I.
A szabadszállási Petrovics-gyerektől
Az 1823. év első órájában született meseszép csillagos éjjel. A gólyanéni, Nagy Sándorné véletlenül kitekintve az ablakon, új feltűnő csillagot vett észre az égi magasságba. Mondta is mindjárt:
- Most olyan csodás csillag jött fel, amilyet még sohasem láttam.
S Petőfi istenigazában üstököse lett a magyar költészetnek…
Szépen, csodásan fejlődött a gyermek. Ha nem is testileg, de szellemileg.
Négyéves korában három napot, három éjet egyhuzamban végigaludt a kis Sándor. Szülei megrökönyödtek. Nem tudták mire vélni a dolgot. Végre is elhívatták Vörös Ferenc kirurgust, aki e tiszteletre méltó szerepben az 1808-iki francia inzurrekció egyik alakja. Őhozzá és mesterségéhez méltó nagy fontoskodással megvizsgálta a gyereket. A szülőket megvigasztalta.
- Nincs semmi baj. Ne bántsák a gyereket. Majd fölébred magától.
És úgy is lett.
Mikor negyednapra fölébredt, édesanyja az ölébe vette, csókolgatta s kérdé tőle:
- Mit álmodtál, édes fiam, hosszú aluvásod alatt?
- Azt anyám, hogy szárnyaim nőttek és átrepültem a világot!
Nosza! hamar előteremtettek valami jósasszonyt, aki ez álomból azt jövendölte, hogy Sándor hosszú életű lesz. Természetes, hogy a jós jövendölése – amennyiben delphii módon ravasz volt – bevált… Petőfi örökéletű lett.
Petőfinek a fejéből sohase tudták kiverni ezt az álmot. S mikor már híres lett a neve, erre az álmára célozva dalolja édesanyjának:
- Anyám az álmok nem hazudnak!
Mr öt-hat éves korában is fellengzős dolgokon jártatta eszét. Egy alkalommal a szabadszállási rétről, úgynevezett Szigetről hazahordott nád hevert a Petrovicsék udvarán. Sándor a kútgém tövében gubbasztott. Körülötte vidám gyereksereg hancúrozott. Hasztalan hívták a pajtások, nem állott be közibök. Rájuk se hederített. Mit sem törődött a játékkal. Hébe-korba, ha lovazott „fűzfasípot fujva”. Már akkor is komolyan szeretett gondolkozni… Mélázásából egyszerre csak fölszólal:
- Húzzon nekem, édesapám, olyan szálat abból a nádkúpból, aki az eget éri!
Igen-igen kedves emlék a B. Herpai Sándor udvarán még ma is ott álló, meg-megrepedezett kérgű, vénhedő körtefa, melyről gyerekkorában Petőfi gyümölcsöt lopott, amelyre ő maga is kedvesen emlékezik vissza Szeget-szeggel című, valószínűleg Pusztapalotán írt versében:
Jaj a hátam, jaj a hátam
Oda van,
Szomszéd bácsi kiporozta
Csúfosan…
Az a föld, melynek egy része most is temető és „lóger”, az öreg Petrovicsé volt. A föld végibe áll még ma is az a tanyaház, melynek falu felé bámuló ablakában nem egyszer szőtt költeményeket a fiatal Sándor… Egy ízben az ablak előtti fekete földet hasogatta villogó ekevassal az öreg Petrovics. Ő maga markolta az ekeszarvat. A gyönyörűen ingerlő nap sugarai forrón, égetően csókolták a göröngyöket. A „jó öreg korcsmáros” verejtékezni kezdett. Noszogatta hát Sándort, hogy ő is jönne ki s a haszontalan versfaragás helyett inkább túrná a földet, mert az termi a kenyeret.
Petőfi méltatlankodó hangon, bájos durcássággal felelt:
- Munkátokban, édesapám nem segíthetek. Az én ekevasam a toll és kenyerem az elismerés!...
II.
A követjelölt Petőfi bukása
Petőfi a követválasztás előtti napon érkezett Szabadszállásra. Házigazdájának jószomszédai még aznap átlátogattak rövid tanyázásra. Oly mohón faggatták a költőt, hogy alig tudta, melyik kérdésre feleljen. Kíváncsiskodtak, bízik-e megválasztásában?
- Ha meghallgat a nép engem is, Nagy Károlyt is – meghallgatja elveinket. És épp ezért hiszem, hogy én leszek a követ.
Másnap virradatkor Nagy Károly követjelölt atyja, a vagyonos Nagy Sámuel pap, akinek a fél falu adósa volt, kocsiderékszámra süttette szétosztogatásra a tésztafélét és potyán mérette az italt. Szóval egész maiasan vesztegetett.
Reggel elég korán kiment Petőfi a piactérre és várta a kunszentmiklósi választók tömeges megérkezését, hogy azután programbeszéljen. Azonban még ennek előtte patvarkodni kezdett vele a Varga Gergő vezetése alatt hajrázó becsípett választócsoport.
Mikor ez a Varga Gergő zavarogni kezdett Petőfi ellen, ő a kondáskodást először észre sem akarta venni.
Erre Varga a körülte csoportosultaknak bosszús hangon mondta, fennszóval, hogy Petőfi is meghallja:
- Miért szemtelenkedik ide ez a trihány tótkölök?
- Nekem mondja az úr? – rivallt Petőfi.
- Igen!
- Úgy?... most ismerem csak, kifelé ez a lókötő, aki nemcsak még máig is adósa édesapámnak, de meglopta még a saját szüleit is. Mint betyárt toloncolta haza Molnár István pandúrhadnagy a szegedi cserényektől.
Talán még tovább korholja, ha Fórizs Gergely öreg bíróval nem találkozik a régi, még mindig meglevő Városháza kapujában. Megkérdezte tőle:
- Uram, uram! bíró uram! felelős-e értem, hogy a választáson bajom nem lesz?
- Az, uram, hogyha lehet!
Erre Petőfi bement Szeles László választási elnökhöz. Szeles hűvösen tudakolta:
- Hogy mer idejönni, mikor látja, milyen ingerült a nép?
Petőfi magához méltó szilajsággal vágott vissza.
- Hát az úr, vagy én ingereltem-e fel?
Szeles erre nem felelt. Helyette valami Péter László szólalt meg:
- Nem is bántjuk mi az urat, csak az elveit!
- Ó, ti nyomorult kaputrokkos toprongyosok, tudjátok is ti, mi az az elv!
Aztán sarkon fordult és otthagyta a választási elnökséget, mint szent Pál az oláhokat.
Eddigre a piactéren ődöngő választópolgárokat úgy fölizgatták ellene, hogy csak a főbíró, Rozsnyay János által melléje rendelt négy szuronyos legények kíséretében menekülhetett el a fölingerelt csőcselék elől.
Az akkori legényekből ma is él még két töpörödött bácsi – Nagy Péter és Szabó Lajos -, akik emlékeznek rá, hogy amikor Petőfit a négy szuronyos puskás legények addig a kerítéstelen házig elkísérték, ahol neje, Szendrey Júlia megszállott és lázasan várta az eredményt – a ház ablakából remegő, bánó hangon szólott ki a hattyúnyakú feleség:
- Ugye, Sándor, megmondtam…
Itt aztán mindketten kocsira ültek és kerülőutakon Kunszentmiklós felé vették az utat. A bösztöri csárdánál tértek ki az országútra. Innen egy néptömeg erősen hívta vissza. De Petőfi nem ment. Nehogy miatta legyen vérengzés a nép közt. Inkább fölsietett Pestre. Haza.
Inkább elbukott, mintsem a felséges népben kárt tétessen.
Így neki dicsősége e bukás.
Forrás: Élet 2. évf. 2. kötet, Bp. Stephaneum Nyomda R. T. 1910. aug. 7.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése