók csókot ér, csók-csókra csattan
Reszkető ajkkal fáradatlan…
Örök gyönyör jövendőnk képe,
A mi nászunknak nem lesz vége.
Szeretni fog! Szeretni, érzem
Meglásd, mint ölel magához…
Anyám imádkozz!
Kávéházban
Késő éjjel, szokott helyen üldögélek egyedűl,
A szomszédba kurta korcsma, Piros Jóska hegedűl.
Olvasgatom a lapokat, sorra nézem valahányt:
Valahol a Tisza mentén halva leltek egy kis lányt.
„Ismeretlen okok miatt.” – Az ujság csak ennyit ír,
Szokott mondás, de énnekem olyan furcsa ez a hír.
Gondolkodom, kutatgatom, kellett lenni okának;
Ok nélkül még senkise ment, nem is megy a Tiszának.
És a míg így gondolkodom, a szomszédba odaát,
Piros Jóska bandájával rákezdi az új nótát…
S a mit nem tud az ujság se, a hegedű elmondja:
„Szerencsétlen az, a ki a szerelemnek bolondja.”
Friss Ujságot tessék!
Hideg téli reggel, fázva dideregve,
Kicsi rikkancs-lányka megszólít remegve;
Köny gyűl a szemébe, lefut az arczára,
Alig talál szókat szíve fájdalmára.
„Méltóságos uram – esdekelve kérem,
Nagybetegen fekszik kicsike testvérem;
Alázattal kérem – terhére ne essék!
„Megöltek egy asszonyt! Friss Ujságot tessék!”
Vigasztalni kezdtem: „Odafenn az égbe
Igaz bíró trónol fejedelmi széke,
Megsegít az Isten, hogyha szépen kéred,
Meggyógyítja meglásd, beteg kis testvéred!”
- Halovány szemével rám nézett keményen,
Nagy volt a fájdalma, meglátszott szegényen.
Alázattal kérem- terhére ne essék!
„Megöltek egy asszonyt! Friss Ujságot tessék!”
- „De ha van egy Isten, úgy a mint ön mondja,
Hol késett hát eddig, mért nem volt ránk gondja?!
Ha nem késett volna – nem lennék én árva,
Jó anyám se lenne koporsóba zárva.
Beteg kis testvérem nem feküdne ágyba,
Apámat se vinnék örökös rabságba.
Alázattal kérem- terhére ne essék!
„Megöltek egy asszonyt! Friss Ujságot tessék!”
„hitetlen kis lányka, véssed jól eszedbe:
Ne csüggedj el soha, bízzál istenedbe!
Ne zúgolódj érte – nyugodj meg felette,
Az Úristen adta, az Úr el is vette.
Légy te hű leánya s megsegít majd téged,
Visszaadja néked hited, reménységed!”
Alázattal kérem- terhére ne essék!
„Megöltek egy asszonyt! Friss Ujságot tessék!”
„Igaza van önnek, nagy az Úr hatalma,
Segithetne rajtam, ha épen akarna.
Segithetne rajtam s kicsi testvérkéme n,
De anyámat vissza nem adhatná nékem!”
- „Hogyan halt meg anyád?” „Az apám megölte!
Kését a szivébe markolatig döfte.
Alázattal kérem- terhére ne essék!
„Megöltek egy asszonyt! Friss Ujságot tessék!”
„Megöltek egy asszonyt!” – „A te anyád lenne?!”
„Igen, az enyém volt – meg van irva benne;
Most temetik épen s nékem itt kell lenni
Ujságot árulni – kenyeret keresni.
Kenyeret keresni – orvosságot venni,
Még a doktornak is eleget kell tenni.
Alázattal kérem – terhére ne essék!
„Megöltek egy asszonyt! Friss Ujságot tessék!”
Hallgatom a kis lányt s köny gyűl a szemembe;
Az emberek jutnak hirtelen eszembe,
Egykedvüen mennek, gyorsan elsietnek,
Szegény rikkancslányra tán ügyet sem vetnek.
Én csak állok-állok, némán elmerengve,
Könyörög szegényke, reszketve, remegve:
Alázattal kérem- terhére ne essék!
„Megöltek egy asszonyt! Friss Ujságot tessék!”
Német nóta
Úri csárda ivójában
Muri volt a minapában,
Német nóta, pezsgő járta,
A vendég úr úgy kivánta.
Immel-ámmal szólt a nóta
Svábnak való walczer kóta;
Unalmasan, kedvtelenűl…
Mégis tetszett kegyetlenül.
A sógornak kedve támad:
„Na még egyszer a nótámat!”
És a czigány újra kezdi
A hadnagy úr eszét veszti.
Menni készül, pinczért csenget
Angyalos papirost lenget;
Csókot int a kávéslánynak
Százast dob a vén czigánynak.
- Véget ért a gajdos nóta,
Nem is hallottam azóta;
A czigány a vonót kente
S rákezdte, hogy: „azt üzente.”
Aztán húzta vezekelve,
Bűnbánóan remekelve;
Sírt a lelke, sírt a húrja:
„Elmegyünk, ha üzensz – újra.”
Füstös arcza átszelleműlt,
Vén szemébe könnycsepp gördűlt;
S ha az Isten meghallotta:
Nem terem több német nóta.
Makai Emil
I.
Elhalt a dal és fel nem támad többé,
Bűvös szavával elnémúlt a lant;
S a troubadour, kit szíve vitt a sírba
Rideg rögágyban álmodik alant.
öltsetek gyászt, szerelmes szőke lányok,
Meghalt a költő, könnyezétek el!
Megérdemli, nincs több, nincs nála hívebb
Forróbban érző, melegebb kebel.
Sirassátok és kedvencz szegfűjével
Bolrítsátok el csöndes nyughelyét,
Virágillat szálljon fel sírhantjáról
S áradjon messze, messze – szerteszét.
Vagy nem, nem úgy, maradjon minden illat
A költő sírján míg a kis domb áll
S az illatárban édes nótát zengjen
Minden madárka, a mely arra száll.
Örök tavasz legyen a költő hantján,
Ne hervadjon ott soha a virág!
S híven szeretni odajárj tanúlni
„Parafa-szívű” sivár, rút világ.
S ha egykoron tán arra visz a végzet,
Ha arra jártok néha emberek –
Kalaplevéve ejtsetek egy könnyet:
Szent az a sír, hol költő szenderek.
II.
Míg élt, míg itt járt köztünk,
Egy vágya volt csupán:
Hogy téged birjon lelke
Te szende, szöszke lány.
Hogy meghalt s nincsen többé,
Utczája, szobra lesz;
„Kosár” és „utczatábla”
A költő sorsa ez.
A név
- Lessing –
„Ó mond én szép szerelmem,
Én drága angyalom!
Hogyan szólítson téged,
Milyen néven dalom?!”
- És szól a kis leányka:
„A név csak dísz, csak rongy;
Nevezz, a minek akarsz
Csak magadénak mondj!”
Éva
- Baumbach –
Kis kedvesem estélyr ekészűl,
Ruhája rózsaszín selyem;
Azt kérdezi: kicsiny kalapja
S ruhája hogy tetszik nekem?
Én nézem, nézem elmerengve
És bámulom szép alkatát…
S im egyszerre a hátgerinczem
Hideg borzongás futja át.
Minden oly szép, mit rajtad látok,
Te vagy a kedves nőiség!
De mennyi ártatlannak vére
Tapad hozzád – ó szörnyűség.
Hány százezer selyembogárka
Veszté el drága életét,
Hogy legyen mivel fölseperned
Az utcza porát, szemetét.
Egy kis borju élete árán,
Van czipőcske a lábadon!
És hermelin vagy tizenkettő
Patkolt el érted, fogadom.
Finom, sima keztyüd miatt lett
Nemrég egy kis bárányka holt,
És fésűd, a melylyel pompázol,
Teknősbékának pajzsa volt.
A czethal, mely tengerben uszott,
A csontjait hagyta neked,
Hogy karcsú és hajlékony legyen
Kis kedvesem, a termeted.
És elefántcsont legyeződért
Egy állat veszté életét,
Kis szívtelen, hiú teremtés,
Tenéked hagyva mindenét.
A struczmadár a tollát adta…
S egyebet én sem tehetek ;
Felajánlom- vedd el a lelkem
Te aranyos kis szörnyeteg!
Újév után
1903.
Nem történt más – és mégis mennyi lárma,
Egy számmal nőtt az esztendők sora;
Új évfolyam indúlt a „Vén Hazug”-ból
S pezsgőbe fúlt a régi mámora.
Letűnt a múlt és itt a trónöröklő
Tömjénezik, bár üdvöt nem hozott;
Maradt minden a régi romlott lében,
Mindössze csak a naptár változott!
Az évszám nőtt. De nőtt a lázárság is;
A nyomorúság nem lett kevesebb,
Az új esztendő képzelt varázsától
Be nem heggedt, csakúgy vérzik a seb.
Nem jut kenyér ma sem az éhezőknek,
Tizezrek karja zsibbad tétlenűl
S a türelemnek lelkekből szőtt húrja
Bár csöndesen, de ijesztőn feszűl.
Javulás nincs… A régi nóta járja,
A régi rosz, mely százszor átkozott;
S bármint üvölt a bárdok díszbandája
Mindössze csak a naptár változott!
Vagy egyforma jog illet-e mindnyájunk?!
Vagy testvér-e vajj minden ember itt?!
Hol „demagóg” az igazság szolgája
És „apostol”, ki lelkeket kerít.
Hol templom harczol tejtestvére ellen,
Hol minden, minden: megfordítva áll
S kifent aczél, vagy légynélküli pisztoly
A legdicsőbb, a legszebb ideál.
Hol oczeánja van a bűnös kórnak,
Az új esztendő vajjon mit hozott?!
Ne higyjetek a jólakott gyomroknak…
Mindössze csak a naptár változott!
Ne higyjetek! Munkára mindahányan!
Elég régi a gyűlölt rendi láncz;
Erős vagy nép s ha bátran összetartol
Az ósdiságból mindent szertehánysz.
Munkára föl! Vivjuk ki önmagunk hát,
Mit annyi újév egyik sem hozott;
Vagy aludjunk és örvendezzünk annak:
Hogy legalább a naptár változott!
Dankó Pista
Gyász borúlt a czigánysorra
Több egygyel a sirhalom…
Csuda esett, elindúlt a
Dorosmai szélmalom.
Megkérdeztem a molnárnét:
A vitorla mért nem járt?
- „Nótás czigány megigézte
Bámúltába álldogált.”
Vásárhelyi sétatéren
letörött egy rózsaszál,
Deli legény, szittya legény
Fütyürészve fűt kaszál.
Bánatosan fújdogálja,
Czifrázgatja gyönyörűn:
- Sír a nóta, Téged sirat
„Eltörött a hegedűm…”
Zúg a szélvész, ítélet lesz
Hoborog a Balaton;
Dörög az ég… öreg halász
Kitekint az ablakon.
- Fejcsóválva piszkálgatja
A boglyasba a tüzet;
Nem értheti: mi ingerli,
Mi bánthatja a vizet?!
Öreg halász, édes vérem
Nem hallottad ugye még?
Tegnap délbe, Szegedébe
Dankó Pistát temették.
Szőke Tiszta elsiratta
Ott néztem a hajlaton…
Tudod-e már mért háborog,
Mért zokog a Balaton?!
Az éjszakából
Külvárosi füstös lebújban,
Hol bűn lakik és bűn terem
Vadúl zsibongva tivornyázik
A kaméliás szerelem.
Az asztaloknál festett lányok…
Kesergve szól a nótafa;
Elsülyedt lelkek orgiáján
Az igaz szerelem szava.
A nóta cseng… Az ajtó nyilik,
Virágáruló lánygyerek
Félénken szól, a hangja reszket:
Ibolyát, szegfűt vegyenek!
Nyomában bűvös illat árja
Terjed a sűrű légen át,
Szeretkezve elhervadt rózsák
Falják a liliom illatát.
A kis leányka gyorsan végzett,
Nem fogyott több – egy szál virág.
S a maga módján kurjongatva
Züllött tovább a félvilág.
A lárma nőtt… megittasodva
Őrjöngve forrt a bűnös vér,
A vér, a melynek vad tüzében
Terem a szerelemkenyér.
… Egyszerre csend, majd zaj, sikoltás
Jajong, üvölt a gyászsereg
S az imént még tobzódó hérész
Könnyes szemekkel kesereg.
Elhal a dal s a festett arczon
Elhalványúl a rózsa-crém;
A lélekvásár víg zajában
Szót kér a hideg, csontos rém.
Halottja van a bűntanyának,
Mérget ivott egy utczalány
S megtisztúlva a vér sarától
Fekszik a sarok pamlagán.
Előtte bor, kezében szegfű
Az asztalon papirszelet:
„Meghalt anyám s én érte éltem,
Bűnös világ, isten veled!”
Békaherczegnő
- Idegenből –
A mesék földjén, egykor-régen
Elhízott csunya béka élt
És mást se tett az istenadta,
Jó dolga volt: pipált, henyélt.
Milliók voltak birtokában,
Koronát viselt tökfején;
S mint sok más czézár-kollégája
Szalmát hordott az ész helyén.
… Mégis a békaherczegnőnek
Nem tetszett rajta kivűl más;
S rubintos ágyon tartá nászát
A félkegyelmű koronás.
Az élet útján ma sincs máskép,
Nekik virúl: leány, virág.
A rangnak, kincsnek vagy bolondja.
- Sajnállak dőre, vén világ.
A fóthi szüret
- Melodráma Vörösmarty századik születésnapjára. Zenéjét szerzé: Somló Endre. –
Leáldozott az őszi nap sugára
Ezüstös holdfény rezg a gallyon át;
Mélységes csönd, csak itt-ott zörren néha
Verébhad lakta háztetőn a nád.
A kis toronynak csengő érczharangja
Elzengte már a rendes esti dalt,
Beállt az éj s a faluszéli korcsmán
nem mérnek már az utasnak italt.
Mélységes csönd… Csak künn a szőlődombon
Hallik még lárma, zsivaj, vigalom;
Szüreti torra érkezett vendégek
Kurjantásától hangos a halom.
Eperfa árnyán, hosszú zöld asztalnál
Pesti uraknak sír a hegedű,
Letünt dicsőség emlékén tépődve
Poharak csengnek, fogy az új nedü.
Az asztalvégen magas barna férfi
Hallgatja némán, csöndesen a dalt,
Kesergő nóták bűbájos varázsa
Sötét szemébe fájó könyet csalt.
S a míg a többi vigan tivornyázva
Mulató kedvvel adomákat mond
Másutt kalandoz gondolatvilága,
kedvét szegi a komoly honfigond.
Eszébe jut a nemzet száz keserve,
Örökös átka csúfos belviszály
Eszébe jut a vért izzadó pára,
A jármot húzó szántóvető nyáj.
Előtte leng a messze jövő képe
Látja éjszaknak rémes árnyait,
Véres napokat hirdetú madárnak
Hallja suhogni hosszú szárnyait.
Látja a vészt, a melylyel szembeszállni
Fegyvert ragad majd, mind a ki magyar
Hogy megmutassa büszkén a világnak:
Mit tud egy nép, ha tenni is akar.
Hallja a zajt, az ágyúk vad danáját,
Szabadsághősök harczi énekét…
És tovább szövi lelke fonószékén
Elbűvölten az isteni regét.
Pohárt emel. Kipirult lázas arczczal
Gyöngyöző borral édes dalba kezd
S dalolja, dallja dörgő, érczes hangon
Túlzengve minden háboritó neszt.
Eldallja mind, mit előbb látott, hallott
Ajaka reszket, lelke ég, hevül,
Mint akkor égett, mikor azt dalolta:
Hazádhoz légy hű rendületlenül!
Vízió
- Bodman után –
Az udvaromon sírt akartam ásni,
Hogy eltemessem ifjúságom ott;
Megúntam egyre csak a múltba nézni,
Forrongó lelkem jövőt szomjazott.
Kész lett a kripta. Gyermekkorom helyett
Agyagemberkét fektettem bele;
Jó mélyre, hogy soha föl ne keljen
S a gödrög földdel tapostam tele.
… Egyszerre rémet, árnyat láttam jönni
És sok röget az emberkére lökni..
Alig hittem, alig a szememnek,
A rém, az árny én voltam, mint gyermek.
Húsvét
A mennyi ünnep, mind becsűli lelkem,
A mennyi szent nap, dalra méltó mind;
De van egy, a mely legdicsőbb a sorba
S e legnagyobb nap itt van im megint.
A legnagyobb és legszebb én előttem,
Mert fenséges és lelkemből beszél:
A Megváltókat sorra megfeszíthedd
Az Eszme győz és mindörökkön él.
Örök az Eszme, mit meg nem állíthat
Diadalútján százezer kereszt,
Zsarnok bitója gátakat emelhet,
Lázongó habja új medret repeszt.
S ha sírba gyűrik, úgy mint egykor régen
A föld gyomrából új erővel kél,
Hogy menydörögve zúgja-búgja büszkén:
Az Eszme győz és mindörökkön él.
Igen! Örök… S a farizeus csorda
Üvöltésével nem kerül felűl;
Az Eszme győz s ha szükség lenne rája
Csudás varázsa új Megváltót szűl.
S ha eltiporva minden földi zsarnok,
Kit szolgalelkek milliója fél
A pribékeknek sírkövére véssük:
Az Eszme győz és mindörökkön él.
Tavasz pompája élteti a rózsát,
A nap fényében nyílik a virág…
Az Igének, hogy új időt fakasszon
Vérágyat vess te szendergő világ!
A rózsaszálnak napsugár a lelke
És gyilkosa a jégvirágos tél;
A nagy eszméknek vér a melegágya,
Hol győzve győz és mindörökkön él.
Kereszt volt díja mindig az Igaznak,
De él az Eszme s örök, mint az ég;
Hiába tör rá a földiek hatalma,
Nem bír véle a hitvány semmiség.
Mint oczeánok hullámzó gyűrűje,
Mit korbácsolva hajt a sarki szél
Szilaj erővel akkép tör előre..
Az Eszme győz és mindörökkön él.
Mindörökkön… Hatalmas, hosszú dátum
Mit el nem érhet csak a sejtelem;
Idők idője, évek milliárdja,
Fátyolba burkolt titkos végtelen.
Mindörökkön… utolsó őszi alkony,
Mikor a napfény örök sírba tér;
A Montblanc helyén völgy lesz akkoráig…
A világvégig csak az Eszme él.
Ünnepi óda
- Előadatott a fővárosi „Pilvax” kávéház Petőfi emléktáblája leleplezésekor. –
Legendát vésett kőbe itt a mester,
Hol félistenek szelleme tanyáz
Dicső napoknak, nehéz nagy időknek
Emlékezetét hirdeti e ház.
Itt gyűltek össze daliás időknek
Ifjú vezéri, később hősei,
Szabad hazáról itt álmodtak szépet
Gyáva utódok dicső ősei.
Templomban állunk… A honszerelemnek
Égi lángjától tisztúlt meg e hely;
Ide jövünk el imádkozni újra,
Ha megtelik majd ismét a kehely.
Ide jövünk, hol legendás időknek
Emlékét őrzi, minden a mi áll
S e szent helyen majd csüggedő lelkünkbe
Csudákra képes új reménység száll.
Tizenkét pontban itt csendült legelsőbb
Millió rabnak hatalmas szava;
Türelmét vesztve követelve mindazt,
A mi a népnek szent joga, java.
Petőfi lelke itt nyílott először,
Talpra, csatára híva nemzetét;
Gyújtó szavával lelkesítve harczra
Atilla vérét, Magor gyermekét.
Véres napokról álmodó félisten!
Itt vetett lángot menydörgő szavad;
Itt kérdezéd a megalázott népet:
Szabad lesz-e, vagy mindig rab marad?!
Innen indúltál diadalmas útra,
Magad hirdetted: „Egy gondolat bánt…”
S meghaltál ott, a szabadságért küzdve,
Meglelve azt, mit lelked úgy kívánt.
Szent emlékednek áldozunk ma itten,
Márványba vésve dicső, nagy neved;
Egy nemzet áll itt s hálás kegyelettel
Ünnepet űl s hozsannát zeng neked.
Tavasz virági elhervadtak régen,
Hazád kertjében hitvány dudva kél;
Csak egy maradt meg tavasz hirnökének,
Csak Jókai még, a ki köztünk él.
Dicső korszaknak lánglelkű költője!
Lelkem a távol jövőben mereng…
És úgy látom, hogy borongós egünkön
Egy új márczius hajnala dereng.
Közelg nap – Te visszajösz még közzénk,
Fölhangzik újra ajkadon a dal
S véres csatákban, elszánt küzdelemben,
Miénk lesz majd a teljes diadal!
Forrás: Boris. Szentmiklósi József ujabb költeményei Szávay Gyula verses előszavával. Részvény nyomda Hódmezővásárhely, 1903.
