2021. febr. 5.

Szentmiklósi József: Boris

  

Szávay Gyula: Előljáró vers

 

Hódmezővásárhely híres-neves város,

Hanem Debreczennel nem épen határos;

Szentmiklósi Jóska vásárhelyi legény,

S Debreczen városnak földjén őgyelgek én.

Hogy lehet hát, hogy két ily messze határbul

Igy összekerüljön két pegazus párul,

s így együtt vontassák ezt a kicsi, könnyed,

Ezt a virágokkal tele verseskönyvet?

 

Oh nyájas közönség, mindnyájunk szerelme,

Hadd regéljem én el, elő-énekelve,

Hogy ilyen idegen két messzi határbul

Mért is került össze két pegazus párul,

S mért vontatják együtt ezt a kicsi, könnyed,

Ezt a virágokkal tele versesskönyvet?

 

Aki e szekeret, szépen dudolgatva,

Kertje virágival ily magasra rakta,

S tetejébe tette, fő-fő ékességnek,

Szivéből vetet mását egy isteni képnek:

E drága teherrel – gondolta magában –

Felfelé haladni lehet-e majd bátran?

Felfelé a hegynek, a nagy meredeknek,

Hol a hír s dicsőség rózsái teremnek.

 

Tapasztalat híján eme ponton persze

A hetyke legénykét elhagyta a mersze,

Néz, néz nagy kutatva, hogy valami tagon

Nem legelész-e egy paripa szabadon?

Az enyém, a jámbor, épen veszteg állott,

Nézte Hortobágyot meg a délibábot,

Hallá a magyar szót, hogy rákurjogatnak,

Jó szívvel beállott hát – előfogatnak.

 

(…)

s most együtt vontatják ezt a kicsi, könnyed,

Ezt a virágokkal tele verseskönyvet.

 

Nem volt erre szükség, nincs is nekem dolgom,

Csak ugy mutogatva a parádét toldom,

S állok, mint paloták erélyei alatt

Áll nagy erőlködve a súlytartó alak;

Azt hinnéd, hogy mindjárt leszakad a válla,

Pedig ez csak olyan diszhivatal nála.

 

Üljön fel hát bátran kis Boriska szentem,

Ide Jóska mellé, mert indulunk menten,

Szemével szemébe fogódzék meg mélyen,

S akármerre járunk, egy csöppet se féljen,

Én ezt az utat már százszor is megjártam,

S mind a százszor szebbnek és szebbnek találtam.

 

És most öcsém Józsi: ki azzal a szárnnyal,

És elő minden, de minden tudománnyal,

Óhajjal, sóhajjal, megrepedő szívvel,

Pacsirtázó dallal, mely egekbe ível,

Hulljon az a harmat, nyíljon az a rózsa,

patak ne maradjon bokornak adósa,

Róla énekeljen csíz és csalogány,

Érette reszkessen falevél a fán.

Erdő zúgjon, hogyha nincs szél, akkor is,

Visszhang kérdetlen is hajtsa, hogy „Boris”.

**

(Inditásnak elég ez a kis prológ,

Félek, hogy a lóláb ebből is kilóg!)

 

 

*

 

„Tiéd e könyv. Nem érti más…

tiéd a dal, a hódolás.

 

*

BORIS

 

I.

Négy hónapos az ismeretség

Azaz, hogy máskép áll a bál;

Én ismerlek s te is jól ismersz,

De bemutatva nem valál.

Találkozunk naponkint ötször,

Sőt hébe-hóba hatszor is

S te mindannyiszor rám kacsintasz,

Mert nagy hamis vagy kis Boris.

 

Mint illemtudó ismeretlen

Nem is köszöntlek, bárha fáj…

„Föltett kalappal, három lépés”

Hiába, igy szól a szabály.

Igy szól, de mi kijátszuk mégis,

Kijátszuk ugye százszor is?!

Édes mosolylyal rám kacsintasz,

Mert nagy hamis vagy kis Boris,

 

Tudod, hogy szép vagy, szebb a napnál,

Jól tudod ugye kis hiú?!

S azt is tudod, hogy szép szemednek

Rabjává lett egy vad fiú.

Tudod, hogy szive érted dobban,

Ha kikaczagod akkor is

S kaczér bűbájjal kacsintasz rája,

Mert nagy hamis vagy kis Boris.

 

Tudod, hogy zsarnokom lehetnél

Szemed varázsa oly erős;

Tudod, hogy észbóditó lényed

Te ismeretlen ismerős.

Tudod, hogy elkárhoznék érted,

Ha ugy kivánnád százszor is,

S te mégis, mégis „csak” kacsintasz,

mert nagy hamis vagy kis Boris.

 

De mint mindennek itt a földön,

Vége lesz tudom ennek is,

S egy holdvilágos nyári estén

Bolondot teszek kis Boris.

Eléd állok briganti módra

Vallok… ha kaczagsz akkor is

És lemondok az égi jussról,

Ha „igent” kacsintsz kis Boris.

 

II.

Mikor először láttam arczod

Batisztba rejtett rózsaszál,

Egy pillanatra azt gondoltam:

Álomkép vagy, mely tovaszáll.

Úgy hittem, talán mindörökre

Megtagad tőlem végzetem;

S im minden éjjel ott szendergek

Álmomba – rózsás kebleden.

 

III.

Ülj ide mellém fehér szerelmem,

Reszket a lelkem – érted remeg;

Lázban az ajkam, szomjas a csókra

Ne légy kegyetlen, ne tagadd meg.

Ne hidd – hazudnak. Szeretni nem bűn;

Szeress csak bátran! Szeress csak hűn!

Forró szerelemmel borulj reám,

Szeretlek! Szeress kis violám!

 

Nézd: a madár is párosan boldog;

Csattan a csók a gallyakon is.

Ölelj magadhoz szerelmes hévvel

Szeretni nem bűn – szeress Boris!

Kaczagd a balgát, a dőre vádlót,

Fonjad tovább az édes hálót;

Forró szerelemmel borul reám,

Szeretlek! Szeress kis violám!

 

IV.

Templomba voltál kis Boriskám,

Nem voltam ott, de láttalak;

Előttem lengett képzeletben

Hótiszta batiszt göngyöletben

Az üdvözitő lányalak.

Láttam a kapcsos imakönyvet,

S fohászra kulcsolt kis kezed;

Láttam… hisz lelkem minden álmán

A szerelmesek közös szárnyán

Röpit elém a képzelet.

 

Láttam  miként rebegte ajkad

Mindazt, a miért lelked ég

És úgy hiszem, hogy meghallgatja

És úgy hiszem, hogy meg is adja

Kegyes lesz hozzád majd az Ég.

 

Láttam a templom jámbor népe

Nem nézett mást, csak tégedet

S láttam, hogy szép arczod varázsa,

Szemed sugárzó tűzparázsa

sSokat imára késztetett.

 

lLáttam, de nem hallottam semmit,

Pedig a dolog lényege,

Nem az, a mit eldaloltam,

Az érdekel, mit nem hallottam:

Az imádságod szövege.

 

V.

Regény, mely hat kötetre terjed

Vagy szinmű négy-öt felvonás,

A hosszú lével tálalt semmi

Csak szemfényvesztő naplopás.

Egy röpke dal – hidd, többet mondhat,

Egy kézszoritás többet ér;

S mi hat kötétből kiszorulna

Egy mosolyodba belefér.

 

VI.

A te lelked, az én lelkemnek

harmatos, fehér hasonmása,

A szenvedélyek vad tüzének

Ártatlan, gyönge pislogása.

A te lelked – galambnak termett,

Szeretni csókkal tud csupán

És megmosakszik szentelt vizzel

Az édes, mézes bűn után.

 

Az én lelkem a szerelemnek

Gyilkoló, izzó tengerárja;

Hangja, miként a sebzett hímé,

Ha hűtelen lett életpárja.

Az én lelkem lázongó, büszke,

Mely bánja ma, ha tegnap kért…

Mely bűnnek tartja nem szeretni;

S ez az, mit lelked meg nem ért.

 

VII.

A zene szól… Szerelmes nóta

Csendül a csöndes éjen át,

Imádott lény szentélyénél

Az első édes szerenád.

A kinek szól, kaczagva hallja

Mulat a szomorú dalon;

És kaczaját rémes visszhanggal

Veri vissza a kis szalon.

 

Künn, a ki adja – bohó gyerek

A nütafával együtt sír,

Tudja, hogy lelki gyötrelemre

Megsebzett szivre nincsen ír.

 

Kaczag az egyik, sír a másik;

Az élet képe vajj mi más?!

Örökkön ez: kaczaj és sírás,

S a tulvilág csak folytatás…

 

VIII.

Talán ha tudnád, mint szeretlek

El nem mulóan, igazán,

Nem unnám úgy a földi létet

Kora ifjuság tavaszán.

 

S talán, ha egyszer rám ragyogna

Titkos szerelmem – szép szemed:

E szempillantás állitná meg

Forrón keringő véremet.

 

IX.

Ha nem magázlak, megbocsássad

És hidd, van rá okom.

Ó régesrégen megfogadtam:

Ha Istennőmre ráakadtam,

Csak tegezni fogom.

 

A „maga” hideg, mint a jégcsap

Fagyos és furcsa is

Hideg, míg én forrón szeretlek…

Tudod-e már miért tegezlek

Szerelmem, kis Boris?!

 

X.

Ha a jó anyámnak

levélfélét irok,

Azon veszem észre:

Irás helyett – sírok.

Nézem a betüket

Talán kevés is?

Egyebet se irtam:

Csak Boris, Boris.

 

Megjő rá a válasz,

Áldott, a ki irja;

Csakúgy mint a fia

Ő is telesírja.

Értett az irásból…

„Ha „ő” is „te” is,

Legyen, a mint irod:

Csak Boris, Boris.”

 

Mond, hogy szeretsz…

 

Mond, hogy szeretsz. A másik megtagadta;

Hiába kérte annyi sok dalom.

Mond, hogy szeretsz. És szent örömre válik

Sorvasztó gyász és tenger fájdalom.

Az ifjuság ezernyi boldog álma

Egy mosolyodra ujra támad mind;

Add vissza te, mit elrabolt a másik:

A lelkem üdvét – add vissza a színt.

 

Mond, hogy szeretsz. És egyetlen szavaddal

Visszanyeri a tévelygő – hitét.

Mond, hogy szeretsz. És boldogság lesz ismét

A gyötrelmekkel terhes földi lét.

Gyönyörré lesz, mi eddig kárhozat volt,

Csókkal köszöntlek reggel, este én;

Oltárrá teszlek lelkem szentélyében

S ott tündökölsz a hűtlen mult helyén.

 

Mond, hogy szeretsz. Kergess az őrületbe!

Hazudj szerelmet, ugy mint az a más.

Mond, hogy szeretsz. És engem boldoggá tesz,

Mennyekbe visz az édes áltatás.

Hazudj, mint én – ha szerelemről szólok;

Mert hazugság, hogy szeretlek talán,

Csak átka van a szétmarczangolt szivnek,

De nem hevűl a szerelem dalán.

 

Mond, hogy szeretsz. Ha gyűlölsz, hogyha megvetsz

Mit bánom én?! Hazudj és áladalak.

Mond, hogy szeretsz. Hogy zokogjon dühében,

Ki gyászomon most tánczolva kaczag.

Hogy összetörjön irigy fájdalmában,

Ha együtt lát az aszfalton veled;

Hogy te előtted vallja esdekelve:

Hogy engemet, csak engemet szeret.

 

Mond, hogy szeretsz. Hogy vetélytársnak véljen,

Sértse a lelkét, kezdjen új csatát!

Mond, hogy szeretsz. És vad erővel győz le

Ezer Gabyt és millió Katát.

Reám borúl majd bűnös, édes csókkal

Letép karodról s magához ragad;

Hogy együtt éljünk boldog szerelemben

A kárházat, míg újra ránk szakad.

 

Bál után

 

Jönnek a hirrel: jól mulattál;

Mondják a legszebb te valál.

A te ruhád volt legdiszesebb,

A te tánczod volt kedvevesebb

Hóditás volt az első bál.

 

Besugnak mindent… Igy szokás már

A nyelvüknek oly jól esik:

A pas-de-quatrest kivel járod,

A négyesben, hogy ki volt párod

S mi a hatás – mind azt lesik.

 

Szünet közben ki vett karjára,

Ki kínált frissitő levet…

Ezt mind elzsongják százezerszer

Tudva, hogy nékem csak te tetszel

S a lelkem rajtuk úgy nevet.

 

Hogy érdekel, miért tagadnám?!

Érdekel, de el nem ragad.

Arra, mit én tudni szeretnék

S a miért lelkem sóvárgva ég

Csak te felelhetsz egymagad.

 

Pont

 

A mérleg készen büszke démon

Nem tartozunk – sem ön, sem én;

Nem érdekli, hogy merre tartok

S nem kérdezem, hogy merre mén.

Az álomsornak végét értük…

Öné a bűn, enyém a kín;

S ha eddig rózsás volt a lelkem,

E pillanattól gyász a szin.

 

De nincs helyén – ne érzelegjünk!

Egy tévedés az ok csupán;

Bohó fiu igaznak vélte,

Pedig csak szinlelt a leány.

Mindennapos, elcsépelt ének

De gyászosabb a többinél;

Egy ifjuságot zúzott porrá…

Szivet, a mely csak egyszer él.

 

Leszámoltunk. Feledjük egymást!

Kerülöm önt s ön engemet.

Tagadjuk el, hogy álmodoztunk,

Ne lássák sirni lelkemet.

Feledjük el az alkony pirját,

Az esküvést, a csókokat;

A hazugságnak csókváltása

Mézes, de gyilkos kárhozat.

 

Kerüljük egymást! S hogyha mégis

Találkozunk majd, itt agy ott

Bocsássa meg, ha tévedésből

Megemelem a kalpagot.

Ha önkéntelen üdvözölném,

Legyen ó kérem józan ön!

Forduljon el fagyos mosolylyal,

Vagy mérjen végig megvetőn.

 

S ha talán holnap – megszokásból

Virágot kap… ó tépje szét;

Egy üdvét vesztett szenvedőnek

Adja igy vissza ép eszét.

S ha éjféltájban, ablakánál

A régi nóta újra szól…

Sötét maradjon kis szobája,

Átkozott lesz, ha válaszol.

 

S a télen majd, ha bálteremben,

Fehér selyembe tánczra vár,

A második négyest, ha kérném

Mondja: hogy másnak szánta már.

Hazudjon, úgy mint annyi sokszor

Szerelmes éjek hajnalán…

A hazugságok bűnös árja

Rózsásabb révbe dob talán.

 

De hogyha gyász, vagy bánat éri

Ha elkél majd egy hű barát…

Jól ismeri a sarki hordár

A bús Pierrot udvarát.

 

Dalok

 

I.

Ha rád tekintek néha lopva

S te szemlesütve elhaladsz,

Előttem leng órák hosszán át

A rózsapiros angyalarcz.

 

S ha csöndes éjen álmodozva

Menyekbe vonz a képzelet,

Már Morfeus is úgy intézi:

Hogy teveled, csak teveled.

 

II.

Mikor megláttam édes arczod

S te csókra nyujtád piczi szád:

Ugy hittem, hogy a végzet küldött,

Mint boldogságom angyalát.

 

Pedig cska álom, röpke álom…

Te is csak álny vagy, most tudom

Csak most, mikor egy boldog éjnek

Csalóka álmát siratom.

 

III.

Ne adj többé, ha csókot kérnék!

Nem vágyom bűnös méz után;

És megbocsáss, ha balga fővel

Esengtem érte – tán bután.

 

Ne adj többé! Lásd én kérlellek,

Ki meghalt vón egy csókodér…

S kit te tanitottál meg arra:

Hogy leányeskü mennyit ér.

 

IV.

A zongorádról jut eszembe

Talán egy kissé furcsa is,

Magad mondád s igy semmi kétség

A mélyebb akkord mind hamis.

 

De vajj a sziv mélyebb világa,

A lelked húrja kis Boris,

Ha szerelemről csendül olykor

Vajj zongorázol akkor is?!

 

V.

E perczben újra téged látlak,

Igéző lényed itt lebeg;

És ajkam úgy, mint annyi sokszor

Forró szerelmi dalt rebeg.

 

Tudom pedig, hogy mindhiába;

Örökös átkom énnekem:

Érzéktelen, fagyos lelkeknek

Zengem el legszebb énekem.

 

Szeretni vágyom…

 

Szeretni vágyom, úgy mint egykor

Virágos tavasz hajnalán…

Szeretni úgy, mint én szerettem

Önzetlen szivvel önfeledten,

Mint rajtam kívül senki tán.

 

Szeretni vágyom… Ég a lelkem,

A vérem forr, szerelmet esd;

S hiába minden vágyódásom,

Őrültté tehet bánkódásom,

Beállt az alkony – itt az est.

 

Szeretni vágyom… szerelmet érzek,

Forróbat, mint a régi volt

S keresem azt, ki hófehéren

Borúl reám, ha csókra kérem

Esténkint, mikor süt a hold.

 

Szeretni vágyom… mint a gerle

Ész nélkül, hévvel – igazán;

De hol a lány, ki viszonozza

Ki életüdvét hűn megossza,

Mint egykor szivem tavaszán?!

 

Igen, mint egykor – régesrégen,

Madárdal szentelt hajnalon;

Mikor a rózsák azt susogták,

Mikor a felhők azt zokogták:

Csak érted élek angyalom

 

Volt egy leány… Nem álmot mondok,

Rég volt ugyan, sok éve már,

Szeretett, míg én kikaczagtam

Szivtelen, hűtlen cserbenhagytam

S elsodorta az életár.

 

Kaczagtam rajt, mert mást szerettem,

Érdemtelen kaczér leányt;

Minden sóhajom hozzá szállott,

Minden reményem füstté vállott,

Minden szavamra fittyet hányt.

 

És ime most, hogy évek multak

A régi láng éledni kezd;

Szeretni vágyom s minden álom

Elém hoz titkos ideálom,

Éjjente hallok bűvös neszt…

 

Úgy van – te jössz, de újra eltűnsz,

Magamra hagyva engemet;

Ki Golgotámat könyezve járva

Fájdalmimat szivembe zárva

Bolygok, míg sírom eltemet.

 

Szerelem

 

Nem ismertem.

Csak sejtelemkép élt a lelkem mélyén,

Azt hittem: színes meseszerű álom…

S úgy találkoztunk merő véletlenből,

Ha jól emlékszem ép egy próbabálon.

- Volt ott egy lány is. Hófehér batisztban

Az Olipusról szökhetett oda;

Kibontott hajjal, hóditó mosolylyal

Egy földre tévedt mítoszi csoda.

Szemében tűz volt, izzó démoni láng,

Beégette lelkembe a képét

S mágneserővel vonzott, kényszeritett

Vakon követni, árnyként a léptét.

 

Hetekig tartott. Félig őrült voltam;

Az anyám sirt, a fia verset irt.

S az ismeretlen, gyötrő szenvedésre

Ketten kerestünk s nem találtunk irt.

 

Szerelmes lettem. Füstös anyóka mondta…

A tökfilkót húztam – azzal indokolta.

 

Líra

 

I.

Május volt… igen, jól emlékszem

Üde tavaszi délután,

Hogy önfeledten jártam-keltem

Egy rózsaszin kötény után.

Poros utczákat mértem, bárha

Jobb künn a természet ölén,

De hiába, ha arra vonzott

A rózsaszínű kis kötény.

 

Valóság volt, vagy álmodám csak

Piroslott nyugatról az ég,

A kis kötény eltűnt előlem

S én egyszerre magam valék.

A menybe szállt, ugy hittem akkor

Gazdája bizton égi lény

És hazatért az alkonyattal

A rózsaszinű kis kötény.

 

De jött a regg és nem káprázat

A bűvös kötény újra itt;

Ezúttal úgy, mint hozzá illó

Fehér batiszt ruhát borit.

 

Fehér ruhában angyalarczczal

Egy földre tévedt tünemény;

Egy ismeretlen Istennőn im

A rózsaszínű kis kötény.

 

Fejének éke ébenfürtből,

Szeme a nappal versenyez;

Az esi szellő suhogása

Egy újkori szirént legyez.

Milónak lánya híresebb tán,

De benne szebbet látok én;

A szépek szépét te díszited

Te rózsaszínű kis kötény.

 

Arczán az ifjuság varázsa,

Raphael képe gyönge más…

A teremtő lángészhez méltó

Fenséges, dicső alkotás.

Ajkán egy élet üdvössége,

menyekbe nyiló szép remény…

Gyönyörre termettél szerelmem

S te rózsaszínű kis kötény.

 

Arczán az ifjuság varázsa,

Raphaelképe gyönge más…

A teremtő lángészhez méló

Fenséges, dicső alkotás.

Ajkán egy élet üdvössége,

Menyekbe nyiló szép remény…

Gyönyörre termettél szerelmem

S te rózsaszínüű kis kötény.

 

Előttem látlak fényes nappal

S előttem vagy, ha álmodom;

Mert álom mind, csak csalfa álom

Hiába minden jól tudom.

Beállit egyszer kis szobádba

Egy közvetitett vőlegény

És véled együtt övé lesz majd

A rózsaszínű kis kötény.

 

II.

Boldog szerelmet hogyha látok

Te jutsz eszembe rendesen,

Álmatlan álmok eszményképe,

Elvesztett kincsem, kedvesem.

 

S hogyha a végzet – vérző szivvel

Hoz össze itt-ott útamon,

Sebzett lelkemmel ott merengek

Miattad gyászos multamon.

 

III.

A rózsaszínű kis kötődről

Képzeld csak édes angyalom,

Azt álmodám, hogy elrabolták

Egy rózsafeslő hajnalon.

 

Álom volt csak és semmi kétség,

El sem veszett a kis kötény:

Nem jött még el a közvetitett,

A mókusbajszú vőlegény.

 

Álom volt csak s én mégis kérlek

szerelmes lelkem úgy remeg…

Ó őrizd jól, hogy el ne lopják,

Lelketlenek az emberek.

 

Eléjük szórhadd minden kincsed,

Lemondok róluk könnyedén;

És más se kell: csak hű szerelmed

S a rózsaszínű kis kötény.

 

IV.

Szerelmes május éjszakáján,

Mikor az élő: mind halott

A lelkem mélyén meg-megcsendül

A te szavad, a te dalod.

 

S ha véget ér a boldog ábránd

Madárszóra, ha ébredek…

Tudom, hogy én beszéltem félre

Az álomlátó lázbeteg.

 

V.

Az ismeretlenségnek vége;

Borongós szerda délelőtt

Szabályszerűen ott állottam

A rózsaszín kötény előtt.

Beszéltem is, ha jól emlékszem

Ugy a mint illő, nem sokat;

Természetes, hogy legelső volt

Az anyakönyvi kivonat.

 

A név az első, hogy mi jött még

Mellékes s nem is nagy dolog;

E perczben én egészen másra

Ó egész másra gondolok.

Az ötlik hritelen agyamba

Merész, de édes gondolat:

Mily boldogitó végeredmény

Egy anyakönyvi kivonat.

 

VI.

Hideg jégcsap a te szived,

Míg az enyém forró láva;

Jól tudom, hogy vágyódásom

Epedésem mindhiába.

 

Azt is tudom, hogy a tűznél

Minden jégcsap olvad, enged;

De a tűznél is erősebb

A te fagyos, hideg lelked.

 

VII.

El-el nézem a szobácskám,

Alig-alig férek;

Jó szerencse, hálni jár csak

Beléje a lélek.

 

Szükre szabták az ajtaját,

Csiga-biga fajta;

Özön bánat, millió gyász

Hogy is fért be rajta!?

 

VIII.

Lásd balga fővel egyre írok,

Tudom bár hasztalan.

Az én szerelmemhez hasonló

Csak a mesébe van.

 

Poétaszívnél, szerelemnél

Ma többet ér a kincs;

És olyan lány, ki viszonozza

Még a mesébe sincs.

 

IX.

Kérdik: miért dallok örökkön rólad?

Nem hallom-e az éhes milliókat?!

 

Mért zenglek folyton csak téged, a szépet?

Nem látom-e az átoksujtott népet?!

 

Mért állok némán a pusztulás mellett?!

- „Mert minden csepp könyem magamnak kellett.”

 

Örök szerelem

 

Búcsut sem véve – távoztál el tőlem,

Követve híven lelked vágyait

És semmivé téd, könnyelmű leányka

Ifjuságomnak rózsás álmait.

 

Elmentél messze-messze délnyugatra,

Úgy gondolád, ott mindég süt a nap

És hideg lelked ott, hol örök nyár van,

A forró naptól új meleget kap.

 

Úgy gondolád, hogy fényes úri módban

A pálmaerdő árnyékos ölén,

El lesz temetve minden, a mi elmúlt

S feledve leszek mindörökre én.

 

Úgy gondolád, hogy ott, hol minden oly szép

S örökzöld ágon, gránátalma lóg,

El lesz feledve egykori szerelmed

S fölösleges lesz, nem kell ott a csók.

 

Igy gondolád és magad irod mostan,

- Ezerszer áldott drága kis levél –

„Csak akkor voltam boldog igazában,

Mikor boldoggá engem te tevél!

 

Mikor szerelmed forró, tiszta lángja

Hevité tűzre ifjú lelkemet…

És nem szerettél senki mást a földön

Csak engem, engem s újra engemet.

 

- Van mindenem, pompában fényben élek

Örök napom, viruló kék egem;

Mit ér a fény? Mit ér az úri élet?

Mikor csupáncsak te kellesz nekem!”

 

Nekem sem kell más s hogyha úgy akarnád

A régi fészek, mely ma árván áll,

Örömmel lát majd megtért kis madárkám

S újra az lész, ki hajdanán valál.

 

Ó jöjj hát vissza! Tárt karokkal várlak.

Boldogan élhetsz, kettecskén velem;

S örök tavasznak minden boldogságát

Pótolja majd az örök szerelem.

 

Távozóban

 

I.

Köszöntlek édes, szép szerelmem

Búcsuzni jöttem angyalom;

Tovább megyek az élet útján,

Búcsura szól ma kis dalom.

Én elmegyek s te itt maradva

Elfeledsz szépen, csöndesen…

Nem érdekel, hogy hol bolyongok,

Hogy hol siratlak kedvesem.

 

Megyek… De lelkem nem tart vélem,

Körötted leng majd szűntelen

És kicsi szíved napsugárral

Hálózza be a szerelem.

Megyek… De elviszlek magammal

És alva-ébren, rendesen

Te lész előttem boldogságom,

Csak te, én édes kedvesem.

 

Ha nem imádkoztam tán eddig,

Ha nem volt hitem, Istenem

Most rajongó hivővé tettél,

Imádni foglak mindenem.

 

A földi éltnek boldogságát,

Az üdvöt ajkadról lesem;

Az igazán szeretők hite:

A legszebb vallás kedvesem.

 

Nem lesz egy perczem más számára;

Neveddel alszom s ébredek

S ha üzenetet küldsz számomra

Elhozzák majd a fellegek.

Fölkeresnek és elsusogják,

Ugy a mint illő csendesen;

Szerelmi ügyben bélyegmentes

A felhő-posta, kedvesem.

 

Az óra üt, búcsuzzunk édes!

Kaczagsz ugye, hogy könnyezek?

No lásd e könnyek minden csöppje

Azt susogja, hogy: hű leszek.

Tudom pedig, hogy elfelejtesz

Ugy a mint szokás rendesen,

De hűn szeretni meg nem szűnök

A siron túl se kedvesem.

 

II.

Megyek… mint megy a füsti fecske,

Mely minden télen messze jár;

Megyek, miként az égi dalnok,

Mely visszatér, ha jő a nyár.

 

Megyek, de sebzett fájó szívvel,

Mely gyógybalzsamra nem talál

S csak akkor lesz talán majd boldog,

Ha itt a nyár, ha itt a nyár.

 

III.

Ezerszer áldott délutánok,

Mámorral édes szép napok,

Mire az alkony ujra eljő,

Valahol messze ballagok.

 

Valahol messze, könnyet ejtve,

Sírlak majd vissza bennetek;

Ti tudjátok, hogy hű pajtástok

Szerelmes lelkem nagybeteg.

 

Ti tudjátok s bár messze járok,

Gondoltok ugye néha rám?!

Mint én sem foglak elfeledni

„Huszonkét” édes délután.

 

IV.

Nem érzelgek, megyek utamra

Sok lesz a rög, ó jól tudom;

Ó sokszor látják könnyezésem,

Míg végesvégig befutom.

 

Balsejtelem talán, de érzem,

Hogy czélhoz érni nincs remény;

És érdemtelent üdvözitsz majd

Te ezerszerszép tünemény.

 

Idegenben

 

Bolygom a házak útvesztőjét,

Járom az ösvényt csöndesen

S bolyongva, járva, lázas fővel

Minden saroknál őt lesem.

 

Várom delejes pillantását

Remegve haj! de hasztalan…

Ma elmaradt a csóktornáról

Az ébenfürtű csintalan.

 

Batiszt ruhácska merre késel?!

Merre a rózsás angyalarcz?

Gyötrődő lelkem csókra szomjas

Kaczér szirénem hol maradsz?!

 

Vagy elfeledve már szerelmem?

De nem – te hű vagy édesem;

Ó én lettem hűtlen tehozzád

S azért nem jössz, mint rendesen.

 

Az én lelkem szállt messze tőled,

De minden este megkeres;

Az alkony pirján jár el hozzád

Csak hű legyél, csak hűn szeress!

 

Két levél

 

I.

Szép asszonyom! Im hódolattal

Kivánok önnek jó napot!

És köszönöm a tegnap kapott

Nagyon képes, de csúf lapot.

Megkövetem ha bántó lenne,

Ha sértené ez üzenet…

De tisztelettel arra kérem:

Feledje el a czimemet.

 

Szép asszonyom! Míg egyszerűen,

Mint jóbarátnőm üdvözölt

A képeslapja boldogság volt,

De tegnap mindez rombadőlt.

Megtisztelő tilos szerelme,

Ám lelkem sajna, mást eped…

S e másnak édes álomképét

Nem pótolhatná, nem – kegyed.

 

Szép asszonyom! Hagyjuk a tréfát,

Az idő juniusra jár

S az április szerelemnek

Rendszerint régen vége már.

 

Keressen mást! Bohóbbat nálam

S ha véletlenül nem talál…

Még mindég ott lesz gyöngéd férje,

Mint hites kényszer-ideál.

 

II.

Hiába minden… Kérlelő szavamra

Hideg maradtál daczos, büszke lény;

És vérző lelkem meg nem vigasztalja

Többé se hit, se biztató remény.

 

A rózsás álmok, miket annyi éjen

Valónak véltem –mind csupán mese;

S a kit szerettem forrón, igaz szívvel

Filiszter bankár selymes kedvese.

 

Ki annyi sokszor esküdött szerelmet,

Elfordúlt tőlem nyersen, hidegen

S most gummitalpú úri hintón vágtat

Felém sem nézve, büszkén, ridegne.

 

Mert szebb az élet hatszobás lakásban

Minden gond nélkül, kényelem között

Mint egyszerű kis fűtetlen szobában,

A hol parfümmel ki sem öntözött.

 

Vigasztalódom… Igazad van, érzem,

Mit is adhattam volna én neked?!

Csupán szerelmet – s talán néha napján

Meleg levest, vagy verset, éneket.

 

Szerelmet?! Verset?! Dőre, balga álom,

Kinek, minek ma már a szerelem?!

Ki fog majd élni szűzi szerelemből

Vaczogva, fázva, éhesen velem?!

 

Én értlek téged álmaim tündére,

Te élni vágytál, semmi egyebet;

Én értelek és megbocsájtok néked,

Ki hűséget vár – tartson ölebet.

 

S ha majd megúnod ott a selymet, bársonyt,

Kicsiny szobámban mindég lesz helyed;

S ha egykoron még szerelemre vágyol,

Ölembe hajthadd újra szép fejed.

 

Addig pedig élj boldogul ó lányka

Rövid a lét, hogy meddig tart – talány

S ha nem lesz más, úgy jőjj majd újra hozzám,

Én visszavárlak, hűtlen csalfa lány.

 

Egy leányról

 

Mámoros éjbe kerget a vérem,

Bolygom az utczák züllő sorát;

Korhelytanyára szomjas a lelkem,

Vágyom a bűnök sátántorát.

 

Hangos lebujok zsongtak köröttem;

Magam sem értem: mi van velem?

Tárva az ajtó, nyitva az örvény

S mégse találom, mégse lelem.

 

Reszket a léptem, rémeket látok

Félek a zajtól, valami bánt…

Viszontláthatnám szerelmet mérve

Az egyszeri tiszta, habfehér lányt.

 

Én

 

I.

Ritkul hajjal balga még a lelkem;

Bohó mesékkel áltatom magam…

És elhiszem, hogy messze Tündérföldön

A sárkányoknak gyémántvára van.

 

De nem hiszem, hogy lenne lány a földön

S mesébe sincs – ha Évától ered;

Nem hiszem azt: hogy lenne lány a földön

Ki igazán, ki örökkön szeret.

 

II.

Mondják: hogy nem tudok már irni;

Hogy nem a régi már a dal,

Hogy túltesz rajtam fűzfasípján

Sok hosszúhajó fiatal.

 

Mondják… És dőrén elfelejtik,

Hogy mást illet a gúny, a vád;

Azt, a ki bűnös kaczagással

Megszegte legszentebb szavát.

 

III.

Az a lány, kit én szerettem

Az a lány, már rég halott;

S a násznak hazudt végtisztesség

Miért tagadjam – meghatott.

 

Az a fiú, kit gyásszal sújtott

Az a fiú meg én vagyok,

Ki dalba sírva száz keservem

Egyedül, árván ballagok…

 

IV.

A koporsómat láttam tegnap  éjjel

És hallottam a temető papot;

Kezét tördelve dicsért agyba-főbe

Megérdemeltem – ötvenest kapott.

 

Hazudott szegény. Lángelmének mondott,

Rám czitált mindent s ráadásul sírt.

Egy kövér bankár menten megczáfolta:

„Ostoba volt, csak jó verseket irt.”

 

Szeress!

 

Szeress! Lásd lelkem minden dobbanása

Csak érted vér, csak éretted eped;

Szeress! És kérj királyi trónust bérűl…

Szerzek neked.

 

Szeress! És dallok dalt a boldogságról,

Tündérleányról, Rólad éneket;

Dalt, a melynek híre száll majd messze

A melynél szebbet zengni nem lehet.

Dalt, a melyre milliók hevűlnek,

A lelkem öntöm, zokogom belé…

És minden kincsét, minden gyöngyszemét

Hódolva szórom zsámolyod elé.

 

Uralkodó léssz!

Ezernyi édes dallal

Megkoronázlak szép szerelmesem;

És csókkal hintve bíborod szegélyét

Szemed fényéből parancsod lesem.

Ragyogni fogsz!

Tündöklő  ékkel, fénnyel

Övezlek körül imádattal én

És czézárokat teszek rabszolgáddá

Te ezerszép, élő költemény.

 

Szeress mint én… Hófehér lelked

Lobogjon bátran, arra termett;

Lobogjunk együtt, égjünk egyért

Hogy együtt érjünk poklokat

A szerelem – ha kárhozat.

 

Szülémnek

 

Anyám! Fiad boldogan irja:

Rózsás szerelmét ujra látja;

Anyám! Örvendj! Valóra válik

Lelkednek édes, titkos vágya.

 

Anyám!

A földön nincsen mása

És álmokba sincs párja tán;

Maga a Szép, maga az Élet

Fehérebb, mint a többi lány.

A lelke harmatgyöngyből termett

Fenséges, tiszta, mint az ég;

A mesék lánya nem szebb nála,

Boris az örök üdvösség.

 

Boldog vagyok…

Meg nem vallotta,

Szerelmes szóval el nem mondta

De nem lehet, hogy ne szeressen

Hogy az, a ki tén ugy imádok,

Hogy az a leány másra lessen.

Hogy balgán önnön sirját ásva

Hallgasson üres bókolásra,

Hogy kikaczagjon, vérig sértsen

Fantom csupán, de lehetetlen:

Hogy az a leány félreértsen.

 

Szeretni fog!

Lobogó lelke

Nem lehet zsákmány gaz kezekbe;

Galambból nem lesz ordas párja

Aranykalitka nem hat rája,

Fészekre száll, ha fészek várja.

Szeretni fog! Nem, nem csalódok

Szerelmes tiszta, fehér csókok

Csengik majd túl a vallomást;

Csók csókot ér, csók-csókra csattan

Reszkető ajkkal fáradatlan…

Örök gyönyör jövendőnk képe,

A mi nászunknak nem lesz vége.

 

Szeretni fog! Szeretni, érzem

Meglásd, mint ölel magához…

Anyám imádkozz!

 

Kávéházban

 

Késő éjjel, szokott helyen üldögélek egyedűl,

A szomszédba kurta korcsma, Piros Jóska hegedűl.

Olvasgatom a lapokat, sorra nézem valahányt:

Valahol a Tisza mentén halva leltek egy kis lányt.

 

„Ismeretlen okok miatt.” – Az ujság csak ennyit ír,

Szokott mondás, de énnekem olyan furcsa ez a hír.

Gondolkodom, kutatgatom, kellett lenni okának;

Ok nélkül még senkise ment, nem is megy a Tiszának.

 

És a míg így gondolkodom, a szomszédba odaát,

Piros Jóska bandájával rákezdi az új nótát…

S a mit nem tud az ujság se, a hegedű elmondja:

„Szerencsétlen az, a ki a szerelemnek bolondja.”

 

Friss Ujságot tessék!

 

Hideg téli reggel, fázva dideregve,

Kicsi rikkancs-lányka megszólít remegve;

Köny gyűl a szemébe, lefut az arczára,

Alig talál szókat szíve fájdalmára.

„Méltóságos uram – esdekelve kérem,

Nagybetegen fekszik kicsike testvérem;

Alázattal kérem – terhére ne essék!

„Megöltek egy asszonyt! Friss Ujságot tessék!”

 

Vigasztalni kezdtem: „Odafenn az égbe

Igaz bíró trónol fejedelmi széke,

Megsegít az Isten, hogyha szépen kéred,

Meggyógyítja meglásd, beteg kis testvéred!”

- Halovány szemével rám nézett keményen,

Nagy volt a fájdalma, meglátszott szegényen.

Alázattal kérem- terhére ne essék!

„Megöltek egy asszonyt! Friss Ujságot tessék!”

 

- „De ha van egy Isten, úgy a mint ön mondja,

Hol késett hát eddig, mért nem volt ránk gondja?!

Ha nem késett volna – nem lennék én árva,

Jó anyám se lenne koporsóba zárva.

Beteg kis testvérem nem feküdne ágyba,

Apámat se vinnék örökös rabságba.

Alázattal kérem- terhére ne essék!

„Megöltek egy asszonyt! Friss Ujságot tessék!”

 

„hitetlen kis lányka, véssed jól eszedbe:

Ne csüggedj el soha, bízzál istenedbe!

Ne zúgolódj érte – nyugodj meg felette,

Az Úristen adta, az Úr el is vette.

Légy te hű leánya s megsegít majd téged,

Visszaadja néked hited, reménységed!”

Alázattal kérem- terhére ne essék!

„Megöltek egy asszonyt! Friss Ujságot tessék!”

 

„Igaza van önnek, nagy az Úr hatalma,

Segithetne rajtam, ha épen akarna.

Segithetne rajtam s kicsi testvérkéme n,

De anyámat vissza nem adhatná nékem!”

- „Hogyan halt meg anyád?” „Az apám megölte!

Kését a szivébe markolatig döfte.

Alázattal kérem- terhére ne essék!

„Megöltek egy asszonyt! Friss Ujságot tessék!”

 

„Megöltek egy asszonyt!” – „A te anyád lenne?!”

„Igen, az enyém volt – meg van irva benne;

Most temetik épen s nékem itt kell lenni

Ujságot árulni – kenyeret keresni.

Kenyeret keresni – orvosságot venni,

Még a doktornak is eleget kell tenni.

Alázattal kérem – terhére ne essék!

„Megöltek egy asszonyt! Friss Ujságot tessék!”

 

Hallgatom a kis lányt s köny gyűl a szemembe;

Az emberek jutnak hirtelen eszembe,

Egykedvüen mennek, gyorsan elsietnek,

Szegény rikkancslányra tán ügyet sem vetnek.

Én csak állok-állok, némán elmerengve,

Könyörög szegényke, reszketve, remegve:

Alázattal kérem- terhére ne essék!

„Megöltek egy asszonyt! Friss Ujságot tessék!”

 

Német nóta

 

Úri csárda ivójában

Muri volt a minapában,

Német nóta, pezsgő járta,

A vendég úr úgy kivánta.

 

Immel-ámmal szólt a nóta

Svábnak való walczer kóta;

Unalmasan, kedvtelenűl…

Mégis tetszett kegyetlenül.

 

A sógornak kedve támad:

„Na még egyszer a nótámat!”

És a czigány újra kezdi

A hadnagy úr eszét veszti.

 

Menni készül, pinczért csenget

Angyalos papirost lenget;

Csókot int a kávéslánynak

Százast dob a vén czigánynak.

 

- Véget ért a gajdos nóta,

Nem is hallottam azóta;

A czigány a vonót kente

S rákezdte, hogy: „azt üzente.”

 

Aztán húzta vezekelve,

Bűnbánóan remekelve;

Sírt a lelke, sírt a húrja:

„Elmegyünk, ha üzensz – újra.”

 

Füstös arcza átszelleműlt,

Vén szemébe könnycsepp gördűlt;

S ha az Isten meghallotta:

Nem terem több német nóta.

 

Makai Emil

 

I.

Elhalt a dal és fel nem támad többé,

Bűvös szavával elnémúlt a lant;

S a troubadour, kit szíve vitt a sírba

Rideg rögágyban álmodik alant.

 

öltsetek gyászt, szerelmes szőke lányok,

Meghalt a költő, könnyezétek el!

Megérdemli, nincs több, nincs nála hívebb

Forróbban érző, melegebb kebel.

 

Sirassátok és kedvencz szegfűjével

Bolrítsátok el csöndes nyughelyét,

Virágillat szálljon fel sírhantjáról

S áradjon messze, messze – szerteszét.

 

Vagy nem, nem úgy, maradjon minden illat

A költő sírján míg a kis domb áll

S az illatárban édes nótát zengjen

Minden madárka, a mely arra száll.

 

Örök tavasz legyen a költő hantján,

Ne hervadjon ott soha a virág!

S híven szeretni odajárj tanúlni

„Parafa-szívű” sivár, rút világ.

 

S ha egykoron tán arra visz a végzet,

Ha arra jártok néha emberek –

Kalaplevéve ejtsetek egy könnyet:

Szent az a sír, hol költő szenderek.

 

II.

Míg élt, míg itt járt köztünk,

Egy vágya volt csupán:

Hogy téged birjon lelke

Te szende, szöszke lány.

 

Hogy meghalt s nincsen többé,

Utczája, szobra lesz;

„Kosár” és „utczatábla”

A költő sorsa ez.

 

A név

- Lessing –

 

„Ó mond én szép szerelmem,

Én drága angyalom!

Hogyan szólítson téged,

Milyen néven dalom?!”

 

- És szól a kis leányka:

„A név csak dísz, csak rongy;

Nevezz, a minek akarsz

Csak magadénak mondj!”

 

Éva

- Baumbach –

 

Kis kedvesem estélyr ekészűl,

Ruhája rózsaszín selyem;

Azt kérdezi: kicsiny kalapja

S ruhája hogy tetszik nekem?

 

Én nézem, nézem elmerengve

És bámulom szép alkatát…

S im egyszerre a hátgerinczem

Hideg borzongás futja át.

 

Minden oly szép, mit rajtad látok,

Te vagy a kedves nőiség!

De mennyi ártatlannak vére

Tapad hozzád – ó szörnyűség.

 

Hány százezer selyembogárka

Veszté el drága életét,

Hogy legyen mivel fölseperned

Az utcza porát, szemetét.

 

Egy kis borju élete árán,

Van czipőcske a lábadon!

És hermelin vagy tizenkettő

Patkolt el érted, fogadom.

 

Finom, sima keztyüd miatt lett

Nemrég egy kis bárányka holt,

És fésűd, a melylyel pompázol,

Teknősbékának pajzsa volt.

 

A czethal, mely tengerben uszott,

A csontjait hagyta neked,

Hogy karcsú és hajlékony legyen

Kis kedvesem, a termeted.

 

És elefántcsont legyeződért

Egy állat veszté életét,

Kis szívtelen, hiú teremtés,

Tenéked hagyva mindenét.

 

A struczmadár a tollát adta…

S egyebet én sem tehetek ;

Felajánlom- vedd el a lelkem

Te aranyos kis szörnyeteg!

 

Újév után

1903.

 

Nem történt más – és mégis mennyi lárma,

Egy számmal nőtt az esztendők sora;

Új évfolyam indúlt a „Vén Hazug”-ból

S pezsgőbe fúlt a régi mámora.

Letűnt a múlt és itt a trónöröklő

Tömjénezik, bár üdvöt nem hozott;

Maradt minden a régi romlott lében,

Mindössze csak a naptár változott!

 

Az évszám nőtt. De nőtt a lázárság is;

A nyomorúság nem lett kevesebb,

Az új esztendő képzelt varázsától

Be nem heggedt, csakúgy vérzik a seb.

Nem jut kenyér ma sem az éhezőknek,

Tizezrek karja zsibbad tétlenűl

S a türelemnek lelkekből szőtt húrja

Bár csöndesen, de ijesztőn feszűl.

Javulás nincs… A régi nóta járja,

A régi rosz, mely százszor átkozott;

S bármint üvölt a bárdok díszbandája

Mindössze csak a naptár változott!

 

Vagy egyforma jog illet-e mindnyájunk?!

Vagy testvér-e vajj minden ember itt?!

Hol „demagóg” az igazság szolgája

És „apostol”, ki lelkeket kerít.

Hol templom harczol tejtestvére ellen,

Hol minden, minden: megfordítva áll

S kifent aczél, vagy légynélküli pisztoly

A legdicsőbb, a legszebb ideál.

Hol oczeánja van a bűnös kórnak,

Az új esztendő vajjon mit hozott?!

Ne higyjetek a jólakott gyomroknak…

Mindössze csak a naptár változott!

 

Ne higyjetek! Munkára mindahányan!

Elég régi a gyűlölt rendi láncz;

Erős vagy nép s ha bátran összetartol

Az ósdiságból mindent szertehánysz.

Munkára föl! Vivjuk ki önmagunk hát,

Mit annyi újév egyik sem hozott;

Vagy aludjunk és örvendezzünk annak:

Hogy legalább a naptár változott!

 

Dankó Pista

 

Gyász borúlt a czigánysorra

Több egygyel a sirhalom…

Csuda esett, elindúlt a

Dorosmai szélmalom.

Megkérdeztem a molnárnét:

A vitorla mért nem járt?

- „Nótás czigány megigézte

Bámúltába álldogált.”

 

Vásárhelyi sétatéren

letörött egy rózsaszál,

Deli legény, szittya legény

Fütyürészve fűt kaszál.

Bánatosan fújdogálja,

Czifrázgatja gyönyörűn:

- Sír a nóta, Téged sirat

„Eltörött a hegedűm…”

 

Zúg a szélvész, ítélet lesz

Hoborog a Balaton;

Dörög az ég… öreg halász

Kitekint az ablakon.

- Fejcsóválva piszkálgatja

A boglyasba a tüzet;

Nem értheti: mi ingerli,

Mi bánthatja a vizet?!

 

Öreg halász, édes vérem

Nem hallottad ugye még?

Tegnap délbe, Szegedébe

Dankó Pistát temették.

Szőke Tiszta elsiratta

Ott néztem a hajlaton…

Tudod-e már mért háborog,

Mért zokog a Balaton?!

 

Az éjszakából

 

Külvárosi füstös lebújban,

Hol bűn lakik és bűn terem

Vadúl zsibongva tivornyázik

A kaméliás szerelem.

 

Az asztaloknál festett lányok…

Kesergve szól a nótafa;
Elsülyedt lelkek orgiáján

Az igaz szerelem szava.

 

A nóta cseng… Az ajtó nyilik,

Virágáruló lánygyerek

Félénken szól, a hangja reszket:

Ibolyát, szegfűt vegyenek!

 

Nyomában bűvös illat árja

Terjed a sűrű légen át,

Szeretkezve elhervadt rózsák

Falják a liliom illatát.

 

A kis leányka gyorsan végzett,

Nem fogyott több – egy szál virág.

S a maga módján kurjongatva

Züllött tovább a félvilág.

 

A lárma nőtt… megittasodva

Őrjöngve forrt a bűnös vér,

A vér, a melynek vad tüzében

Terem a szerelemkenyér.

 

… Egyszerre csend, majd zaj, sikoltás

Jajong, üvölt a gyászsereg

S az imént még tobzódó hérész

Könnyes szemekkel kesereg.

 

Elhal a dal s a festett arczon

Elhalványúl a rózsa-crém;

A lélekvásár víg zajában

Szót kér a hideg, csontos rém.

 

Halottja van a bűntanyának,

Mérget ivott egy utczalány

S megtisztúlva a vér sarától

Fekszik a sarok pamlagán.

 

Előtte bor, kezében szegfű

Az asztalon papirszelet:

„Meghalt anyám s én érte éltem,

Bűnös világ, isten veled!”

 

Békaherczegnő

- Idegenből –

 

A mesék földjén, egykor-régen

Elhízott csunya béka élt

És mást se tett az istenadta,

Jó dolga volt: pipált, henyélt.

Milliók voltak birtokában,

Koronát viselt tökfején;

S mint sok más czézár-kollégája

Szalmát hordott az ész helyén.

 

… Mégis a békaherczegnőnek

Nem tetszett rajta kivűl más;

S rubintos ágyon tartá nászát

A félkegyelmű koronás.

 

Az élet útján ma sincs máskép,

Nekik virúl: leány, virág.

A rangnak, kincsnek vagy bolondja.

- Sajnállak dőre, vén világ.

 

A fóthi szüret

- Melodráma Vörösmarty századik születésnapjára. Zenéjét szerzé: Somló Endre. –

 

Leáldozott az őszi nap sugára

Ezüstös holdfény rezg a gallyon át;

Mélységes csönd, csak itt-ott zörren néha

Verébhad lakta háztetőn a nád.

A kis toronynak csengő érczharangja

Elzengte már a rendes esti dalt,

Beállt az éj s a faluszéli korcsmán

nem mérnek már az utasnak italt.

 

Mélységes csönd… Csak künn a szőlődombon

Hallik még lárma, zsivaj, vigalom;

Szüreti torra érkezett vendégek

Kurjantásától hangos a halom.

Eperfa árnyán, hosszú zöld asztalnál

Pesti uraknak sír a hegedű,

Letünt dicsőség emlékén tépődve

Poharak csengnek, fogy az új nedü.

 

Az asztalvégen magas barna férfi

Hallgatja némán, csöndesen a dalt,

Kesergő nóták bűbájos varázsa

Sötét szemébe fájó könyet csalt.

 

S a míg a többi vigan tivornyázva

Mulató kedvvel adomákat mond

Másutt kalandoz gondolatvilága,

kedvét szegi a komoly  honfigond.

 

Eszébe jut a nemzet száz keserve,

Örökös átka csúfos belviszály

Eszébe jut a vért izzadó pára,

A jármot húzó szántóvető nyáj.

Előtte leng a messze jövő képe

Látja éjszaknak rémes árnyait,

Véres napokat hirdetú madárnak

Hallja suhogni hosszú szárnyait.

 

Látja a vészt, a melylyel szembeszállni

Fegyvert ragad majd, mind a ki magyar

Hogy megmutassa büszkén a világnak:

Mit tud egy nép, ha tenni is akar.

Hallja a zajt, az ágyúk vad danáját,

Szabadsághősök harczi énekét…

És tovább szövi lelke fonószékén

Elbűvölten az isteni regét.

 

Pohárt emel. Kipirult lázas arczczal

Gyöngyöző borral édes dalba kezd

S dalolja, dallja dörgő, érczes hangon

Túlzengve minden háboritó neszt.

Eldallja mind, mit előbb látott, hallott

Ajaka reszket, lelke ég, hevül,

Mint akkor égett, mikor azt dalolta:

Hazádhoz légy hű rendületlenül!

 

Vízió

- Bodman után –

 

Az udvaromon sírt akartam ásni,

Hogy eltemessem ifjúságom ott;

Megúntam egyre csak a múltba nézni,

Forrongó lelkem jövőt szomjazott.

 

Kész lett a kripta. Gyermekkorom helyett

Agyagemberkét fektettem bele;

Jó mélyre, hogy soha föl ne keljen

S a gödrög földdel tapostam tele.

 

… Egyszerre rémet, árnyat láttam jönni

És sok röget az emberkére lökni..

 

Alig hittem, alig a szememnek,

A rém, az árny én voltam, mint gyermek.

 

 Húsvét

 

A mennyi ünnep, mind becsűli lelkem,

A mennyi szent nap, dalra méltó mind;

De van egy, a mely legdicsőbb a sorba

S e legnagyobb nap itt van im megint.

A legnagyobb és legszebb én előttem,

Mert fenséges és lelkemből beszél:

A Megváltókat sorra megfeszíthedd

Az Eszme győz és mindörökkön él.

 

Örök az Eszme, mit meg nem állíthat

Diadalútján százezer kereszt,

Zsarnok bitója gátakat emelhet,

Lázongó habja új medret repeszt.

S ha sírba gyűrik, úgy mint egykor régen

A föld gyomrából új erővel kél,

Hogy menydörögve zúgja-búgja büszkén:

Az Eszme győz és mindörökkön él.

 

Igen! Örök… S a farizeus csorda

Üvöltésével nem kerül felűl;

Az Eszme győz s ha szükség lenne rája

Csudás varázsa új Megváltót szűl.

S ha eltiporva minden földi zsarnok,

Kit szolgalelkek milliója fél

A pribékeknek sírkövére véssük:

Az Eszme győz és mindörökkön él.

 

Tavasz pompája élteti a rózsát,

A nap fényében nyílik a virág…

Az Igének, hogy új időt fakasszon

Vérágyat vess te szendergő világ!

A rózsaszálnak napsugár a lelke

És gyilkosa a jégvirágos tél;

A nagy eszméknek vér a melegágya,

Hol győzve győz és mindörökkön él.

 

Kereszt volt díja mindig az Igaznak,

De él az Eszme s örök, mint az ég;

Hiába tör rá a földiek hatalma,

Nem bír véle a hitvány semmiség.

Mint oczeánok hullámzó gyűrűje,

Mit korbácsolva hajt a sarki szél

Szilaj erővel akkép tör előre..

Az Eszme győz és mindörökkön él.

 

Mindörökkön… Hatalmas, hosszú dátum

Mit el nem érhet csak a sejtelem;

Idők idője, évek milliárdja,

Fátyolba burkolt titkos végtelen.

Mindörökkön… utolsó őszi alkony,

Mikor a napfény örök sírba tér;

A Montblanc helyén völgy lesz akkoráig…

A világvégig csak az Eszme él.

 

Ünnepi óda

- Előadatott a fővárosi „Pilvax” kávéház Petőfi emléktáblája leleplezésekor. –

 

Legendát vésett kőbe itt a mester,

Hol félistenek szelleme tanyáz

Dicső napoknak, nehéz nagy időknek

Emlékezetét hirdeti e ház.

Itt gyűltek össze daliás időknek

Ifjú vezéri, később hősei,

Szabad hazáról itt álmodtak szépet

Gyáva utódok dicső ősei.

 

Templomban állunk… A honszerelemnek

Égi lángjától tisztúlt meg e hely;

Ide jövünk el imádkozni újra,

Ha megtelik majd ismét a kehely.

Ide jövünk, hol legendás időknek

Emlékét őrzi, minden a mi áll

S e szent helyen majd csüggedő lelkünkbe

Csudákra képes új reménység száll.

 

Tizenkét pontban itt csendült legelsőbb

Millió rabnak hatalmas szava;

Türelmét vesztve követelve mindazt,

A mi a népnek szent joga, java.

 

Petőfi lelke itt nyílott először,

Talpra, csatára híva nemzetét;

Gyújtó szavával lelkesítve harczra

Atilla vérét, Magor gyermekét.

 

Véres napokról álmodó félisten!

Itt vetett lángot menydörgő szavad;

Itt kérdezéd a megalázott népet:

Szabad lesz-e, vagy mindig rab marad?!

Innen indúltál diadalmas útra,

Magad hirdetted: „Egy gondolat bánt…”

S meghaltál ott, a szabadságért küzdve,

Meglelve azt, mit lelked úgy kívánt.

 

Szent emlékednek áldozunk ma itten,

Márványba vésve dicső, nagy neved;

Egy nemzet áll itt s hálás kegyelettel

Ünnepet űl s hozsannát zeng neked.

Tavasz virági elhervadtak régen,

Hazád kertjében hitvány dudva kél;

Csak egy maradt meg tavasz hirnökének,

Csak Jókai még, a ki köztünk él.

 

Dicső korszaknak lánglelkű költője!

Lelkem a távol jövőben mereng…

És úgy látom, hogy borongós egünkön

Egy új márczius hajnala dereng.

Közelg nap – Te visszajösz még közzénk,

Fölhangzik újra ajkadon a dal

S véres csatákban, elszánt küzdelemben,

Miénk lesz majd a teljes diadal!

 

Forrás: Boris. Szentmiklósi József ujabb költeményei Szávay Gyula verses előszavával. Részvény nyomda Hódmezővásárhely, 1903.

 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése