*
Deák temetése: A gyászmenet a kerepesi-úton
Kép forrása: http://dka.oszk.hu/html/kepoldal/index.phtml?id=52433
(Felolvastatott 1876. febr. 6-án)
Kimondva volt az ítélet felettünk,
Hogy itt hagysz minket, haza atyja te!
Jól tudtuk, el kell tégedet temetnünk;
Csak azt nem tudtuk, ma vagy holnap-e?
Hogy bölcs tanácsid már hijába várja
A honnak annyi aggódó fia,
Hogy az országnak nincsen már Deákja,
Hajh! mindegyünknek kellett tudnia.
Te is ott voltál nemde, jó királyunk?
Élő halottunkat siratni, láttunk!...
Készülnünk kelle a szörnyű csapásra;
Mégis váratlan ért az, s ugy lesujt
Mint egy világnak összeroskadása,
Hol mentő kart felénk vajon ki nyújt?
Mindenki sir, magába rejtve könyét;
Ne kérkedjék gyászával senki se.
Halkan emelje e sir szent göröngyét
Bármelyikünknek bucsuzó keze:
Csekély rész jut csak egyre ily keservből,
S leroskad mégis mind a nagy tehertől!
Szép pályabére egy emberéletnek,
Édes vigasz sok mérges nyílakért,
Ha kit kis körben is megemlegetnek,
S rá mondják hogy nem csak magának élt;
Szebb, hogy ha tágasb körben szól dicséret
S elismerés bár hült tetem fölött;
Dicső, ha egy szó, egy tett köz kincscsé lett,
Ha sors áldása vagy csapási közt
Egy láng „Szózat”-nak érezzük sugalmát,
Nagy „Eszmék”-nek ülhetjük diadalmát.
De hátha egy nagy nemzet örök éltű
Létének fűzte hozzá napjait!
Ha annyi sok jelesek közt ez egy hű
Nevével tölti be évlapjait!
Ha büszke Bécs gyászt ölt, versenygve vélünk
Ez egyért a mit tőlünk írigyelt,
S a külföld részvétjelt küldvén minékünk,
Washingtont, Lafayettet emleget:
Sebzetlenül itt, ah mely sziv maradna!
S enyhülne most, vigasztaló szavakra!
S míg Ádriától a Kárpát tövéig
Hullámzik a nép Budapestre fel,
S egy jajkiáltás hangzik szerte végig:
A ravatalnál itt ki térdepel?
És föl a lépcsőn viszi koszorúját,
s érinti véle halottunk szivét?...
Ő az, ki érti népe minden búját,
S letörli s együtt sirja könyűjét!
Van-e dicsőbb, mint egy hon atyja lenni!
Ha csak nem: azt hű anyjaként szeretni!
Hol fejedelmek nyujtnak koszorúkat,
A polgárkoszorú ott becsesebb:
Mert vajmi ritkán járnak ám egy útat;
S ha járunk mi, az a te érdemed.
Ki méltán fog majd téged ünnepelni,
Hozzád hasonló nagy szellem lesz az.
Klió vésűjét kell kezébe venni,
S oly szép lesz mind a mit mond, mily igaz.
Elhangzik addig gyenge szózatom; csak
Jel volt, hogy nem csak a nagyok sirattak.
És majd ha eljön „egy jobb kor”, a melyről
Le nem tevél borúsabb napokon,
S kikél a mag s dus aratása megnől,
A melyet elvetél e talajon;
Ha semmi ál fény nem hevíti keblünk,
Ha férfijellem, törvénytisztelet,
S a kötelesség szent érzéke bennünk
Példád nyomán vere biztos gyökeret:
Akkor leszen csak, nagy polgár! tenéked
Magyar földön a legméltóbb emléked.
*)
Ismertető szöveg: "Elöl ment a képviselő és főrendiház temetésrendező bizottságának tizenkét tagja, talpig fekete magyar díszben, kezeikben gyászfátyolos elefántcsont nyelű ébenfapálczákkal. Utánok az első katonai zenekar, majd az 1848-9-ki rokkant honvédek a menházból s az összes tűzoltó csapatok nagy tömege egyenruhában, egész egy ezred. Ezután következtek testületek, társulatok, jótékonyczélu egyletek számtalan küldöttségei zászlókkal, lobogó vagy középütt ketté tört kialudt fáklyákkal, dalárdák, tornaegyletek, lövésztársaságok, szabadkőmivesek páholyküldöttségei, a nemzeti színház személyzete, számos egylet és társulat, kiknek menetét az izraelita nőegylet és a tanitó-képezdék zárták be." (Forrás: Vasárnapi Ujság 1876. 23. évf. 8. sz. február 20.)
Forrás: A Kisfaludy-Társaság évlapjai – Új folyam – XI. kötet – Bp., 1876.
