Excessive grief the enemy to the living.
Shakespeare
I.
Egy szép leány volt Bánya városában;
Lefessem-é arczát, szemét, haját?
Nézd meg akármelyik novella-tárban,
Én egyenest dologra térek át.
A lányka szép volt, múzsám ugy segítsen!
Szebb nála ott, bizony, azóta sincsen;
De mégis meg kell gyónnom egy baját:
Ajkszögletén, igéző mosolyában
Volt egy vonás, és sorsa e – vonásban.
Erős, sugár tölgy dőlt alá ropogva
A bérczen a minap, a völgy felett;
A viharon ezerszer is kifogva,
Míg végre is egy féreg ölte meg.
Hajh, ugy van az! A végzetek szeszélye
Sokszor visz igy gunyolva a veszélybe!
Igy adta néked is szépségedet,
Mint a virágot egy egész csokorba,
De egy kis pókot a közibe fonva.
Ugy volt-e, szép Ida? – Most már a földdel
Végezve, önmagad bevallhatod.
Halotti ágyad vetve önkezeddel,
Fényed oda, árnyad se tagadod.
Ugy volt. A szép Idát a vitte sírba,
Az a vonás: legyen tehát megírva
Mint ő bevallá; oszt’ sírathatod,
Vagy elitélheted; de ne feledd el,
Hogy még te is leszámolsz végzeteddel!
*
A megye terme fényözönben álla,
Zajlott a kedv, csendült a víg zene;
Fény és kedély az ifjusági bálba’
Régi dolog, meg is volt hírneve.
A szép, deli párok már tánczra keltek,
A szem a szemnek csak örömet intett,
Csak az Ida sötét tüzű szeme
Nézett Lilára gunyosan, míg álla
Reszketni látszott tünde mosolyába.
Lila szőkébe’ volt szép, és Idával
Nem volt az ég alatt egyéb köze.
A társaság, mely ilyesmit letárgyal,
Hasonlitáskép hozta együve.
Melyik a szebb, mi mindegyik bibéje?
Ennek csak ez, annak meg ama kéne!...
S természetes, az ily beszéd nesze
Az illetőnek is fülébe szárnyal,
S az Éris-alma megvan – Párizsával.
Az első fordulóba’ folyt a csendes,
S Lila Edével járta könnyedén;
Arczán kitünt, hogy ifju szíve repdes
Mint kis madár, ha hajt a zöld levél.
Sugárban égő homloka mutatta,
Hogy fen a mennyben jára gondolatja,
Az a kelő, titokzatos remény,
Mely addig leghivebb s addig csak édes,
A míg nevét se tudja a szerelmes.
De hát, ki volt Ede? – a „megye ifja”,
Első a többi közt, sok érdemért.
Komoly, tanult fő; jellemére tiszta,
Nem futva léhán, léha czélokért.
Ősi család, miben csak az erénye,
Hogy a családfa korhatag czimébe
Bevéste a munka uj czimerét.
Igy lett ifjan tekintély, s ez a nyitja,
Hogy annyi szem volt most felé forditva.
S kivált a jó anyák nézték örömmel,
Kik értik ám, miért? s ki mennyit ér?
Ki lesz a jó férj? mert Ede különben
Külsőre nem volt szebb a többinél.
Gyujtó szeme nem volt, sem puha arcza,
Könnyű mosolyra nem nyilt könnyen ajka,
A mélyen úszott benne a kedély.
Hja, már pedig míg hajadon a nőnem,
Több a varázs rá nézve a – külsőben.
Idát nem is hatá meg semmi része,
S nem érdekelte ekkorig soha;
Csak most a bálban gyult ki keble érte,
Midőn Lillával lejte el tova.
Most gyult ki csak iránta hő szerelme,
Első sugárát titkosan jelezve
Hiú vetélyszenv tünde mosolya.
Edét ez a mosoly vezette félre,
Feje, szive meg volt vele igézve.
Mert pajkos okból lejte most Lillával,
Bántotta őt az Ida közönye;
Rég küzdve már bent szerelmi bajával,
Mely lobba törni gyakran készüle.
Most már kitörhetett: a szép Idácska
Lázas kebellel várt a vallomásra,
S az alkalomra, mely meg is jöve.
Keringőt huztak, gyors, tüzes danával,
Ép összevág két sziv hullámzatával.
Mi ehhez bármi táncz? Csak játszi rengés,
Kedvszökkenés, vidor, pajzán öröm;
De e heves, iramlatos keringés,
Uj izgalommal minden uj körön;
Hajtva előre a zene habjával,
S a szív lobogva vihar üzte lánggal,
Míg végre arcz, szem, csupa lángözön:
E táncz a szenvedélyé, mely vakít, és
A vége mámor, kábulat, szédülés.
Ida Edével járt e tüzes árban,
S a táncz után a hűsitő italt
Edével itta; s Ede mámorában
Susogta el, mit szive rég sugallt.
Hévvel felelt a lányka is a hévre,
Ragadta lelkét égő szenvedélye,
Mióta a hideg közöny kihalt.
Ily véget ért az ifjusági bálban
Ede szerelme a „legszebb leány”-nyal.
II.
Az esküvő hamar következett be,
S a szép leányból szép asszonyka lett,
Hű férj ölén és boldog helyezetbe,
Mi hő szerelmet nem mindig követ.
Az élet, ó, sokszor bizony kegyetlen,
S a szerelem az ablakon kireppen,
Ha csak köved van a kenyér helyett.
De Ida sorsa jó volt, jó kezekben,
Vágyat se birva, csak emlékezetben.
Mert hű Edéje ellesé sohajját,
Ismerte élve, kedve tárgyait,
Nem várta be, hogy ajkai susogják,
Meglepte, már betöltve, álmait.
A női sziv apró szeszélye, titka,
A szerelem tolvajkulcsára nyitva,
Mindent adott Ede, mi boldogit.
Sok a mi sok, sokan biz ezt sokallák,
De egy szép asszonyért ők is megadnák.
És Ida még se volt boldog; hitemre,
Perczig se volt az, nem volt az soha!
Edét s magát csak ámitá szerelme,
S megcsalta minden csókja, mosolya.
Szive üres volt; gondolatja távol
El-elvivé lelkét a kis családból
Alaktalan tájakra, tétova.
Nem készakarva, nincsen bűne benne,
Karjával ép hű kedvesét ölelve.
Sokszor esett, hogy önfeledve, némán
Maradtak ajkai, ha férje szólt;
De egy heves csók pótolá ki mindjár’,
Mit gondolatja nem talált, a szót.
Sokszor esett, kivált reggelre kelve,
Hogy szép szemébe egy könyű szökelle,
Maga se tudta mért? Rosz álma volt.
De víg volt érte majd, tul is csapongván,
Hű kedvesét százszor keblére vonván.
Igy folyt a házas élet, egy mederben
Az álom élte is, mi benne kélt,
Mint uj hideg forrás a csörgetegben,
Tükrén mutatva némi árnyas ért.
Idának volt magán elég uralma,
És álomélete nem növe nagyra,
A kis mederbe játszva belefért.
Ede pedig boldog volt, rózsakedvben
Élte világát üdvben, szerelemben.
S lett boldogabb is. A kicsiny világba,
A kis családba angyal érkezett.
Magasra szállt fel Ede lelke szárnya,
Hálával áldva érte az eget.
Mennyi remény s aggás közt váltakozva
Forrt szive, ó! e percz miatt titokba’,
Az érti csak, ki oly híven szeret.
Ki első kisdedet ölébe zára,
Az érzi csak, mi a család világa!
Nincs több, sehol sincs földi viszonyinkban
Őszinte szent öröm, salaktalan;
A szerelemnek, melyre szíved dobban,
Még érdeke, még földi része van.
Csak ebben, ó, ha nézve kisdededre,
Örömkönyű szökik fel a szemedbe,
S lelked megáll, repesve czéltalan,
Rezgő meleg fut át egész valódban,
Csak ebbe’ nincs salak, e szent, valóban!
A boldog ifju tiszta mély kedélye
Most hozta csak felszinre gyöngyeit;
Mint a madár, vidáman, dalra kélve,
Viselte a kis fészek gondjait.
Volt szíve hozzá: ritkaság ma már ez,
Midőn családunk az egész világ lesz,
S a házi tűzhely föl nem melegit;
Midőn szivünk, kedélyünk ki van égve,
Már zsengekorban gyönyöröknek élve.
Hát Ida? – Ő még szebb leve azóta;
De boldogabb-e? lelke tudta csak.
Ha kisdedét márvány keblére vonta,
Mosolyga ő is az öröm miatt.
Gyönyörben égő szemmel nézte végig
Picziny ruháit, tarka piperéit,
Bábozva, játszva, míg a báb maradt;
De ha siróra kezdte rá a nóta,
A piczi angyalt néha- félre tolta.
A néha volt, ha férje nem figyelte.
Mi ok miatt volt? vagy csak ok nélkül?
Nem vádolom, a gyermeket szerette;
Volt tán szeszélyből, vagy véletlenül.
Avagy azét, mert sérté Ede elve,
Hogy kisdedét önemlőjén növelje,
S bár megtevé, de csak kelletlenül,
Mert a hiuság fel-felingerelte
A dajkaságért… hátha hét e’ lelte?
Biz az ilyesmi már a mai korban
Kissé alább is, ritka áldozat;
S a hol csak iznyi ok, vagy annyi mód van,
Piaczi dajka ott ma a divat.
Ki kész emlővel áll üzletre, bérbe’
Csak annak van ma már fris, üde vére,
Az édes anyatej mind megposadt.
Nődben-e a hiba, vagy doktorodban?
Elég, ha gyermeked csenevész sorban.
De ez se volt az ok. Bent, bent, a mélyen
Forrt az valóban, s néha felszökött;
Az álom élete, új tüneményben,
Ujabb alakban, más viszony között.
Mert Ida, ó, csak hitte volt szerelmét,
Fedezve azzal ama szenvedelmét,
Melynek sugallatán frigyet kötött;
De nem szeretett még a sziv hevével,
S ez volt hiány anyai érzetében.
Bábozni, ó, a vidor piczikével,
És csókba ölni minden mosolyát,
Ezt megtehedd gyönyöröd ösztönével;
De nem csak ez teszi a hű anyát.
Igaz anyává csak a szerelem tesz,
Mi üdvözit, s mi által üdvözítesz,
S tudod viselni hajlokod baját,
És annak élsz csak lelked örömével,
Mert kis családod egy világgal ér fel.
Ida nem érze igy, de nem mutatta;
Ede azonban sejte valamit.
De mind e nélkül kis volt gondolatja,
Hogy ősi fészkén házat maga nyit.
Mert hogy nejét és önmagát bezárja
Szükkeblűen, egy szűkebb csigaházba,
Sértette volna életelveit.
Ugy szép az élet, örömét megosztva
Baráti körrel, azt is isten adta!
Ez is a szivnek drága, édes élte,
A jobb idők őszinte szelleme,
Vig házi kör, apánk is ugy mívelte,
S a jó szokást mért hagyja gyermeke?
Víg házi körben fesztelen mulatság,
Nyájas, üdítő, egyszerű barátság;
S ha a divathős szól is ellene,
Ne hajts reá: majd ide térne lelke,
ha dobverőt terem csak ősi telke!
Sok régi jó van kiveszőbe már ma,
S gyom, gaz verődik a kihalt felett;
A társas élet is szét van zilálva,
Keresve sem lelsz benne nyughelyet.
Mintha szivünk közé ék volna vetve,
Hullunk, esünk szét, messze különitve
Az egybe tartozó érzelmeket.
Im, ezt viszi önzése, nagyravágya,
Amazt a pártok nyers daczú viszálya!...
De hova tévedék? – El vissza, vissza
Ede baráti hajlokába hát!
Ott hő a sziv, a lég is üde, tiszta,
Köszöntsük szép nejére poharát!
Hadd tündököljék deli hölgye arcza,
És hogyha van még némi lelki harcza,
Dalunk deritse ujra mosolyát!
S ha boldogságát ön szive felissza,
Mézét a részvét töltse ujra vissza!
Mi kellett még ehhez? Mi hát az élet,
Ha ez sem, e nemes baráti kör,
Hol sziv a szivvel egy örömben élhet
S vágy, gondolat egy tiszta czélra tör?
Kinek szive itt sem ver édesebben,
Hajh! az a sziv szenved valami sebben,
S öröme nem kedv, kedve nem gyönyör.
Az a sziv vagy nem él, vagy tova tévedt,
Ragadva más vágy, nem az örömérzet.
Ida nem is lett boldogabbá így sem,
Bár a mulatság tetszésére vált;
De hogy kedéllyel mást is melegítsen,
Mosolyt ahhoz szivébe’ nem talált.
Azt gondolom, csak háza ünnepélye,
A melynek ő vala első személye,
Illette meg lelkébe’ legkivált.
De tehetett-e róla, boldog isten,
Ha tudta, hogy ő legszebb, s párja nincsen?
III.
Idők mulnának igy. Ede e közben
Jó hirnevébe’ mind nagyobbra nőtt.
Nem csak családja, de jó s rosz időben,
A köz ügy is ébren találta őt.
Lelkébe volt irva a honfi tiszte,
Tett, áldozott hiven, erőt feszitve,
A hon javát hordozva szem előtt.
A pályabért nem számitá előre,
Vár az pedig minden igaz küzdőre.
Képviselő-választás volt; az érdem
Kitüntetésére nagy alkalom.
Egy szív, egy gondolat, legott Edében
Öszpontosult a tiszta bizalom.
Hálás a nép, s csak gaz kéz ne vezesse,
Az érdemet még mindig fölkereste,
Ahhoz csatolja ösztön, vonzalom.
Ede emelkedett önérzetében,
De a bizalmat nem vevé kevélyen.
Küzdött előbb, méltányosan belátva
A pálya nagy diszét, mint sulyait.
(Bár ifjainknak sok merésze, bátra,
Ott kezdve a gyakorlat éveit,
S az ábéczé politikát dadogva,
Már annak is becsét vevé, valóba’!)
De gondolá, majd ottan is segit
Jó szándéka: ha csak e kell a gátra,
Nem vón’ magyar, ha elmaradna hátra.
De nem kicsinylem őt, mert szándokával
Ez egyszer az erő is párosult,
És érdemén, az akarat javával,
Ész és tehetség nyomta le a sulyt.
A puszta szándék, szalmaváz, kitömve,
Maradjon őrnek itthon a mezőbe’,
S a köz pályán ne hozza ránk a gunyt!
Edére ez nem állt; de kis hijával
Volt hiba is azért határzatában.
Ki volna gyöngeség ne’kül? Edének
Hol van szerelme, hol a szép Ida!
Ha titkolá ő, mondja el ez ének,
Mikor határzott, rá is gondola.
Gondolta, hogy becsvágya, büszkesége
A nőnek is a férj kitüntetése,
S szerelme csak növekszik általa.
Ugy volt biz az, ha gyöngeség, ha vétek,
A nők, tudom, inkább veszik erénynek.
A másik ez volt: elvi harczok árja
Emelte büszkén Ede zászlaját,
Míg ellene alant az út sarába
Seperte össze a vidék gazát.
Ó, a köz é let szennyel volt boritva,
S a vakmerő érdek szemét kinyitva
Vásárolta össze a tömeg szavát.
Székváry Arturt is, Ede bajára,
Ily érdek tolta fel a nép nyakára.
Székváry Artur nem rég ismeretlen,
Neve, családja gyorsan felkapott:
Roppant hühót verve a kerületben
És szórva utján édes maszlagot.
Az az, nem Artur, inkább csak mamája,
Ezé volt a család politikája:
Kisérleni könnyű vadászatot,
És verni a dobot folyton, szünetlen,
S ugy vinni át fiát a tüskön-berken.
Bálok, reuniók, szent czélra szólva,
Következének ott egymás után;
Tüz-vizcsapások nyomora, sikolya,
Uj czimer a Székváry-palotán.
S bár roskadt az apa zsugori lelke,
De az ügyes nő keze fölemelte,
S futottak a kitűzött czél után.
Igy lett jelölt Artur… a haza gondja
Hogy fog haladni azután – ugorva.
Mert erre is készítve volt előre:
Az anya érté az idők jelét,
S belé csepegteté, jól sütve-főzve,
Az ifjuba a korszellem tejét.
Felszinü elme, mely redőt nem ismer,
Könnyü, üres sziv, mely talán nem is ver:
Artur tulajdonit ezek tevék.
Világfi volt, vadászva élv- s gyönyörre,
Jobb ösztönit munkátlanul elölve.
Kár volt a jó fiúért, istenemre!
Mert benne is sok szép erő veszett.
A vizsga szem láthatta, jól figyelve,
Hogy hamis elvek áldozatja lett.
Jót mutatott forgása, járta-kelte,
A látszat, a világitás emelte
Külső becsét a belső becs helyett.
Hja! kár biz az; de hát volt haszna benne,
A szépnem őt sok keggyel fogta szemre.
Ah! bár ne ugy lett volna, ugy-e, Ida?
S inkább gyönyörrel nézte volna őt
Az én szemöldököm, ránczot simitva,
Mintsem hogy ugy kitünteték a nők?
Mert nő valál te is, s a női szemnek
Tükrén a kép, tudom, nem ugy jelen meg,
Mint a papok pápaszeme előtt.
Nem ugy biz a; de hát már annyi mint a:
Maradjon ez a gyöngék lelki titka!...
Edét kigyujtá a heves becsérzet,
S kellett legyőzni oly ellenfelet.
Hogy benne bukjék a vásári érdek,
S győzzön az elv, győzzön a becsület.
Ugy is leve , nem sikerült a hajsza,
S annak se lett Arturra semmi haszna,
Hogy még Lillával is fogott kezet.
Lillával is? – Ejh! Ida, hova téved
Tekinteted? – Nézzed te csak – Edédet!
Mit árt neked Lila s az ő világa?
Mit ő remélt, az a világ tied.
Mit árt, hogy Artur rátekint Lilára?
Játék a csak: miért irigyeled?
Szerelme tárgyát megnyeréd egészen,
Csak életét nem kivánod merészen?
Mert már lihegsz és lázba tör szived.
A szép valót hadd zárja ez magába,
S ne bántsa az élet komédiája!
Igy jöttem össze, lám, megint Lilával!
Szegény Lila, mióta láttalak,
Mit is tevél azóta? röpke szárnnyal
Vitt-é sokáig az a gondolat…?
Hogy megcsala szived ifjú varázsa,
Jártál, tudom, sohajtva, néma gyászba’,
Epedve, sírva, titkos búd miatt.
Most ujra itt vagy ajkad mosolyával,
Szakitva már a rég letünt világgal.
Egy uj varázs vet most fényt homlokodra,
A gondtalanság könnyü mosolya;
A büvölő hatást egy pontra vonva,
Mi azelőtt valódon szétfolya.
Játszi kaczérság lángja ég szemedben,
Szép termeted mint fecske szárnya lebben,
Szebb vagy, igézőbb vagy mint valaha.
Dus fürteid válladra leomolva,
Mintha szivednek csak a volna gondja.
Most te vagy a legszebb leány, utadban
Nincs senki sem, önérzettel hiszed;
Gyönyört találva lenge szíved abban,
Hogy mily irígyelt sorsod, helyzeted.
Ó, mint átváltozál! Könyet törülve
Nézek reád, a mint jársz-kelsz örülve,
És az örömben nincs szived, hited.
Azt elveszítéd; élted átka ott van:
Vesztés van irva rád a csillagokban.
Artur tied most, mert atyád kezével
Hivék Edére mérni a csapást;
Tudod, hogy eszköz vagy; de azt tevéd fel,
Hogy ugy se tudsz te már szeretni mást.
Daczolsz a sorssal, visszanyerni vágyva
Vesztésedet a nagyvilág zajába’;
Ezért fogadtat el az alkuvást.
Szegény Lila, s bajod megint Edével…
Győzelme most szerencsédet vevé el!...
Győzött Ede. Nézzünk be hát Idára.
No, gyöngyöm adta legszebb asszonya!
(Hogy’ bejövék a kortes stílusába!
Bocsánat, ez az áldomás nyoma!)
Tehát, nos szép Ida, dobog-e szíved?
A tisztelet becsét te is csak érzed,
Szép arczodon ragyogva sugara?
Hogy’ tetszik, ó, az élet mostanába’,
Otthonba’ most, majd meg a nagyvilágba’!
Utad a jó sors angyala kisérte,
Mosolyt, virágot szórva csak feléd;
Meghozva, hogyha vágyakoztál érte,
A változások drága gyönyörét.
Tied lett a világ; s ha unja lelked
A város élveit, hon házi kerted
Magános csendje híva áll eléd.
Ha most se vagy boldog, Edét megértve
És boldogítva, nem tudom, ki vétke!
És Ida nem volt boldog; már nyugodt sem.
Elfogta egy rejtélyes izgalom.
Ma otthon, holnap ujra Budapesten,
Keringve lelke mint bomló malom.
Vágyott Edéhez, mintha szíve vonná,
És hogyha ott volt, mintha visszatolná
Egy közbe lépő árnya, a borzalom.
Aztán a kertbe ment, zokogva menten
A csillag hulltán, méla, holdas estén.
Hullott az ő arczfénye is, virágát
A kis pók mérge áthatotta már.
Hervadt, esett; szive belső világát
És lelki harczát elfedezve bár.
Sőt ép ezért: a titkos szivtusába’
A rózsafát két fegyver éle vágja,
S ha hull a fal, biz a virág sem áll.
Tünődve nézte ezt Ede; de hol hát
Baja oka? Ez tette lelke gondját.
Meglátjuk azt tovább. Most egyelőre,
Hogy baja volt, érjük be ennyivel.
Vádat, gyanut ne tápláljunk felőle,
Míg lelke küzd, de roszat nem mivel.
Tartsunk edével; már az ő szerelme
A baj okát biztosra fölfedezve,
Beteg nejét fürdőre küldi el.
Leget, leget, uj leget a tüdőbe,
Ott van a baj, ott van, a levegőbe’!
**
Erdők viszhangja és te csacska csermely;
Te fénysugár a bérczi felegen;
Te illatos völgy, száz virágkehellyel;
Te röpke szellő a falevelen;
Te kis madár, pároddal a bokorba’
Repesve, összebugva és csacsogva:
Feleljetek, mi hát a szerelem?
Ti keltitek azt létre a kebelben,
Feleljetek hát s oldjatok föl engem!
A viszhang mondja: kölcsönös szivérzet;
A röpke szellő mondja: csak szeszély;
A fény felel: káprázat és igézet;
S mond a patak: érzés, mély és csekély;
A völgy susog: az ifju szív virága;
A kis madár szól, aját csókra tárva:
Ne tudd, bohó; érezd; jer ide, élj!
Mi hát a szerelem? Ida, te kérded?
Az, mit szived idáig sohsem érzett.
Most hull bájaid üres helyére
Tolult ez ismeretlen érzelem;
Gyötrődve már annyi álmatlan éjbe’,
És küzdve önmagaddal végtelen.
Mint bérczi ölyv, rémes sötétes szárnnyal
Most szállt e rád, Arturral egymagában
Találkozván az erdők mélyiben.
Ájulva rogytál össze, óh, e rémre,
S Artur emelt föl, szivesen segélve.
Ida tehát fürdőre ment. Bocsánat.
Meg is előztem a következést;
De hajh! bizony, magára ugy se várat,
Mi már megkezdte rég a kitörést.
Beteg szivet hozott Ida magával,
Üzve a nyugtalanság viharával,
Nem nyomva el az első hab-ütést.
Az álom élete áradt, kiáradt,
Rohanva egy khaószba fult világnak.
Székváry Artur is fürdőn kereste
A nagy hühó után a pihenőt;
Vagy igazabban: róka-bajba esve,
Lilát kerülte és az esküvőt.
A házassági frigy, ha már az ember
Szakít a szívvel és a szerelemmel,
Legyen legalább jó bordába szőtt:
Ez volt az uj terv, mit mamája feste,
Lilát kitudni csak ürügyre lesve.
Artur s Ida látták egymást naponta,
De elkerülték a találkozást.
Ida, ha látta, félve félrevonta
Zavart tekintetét, szemlátomást.
Arturt viszont a helyzet és feszültség
Tartotta vissza, szégyenelve is még
Ede neje előtt a – rut bukást.
Máskép biz ő, ha csiptetőre fogta,
El-elnézé Idát soká, gyakorta.
El-elnézné, a mint a hószin arczot
Az izgalom lágy pirja átszöké;
El-elnézé a fényt, mely ki-kijátszott
És homloka borúját áttöré;
El-elnézé, mint csillagok hullását,
A mély tüzű szemek kivillanását;
S gondolta tán. miért nem az övé?
Volt szép Ida, de szebbnek sohase látszott
Mint most, magával víva lelki harczot.
Ez volt előzmény addig, míg a történt
A mit az erdők mélye láta csak.
A mi kitört ott, nőtt az ár naponként,
S már benne úszott lélek és ajak.
A természet gyönyört fogamzó keble
Édes varázst s igézetet lehelve
S vágyat susogva lomb, fa, madarak:
Ily csend ölén ki látna szirtet, örvényt?
Ha látna is, már neki menne önként.
Mi hát a szerelem? már te se kérded
Merengve, mélán, úgy-e, szép Ida?
Arturt ha látod, már dobogja szíved,
S ajkad, szemed beszéli, hogy mi a?
Érzés, a melynek nincs oka, s az ellen
Küzködve bár soká az értelemmel,
Elvégre is legyőz sebes nyila.
A szivnek árja, melyen át kell menned,
Hijába rettegé, vivódva kebled.
Mennyi erős ok szóla Ede mellett,
És Artur ellen mennyi ok beszélt!
Elméd szerint Arturt kerülni kellett,
Kerülni őt örökre, férjedért.
Tudtad, akartad ezt; s ki tudja, hátha
Leküzdted vón’, őt újra sohse látva,
Szivedben a nyilalló szenvedélyt?
De meglepett az alkalom, a helyzet,
S érzésedet nem birta gyönge lelked!
Mert gyönge volt Artur is; lenge szívét
Könnyen ragadta a hiú szokás.
Nem a legelső, mit latolja végét?
Egy kis kaland, gondolta, semmi más.
Egy kis kaland? Azt üzhetd a szeszéllyel;
De jól vigyázz, sohsem a szenvedéllyel:
Mert az szeret csak s nem gyönyört vadász.
Mit tudta ő ezt? Tudta: forrni vérét,
S jó alkalommal századik, ki nem vét.
A fürdő igy ütött ki, összehozva
Két gyönge szívet vél’tlen, együvé;
De érdemökre legyen itt kimondva:
Szerelmöket akármi ok szülé,
A szép magányban tisztult az naponként
És Artur szíve is telt, telt fokonként,
S a mire gondolt, már nem azt tevé:
Könnyelmü volt, de nem volt megromolva,
S Ida szerelmén kelt szerelmi gondja…
Ede e közben nyugtalan kebellel
Vágyott Idához, látni, mint üdül.
Sok ok tartá, de szíve több okot lel,
S már utra kél sietve, vél’tlenül.
Ah, mint dobog szive! mint várja hévvel.
Hogy összejöve meglepett nejével,
Susogjanak majd ujra egyedül!
Mint fogja hallani szelíd örömmel,
Miként üdült az üde levegővel!
Megérkezett tehát kicsi fiával;
Elhozta azt is, lássa az anya.
Csak fél öröm, ha jönne egymagában,
Legyen egész, ő arra gondola.
S hogy hirtelen nejét föl nem találta,
A merre valaki ép menni látta,
A fák közé utána indula.
Még meglepőbb lesz, hitte, s néma vággyal
Ment, ment a vidor, fürge kis Gyulával.
Ment, ment soká. Ah, mily gyönyör volt utja!
Az erdő lombján rezgő napsugár
Mint tükrözé szivét! s utánzva bugta
Érzelmeit a – repeső madár!
A lomb felett játszott az égnek kékje,
Az ő lelkében is az Ida képe;
De szemmel is mindjárt meglátja már.
Ment, ment; a kis fiú is játszva, futva,
Vessző lovát sarkantyuval szoritva.
Egyszer megáll… Egy völgy terül körötte.
Amúlat és csodálat rezgi át;
A táj fensége érzetét lekötve,
Még szíve dobbanása is megállt.
Szent áhitattal nézett az oromra,
Mintha a völgy templom s az tornya volna,
S önkéntelen kereste itt Idát.
Már láthatá is: ott volt ép előtte
Csak egy fa árnya fedte el, örökre.
Nagy, ősi bükk, moh lepte törzsökével,
A pázsitig lehajtva ágait:
Zöld lombja fen tikkadva nyári hévben,
S sovárgva len a csermely habjait:
Ez volt a fa; alatta méla csendben
Illanva tünt tova a csacska csermely,
Habján vivén két szivnek álmait.
Artur s ida álmodtak itt, hajh! ébren,
Árnyat keresve a szerelmi fényben.
Az ég lehullt. Pokolsötét vak éje
Keringe csak Ede szeme előtt.
Artur Idával együtt, kéz a kézbe’:
Az ég lehullt, hogy ujra látta őt.
Mint vég itéleten, mind összedöbben,
Sikoly, kiáltás hangja kél a völgyben,
Összezavarva szívet és velőt.
A kis fiú is felsikoltva végre,
Reszketve nézett atyja bősz szemébe.
Ede inogva, roskadozva álla;
Jó, hogy magával hozta kis fiát;
Hogy látta őt, ugy tért ismát magába,
S ugy győzte meg szörnyű indulatát.
Dühe, ki tudja, nem tett vón’-e többet,
Midőn Ida lerogyva nyögte: „Ölj meg!”
És nem menté, nem mentheté magát.
Igy elfordulva, s nézve kis fiára,
Némán maradt bent siró bánatába’.
„Az égbe’ voltam és pokolba estem”,
Fiának ezt beszélte el szeme.
„Mint én, az ég is, oh, csak ugy szeressen!”
A völgynek ezt dobogta kebele,
Aztán erőt vett, s megpróbálva ajkát,
Arturnak is elmondá gondolatját,
Simán mint pallos és két élire.
Hát Ida? Hozzá egy igécske sincsen?
Sohajba tört csak ennyi is: „Kövessen!”
**
V.
A fürdő véget ért. Botrányt kerülve
Vivé haza a megcsalt férj nejét.
Szive kitépve, szerelme kihülve,
Csak lelke forrt a büszkeségbe’ még.
És a szerint tesz, a szerint határoz;
Más napra kelve, már az apaházhoz
Küldé Idát: mindketten érezék,
Hogy ily két sziv, egymástól messze züllve,
Akármikép, többé nem egyesülne.
Ida nem is tett próbát kérlelésre.
Sőt felfedezte szíve titkait;
És büszke lévén bármi szinlelésre,
Elmondta Arturért küzdelmeit.
Még túl őszinte is volt, utra kelve
Bevallá, hogy most nyilt első szerelme,
s most lelte csak fel lelke álmait.
Lángolt Ede ez uj villámütésre,
De már e volt a sors következése.
Most látta helyzetét, s borongva szálla
A multba vissza fájó érzete;
Sok, sok, mit akkor fénnyel vont be álma,
Nem volt egyéb már mint a sziv köde.
Az üdv is, a mit lelke egykor érzett,
Gyötörte már, a bús keservű képzet
Hajh! abba is méreg-magot vete.
„Sohsem szerette!” szíve hogyne fájna?
E szó elég a poklok ajtajára.
De Ede nem volt nemtelen; a bánat
Átverte lelkét bosz7uvágy ne’kül;
S egyet kívánt csak, hogy nevét gyalázat
Ne érje még, búján, baján kívül.
Arturral is forditá hát a dolgot,
Nem gyávaságból – te vagy az, ha mondod,
Ha ál becsérzeted másért hevül –
De hogy becsülje, kire lángja támadt,
S világ előtt is tartsa őt magának.
Elvégezék a válást, vért sem ontva,
Polgárosan, prózába’, csöndesen.
Az ellen úgy is, hogyha már kimondta,
Hogy nem szerette neje sohasem,
Mi mást tegyen? Elég, ha útat enged.
Ezt tette hát Ede, s a pörbe kezdett,
S megkezdve, majd lejár az sebesen.
Akkor kerül majd Artur is a fontra;
Övé az asszony: ez a béke pontja.
Igya alakult át csakhamar a helyzet.
Nézzük tehát, hogy Ida boldog-é?
Nem tartja már fel semmi a szerelmet,
Az uj világ egészen az övé.
Az emberek, a káröröm, a szánás,
Vagy otthon is a néma szemrehányás,
Mit árthat a szivnek? A jog ezé.
Még a mi rajta kün van, még a mellett
Boldog lehet, olyan bajt elviselhet.
A szerelem erős, s ha összetörte
Ede világát, miben ő is élt,
Miért ne zúzna bármi mást is össze,
Midőn daczolni, vivni van kiért?
És Ida ugy tett: boldog akart lenni;
S szivén kívül nem érdekelve semmi,
Szépsége, bája ujra visszatért.
Daczolt, daczolni birt; mosolya közbe’
Az a vonás kisérte őt örökre.
Csupán Edével nem volt ok a daczra,
Ede fölötte jó volt és nemes.
Most válva is, hogy ne piruljon arcza,
Hibát, okot a nőbe’ nem keres.
Magát okolja, büszkesége élét,
Mellyel sebezve a hű nő kedélyét,
Kárhoztatásra ő csak érdemes.
Itt veszté erejét Ida a daczra,
Ede jó volt, se vádja, se panasza.
És Ida a magányban néha-néha
Könyet törült szemén önkéntelen;
Valamit érzett, valami hab ujra
Fel-felcsapott a nyugtalan sziven.
Most kelt, ah, bent, az első igaz érzet:
Edét lesujtva, bánatába’ részt vett,
Hiúság láza nélkül, melegen.
Mert külhatásra gyult ki benne még a
Szerelem is, mely igy lesz gyönge, léha…
A délczeg Artur, a hölgyek kegyeltje
Költötte fel először érdekét;
S bántotta majd, mind jobban ingerelve,
Midőn Lilának igéré kezét:
Hát még a szép Lila virúló bája?
Ez megzavarta, s nézve önmagára,
Mint lázbeteg nem lelte volt helyét:
Igy támadott a szép hölgynek szerelme,
Szivén kívül forrván, csekély mederbe’.
Csak ez az új érzet kelt szíve mélyén,
S mint harmat önti a virágokat,
Hogy a vak éj után, reggelre kelvén,
A nap előtt már kelyhet nyissanak:
Ugy ezt is köny füröszté, míg szülemlett,
Meleg sugár hintette, míg kifejlett,
S változni kezdett ujra e miatt.
A szépség angyala kénnyel növelvén,
A bánat, késbe, igy nyitott be keblén.
És Ida most ez uj belső világgal
Küzködve, boldog ujra nem lehet:
Arturt ha látja, rá tekintve lánggal,
Gyönyörrel érzi s tudja, hogy szeret;
De majd egy hang lelkébe’ mint kisértet
Megint csak felkiált, megint csak ébred,
És Ede képe ott van, ott lebeg.
Vivódni tud a cselszövő Lilával,
Csak ezzel nem bír, ezzel egymagával.
És hajh! e képnek folytatása is van;
Ha nyílik a szív, nyilik az tovább.
Az anya szíve igy fogadta lassan,
Megnyilt szivébe elhagyott fiát.
Valamit érzett; ugy szerette volna
Ölelni, látni őt, keblére vonva,
És csókba ölni minden mosolyát.
Arturt ha látja, szve kedvre lobban;
S ha arra gondol, sír a fájdalomban.
Az ily világnak egy a fő hibája:
Öszhangja nincs és nem lehet soha.
A jóra gyönge, nem rosz önmagába’,
A meghasonlás űzi csak tova.
Igy élt tehát Ida, ilyen világban,
A melybe’ lelke mind két utra szárnyal,
Vergődik és nem köt ki sehova.
Nem, mert a végzet már lesett reája,
Feje fölött csüggvén fekete szárnya…
VI.
Ez pedig igy történt. A pör lefolyta,
A mint előre meghatározák,
Az uj menyegző idejét meghozta,
S végezni már csupán Arturon állt.
De ép e volt a bökkenő, mert bárha
Artur őszintén gondolt is Idára,
S szándéka volt, beváltani szavát;
De ércz paizsba mellét ő se vonta,
S meg-megdöbbent a már, a békepontra.
Vádoljam-é őt? Nem merem egészen,
Mert láttam összeütközéseit;
Láttam, hogy szembe szállt bátran, merészen,
Dugába döntve anyja terveit.
Hallottam az anya büszke sikolyát
És az apa átokba tört kaczaját,
S első hevében Artur győze itt.
még ezt se hittem róla hideg ésszel,
De az önérzet, alva bár, nem vész el.
Szép volt az ifju, a midőn fölébredt
Az öntörekvés nemes ösztöne,
És vádolá már a kelő önérzet,
Hogy mily czéloknak volt csak eszköze.
Harcza nemes volt, s már Lilát, kit ujra,
Mentő gyanánt, rá szőtt az anya ujja,
Letépve, csak Idához volt öze.
A kétségbeesett önzést ölé meg,
A minek szíve nincs, csak abba’ tévedt.
Honnan, honnan nem? mint a szél zugása,
Honnan, hová? nem tudja senki sem;
Gyanus hireknek lassu suttogása
keletkezett Idáról sebesen.
Könnyű a rágalom ily gyönge nőre,
Ki oly férjet vitt már a csalfa tőrbe,
És a világ hisz annak szívesen;
Ha igaz volna, mondaná: hadd lássa!
De mert nem az, nem vár bizonyitásra.
Most légy erős, Artur! ezt vágja ketté
Szerelmed, oh, ha jó tőről fakadt!
Most tőrj keresztül, hitedet nem vesztvén,
Nem gátol senki már, de – rád kaczag!
Nem vádolom: ez erején felül állt;
Sokat kibirt, de nem a világ gúnyát,
És tétovázva ezen felakadt.
Ida e közben lelkét összegyötré,
A rágalom egész kétségbe ejté.
Nincs senkije, magára áll; szerelme
A gyűlölet mérgébe’ forr szivén:
Mert várta azt, hogy a világ kerülje,
De azt, hogy Artur is, sohsem hivén.
Nincs senkije. Ne hullj kétségbe, asszony!
Van még, ki rád figyel s ügyedbe’ harczol:
Hát Ede hol van, nincs a föld ölén?
Vess csak tüzet a megfagyott szerelemre,
Felolvad az a kiárad gerjedelme!
Ede szive sajgott, de még se hitt el
A gyönge nőről semmi becstelent:
És lángra gyulva, büszke hevülettel
A szószegő, ingó Arturra ment.
Nem kérd haragja, nem vár semmi okra,
Nem szóval inti őt a békepontra,
S mit érze Artur, arra nem figyelt:
Korbácsa szólt, választ keresve tettel,
Pört, mit csupán a fegyver éle dönt el.
Most lett a párbaj. Ó, nem léhaságnak
Játéka, de miként a sir, komoly;
Nem suttogák előre fűnek-fának;
A kit illet, megtudja, ha lefoly.
Két férfi vítt; Artur önérzetéért,
Ede a nő s anya becsületéért:
Mi lett a vég? Az is sötét, komor:
A végzet kedvezett Artur vasának,
Ede vérébe hullt s holt híre támad.
Szörnyű eset; beszélik is elhülve;
De Artur anyja hül el legkivált:
Ő érzi csak bűnét e véres ügybe’,
Ő tudja csak, mint veszti el fiát.
De hagyjuk őt fuldokolva lelki kinján,
És hagyjuk Arturt is, hadd fusson utján:
Ők végezék már, a mi rajtok állt!
Csak egy van még, az Ida sorsa függve:
Ott hagytuk őt, magával víva, küzdve.
Ott ült szegény, az ablak függönyével
Elfedve arczát és kisirt szemét;
Összezavarva nappala az éjjel,
Lelkébe’ már egész világ sötét.
És a sötétség réme, gondolatja,
Már-már ragadja, ing a föld alatta,
Örvény nyilik, és ő szélére lép.
A poklot látja csak ködös szemével,
S büszke mosolya zokogásba’ vész el.
Megtört a szép hölgy, rá szakadt a végzet,
S támaszt az ellen lelke nem talált:
Nem nyujthatott a sziv se menedéket,
Rom volt az, melyre multja réme szállt!
Ki boldogan nem fért el önmagába,
Most, mint a hab a holtat, lelke vádja
Kiverte és magán kívül ugy állt.
Bent Ede és fia, a régi élet:
Abban s azokkal együtt ő nem élhet!
És ama rémhir ily sötétbe szálla;
A szenvedőhöz két rövid levél.
Az egyik Arturé: „fusson utána,
Mostan csak ennyit; többet ott beszél.”
Másik Edéé; már a vércsep rajta,
Vérző sebét előre is mutatta,
S a kézvonás jelezte, hogyan él?
„Légy boldogabb”, ebben csak ennyi álla;
Többet Edétől most ki is kivánna?
Edének lelke mint egy fényes angyal
Szállt a sötétben, a sötét felett;
Most lát Ida, rá gondolva sohajjal,
S a hű szerelmet mostan érti meg.
Ede miatta áldozá föl éltét,
Pártjára kelt, míg mások összetépték:
Most érzi cask, ki az, a ki szeret.
S lelke sugárt vet, mint az esti hajnal,
Midőn a nap száll s már az éj nyomán van.
Végső sugár volt, jó Ede, utánad!
Mutatva az örök tünt napot,
Nem volt már mit keresni itt Idádnak,
E szó: „légy boldog!” tulra mutatott!
S halotti ágyát vetve önkezével,
A többit egy dördület végezé el,
Rád hagyva még, ha élsz, e bús lapot:
„Megcsalt a föld, Ede; de, oh, bocsánat!
Az ég mienk, szeretlek, oda várlak!”
**
A szép Ida a sirban lelte nyugtát;
A föld, bizony, nem mindig üdvözit.
Sok tör lepi az emberélet utját,
A sors szeszélye ott, és szíved itt…
De Ida már boldog. Ede föléledt,
A haldoklóba visszatért az élet,
S köny öntözi a sír virágait.
Edének e sír mindene, könyén át
Ott nézdeli egy-egy csillag lehulltát.
Forrás: A Kisfaludy-Társaság évlapjai – Új folyam – XI. kötet – Bp., 1876.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése