2021. ápr. 28.

Ifj. Remetey Dezső: Amiket otthon mesélnek

 

I.

A szabadszállási Petrovics-gyerektől

 

Az 1823. év első órájában született meseszép csillagos éjjel. A gólyanéni, Nagy Sándorné véletlenül kitekintve az ablakon, új feltűnő csillagot vett észre az égi magasságba. Mondta is mindjárt:

- Most olyan csodás csillag jött fel, amilyet még sohasem láttam.

S Petőfi istenigazában üstököse lett a magyar költészetnek…

Szépen, csodásan fejlődött a gyermek. Ha nem is testileg, de szellemileg.

Négyéves korában három napot, három éjet egyhuzamban végigaludt a kis Sándor. Szülei megrökönyödtek. Nem tudták mire vélni a dolgot. Végre is elhívatták Vörös Ferenc kirurgust, aki e tiszteletre méltó szerepben az 1808-iki francia inzurrekció egyik alakja. Őhozzá és mesterségéhez méltó nagy fontoskodással megvizsgálta a gyereket. A szülőket megvigasztalta.

- Nincs semmi baj. Ne bántsák a gyereket. Majd fölébred magától.

És úgy is lett.

Mikor negyednapra fölébredt, édesanyja az ölébe vette, csókolgatta s kérdé tőle:

- Mit álmodtál, édes fiam, hosszú aluvásod alatt?

- Azt anyám, hogy szárnyaim nőttek és átrepültem a világot!

Nosza! hamar előteremtettek valami jósasszonyt, aki ez álomból azt jövendölte, hogy Sándor hosszú életű lesz. Természetes, hogy a jós jövendölése – amennyiben delphii módon ravasz volt – bevált… Petőfi örökéletű lett.

Petőfinek a fejéből sohase tudták kiverni ezt az álmot. S mikor már híres lett a neve, erre az álmára célozva dalolja édesanyjának:

- Anyám az álmok nem hazudnak!

Mr öt-hat éves korában is fellengzős dolgokon jártatta eszét. Egy alkalommal a szabadszállási rétről, úgynevezett Szigetről hazahordott nád hevert a Petrovicsék udvarán. Sándor a kútgém tövében gubbasztott. Körülötte vidám gyereksereg hancúrozott. Hasztalan hívták a pajtások, nem állott be közibök. Rájuk se hederített. Mit sem törődött a játékkal. Hébe-korba, ha lovazott „fűzfasípot fujva”. Már akkor is komolyan szeretett gondolkozni… Mélázásából egyszerre csak fölszólal:

- Húzzon nekem, édesapám, olyan szálat abból a nádkúpból, aki az eget éri!

Igen-igen kedves emlék a B. Herpai Sándor udvarán még ma is ott álló, meg-megrepedezett kérgű, vénhedő körtefa, melyről gyerekkorában Petőfi gyümölcsöt lopott, amelyre ő maga is kedvesen emlékezik vissza Szeget-szeggel című, valószínűleg Pusztapalotán írt versében:

Jaj a hátam, jaj a hátam

Oda van,

Szomszéd bácsi kiporozta

Csúfosan…

Az a föld, melynek egy része most is temető és „lóger”, az öreg Petrovicsé volt. A föld végibe áll még ma is az a tanyaház, melynek falu felé bámuló ablakában nem egyszer szőtt költeményeket a fiatal Sándor… Egy ízben az ablak előtti fekete földet hasogatta villogó ekevassal az öreg Petrovics. Ő maga markolta az ekeszarvat. A gyönyörűen ingerlő nap sugarai forrón, égetően csókolták a göröngyöket. A „jó öreg korcsmáros” verejtékezni kezdett. Noszogatta hát Sándort, hogy ő is jönne ki s a haszontalan versfaragás helyett inkább túrná a földet, mert az termi a kenyeret.

Petőfi méltatlankodó hangon, bájos durcássággal felelt:

- Munkátokban, édesapám nem segíthetek. Az én ekevasam a toll és kenyerem az elismerés!...

 

II.

A követjelölt Petőfi bukása

 

Petőfi a követválasztás előtti napon érkezett Szabadszállásra. Házigazdájának jószomszédai még aznap átlátogattak rövid tanyázásra. Oly mohón faggatták a költőt, hogy alig tudta, melyik kérdésre feleljen. Kíváncsiskodtak, bízik-e megválasztásában?

- Ha meghallgat a nép engem is, Nagy Károlyt is – meghallgatja elveinket. És épp ezért hiszem, hogy én leszek a követ.

Másnap virradatkor Nagy Károly követjelölt atyja, a vagyonos Nagy Sámuel pap, akinek a fél falu adósa volt, kocsiderékszámra süttette szétosztogatásra a tésztafélét és potyán mérette az italt. Szóval egész maiasan vesztegetett.

Reggel elég korán kiment Petőfi a piactérre és várta a kunszentmiklósi választók tömeges megérkezését, hogy azután programbeszéljen. Azonban még ennek előtte patvarkodni kezdett vele a Varga Gergő vezetése alatt hajrázó becsípett választócsoport.

Mikor ez a Varga Gergő zavarogni kezdett Petőfi ellen, ő a kondáskodást először észre sem akarta venni.

Erre Varga a körülte csoportosultaknak bosszús hangon mondta, fennszóval, hogy Petőfi is meghallja:

- Miért szemtelenkedik ide ez a trihány tótkölök?

- Nekem mondja az úr? – rivallt Petőfi.

- Igen!

- Úgy?... most ismerem csak, kifelé ez a lókötő, aki nemcsak még máig is adósa édesapámnak, de meglopta még a saját szüleit is. Mint betyárt toloncolta haza Molnár István pandúrhadnagy a szegedi cserényektől.

Talán még tovább korholja, ha Fórizs Gergely öreg bíróval nem találkozik a régi, még mindig meglevő Városháza kapujában. Megkérdezte tőle:

- Uram, uram! bíró uram! felelős-e értem, hogy a választáson bajom nem lesz?

- Az, uram, hogyha lehet!

Erre Petőfi bement Szeles László választási elnökhöz. Szeles hűvösen tudakolta:

- Hogy mer idejönni, mikor látja, milyen ingerült a nép?

Petőfi magához méltó szilajsággal vágott vissza.

- Hát az úr, vagy én ingereltem-e fel?

Szeles erre nem felelt. Helyette valami Péter László szólalt meg:

- Nem is bántjuk mi az urat, csak az elveit!

- Ó, ti nyomorult kaputrokkos toprongyosok, tudjátok is ti, mi az az elv!

Aztán sarkon fordult és otthagyta a választási elnökséget, mint szent Pál az oláhokat.

Eddigre a piactéren ődöngő választópolgárokat úgy fölizgatták ellene, hogy csak a főbíró, Rozsnyay János által melléje rendelt négy szuronyos legények kíséretében menekülhetett el a fölingerelt csőcselék elől.

Az akkori legényekből ma is él még két töpörödött bácsi – Nagy Péter és Szabó Lajos -, akik emlékeznek rá, hogy amikor Petőfit a négy szuronyos puskás legények addig a kerítéstelen házig elkísérték, ahol neje, Szendrey Júlia megszállott és lázasan várta az eredményt – a ház ablakából remegő, bánó hangon szólott ki a hattyúnyakú feleség:

- Ugye, Sándor, megmondtam…

Itt aztán mindketten kocsira ültek és kerülőutakon Kunszentmiklós felé vették az utat. A bösztöri csárdánál tértek ki az országútra. Innen egy néptömeg erősen hívta vissza. De Petőfi nem ment. Nehogy miatta legyen vérengzés a nép közt. Inkább fölsietett Pestre. Haza.

Inkább elbukott, mintsem a felséges népben kárt tétessen.

Így neki dicsősége e bukás.

 

Forrás: Élet 2. évf. 2. kötet, Bp. Stephaneum Nyomda R. T. 1910. aug. 7.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése